Bár a missziós próbaidőszak már augusztus elején megkezdődött a Marokkói Kusztódiában, én csak szeptember elején érkeztem meg. Az elöljárók és a lehetőségek így hozták. Legalább volt időm felkészülni. Az indulás előtti este megettem két gyümölcsjoghurtot, mondván, egyhamar úgysem eszem ilyet. Tévedtem. Az első esti vacsora után ugyanis görög gyümölcsjoghurt volt a desszert, hozzá valami „szenegáli” fűszeres gránátalmalé. Még élek!
Egyébként minden zökkenőmentesen ment, és az időjárás is kegyes volt hozzám. Otthon éppen 19 fok volt, itt pedig 29–31. A repülőtérre érve a határon ugyan hirtelen nem tudtak mit kezdeni velem, a hivatalos meghívólevéllel és az egyirányú jeggyel, de végül beküldtek a rendőrirodába, ahol kaptam egy pecsétet és regisztráltak. Aztán jött a vám és az átvilágítás. Na, itt azért izgultam egy kicsit, mert hoztam ezt-azt magammal. A Szent Protomártírok, Szent Erzsébet – a „csempészek” védőszentje –, Szent Ferenc és Szent Antal közbenjárására azonban egészen otthon érezhettem magam: a vámos balkáni közömbösséggel engedett tovább.
Az első napokban még én sem nagyon tudtam, mi lesz velem. Rögtön kiderült, hogy Marokkóban sok minden másképp működik, mint ahogyan azt az ember otthon elképzeli. Nem feltétlenül nagy dolgokra kell gondolni, inkább azokra az apróságokra, amelyeket a Wikipédián nem lehet megtalálni – vagy ha igen, a valóság akkor is messze nem ugyanaz.
Marrákesből Casablancába vittek, onnan pedig Rabatba indultunk tovább – itt töltöttem egy rövidebb, átmeneti időszakot. Még Casablancában előre megünnepeltük a ferences családdal a tranzitus 800 éves évfordulóját. Volt előadás, szentmise és agapé is. Körülbelül negyvenen lehettünk: klarisszák, ferences testvérek és több más női szerzetesközösség tagjai. Őszintén szólva nem igazodtam el teljesen azon, ki melyik rendhez tartozik.
A közösség maga is meglehetősen nemzetközi. Rabatban például a kusztos mexikói, a gvardián Costa Rica-i, a plébános pedig lengyel. A közös étkezéseknél a fél-egy órás beszélgetések többnyire spanyolul zajlanak. A kusztos ugyan franciául és angolul csak néhány kifejezést tud, de tartott nekem egy gyorstalpaló spanyolórát is, ami inkább ismétlés volt.
Hivatalosan egy ideig még az sem volt teljesen világos, hol leszek. A protokoll szerint a Generális mondja rá az áment, hová kerülnek a testvérek, a helyi definítórium pedig közben meghozza a maga döntését. Végül erősen úgy tűnt, hogy 99 százalékban visszatérek Marrákesbe, a maradék egy százalékot pedig meghagytuk a Szentléleknek. Még Rabatban egyébként találkoztunk a Generálissal, volt egy délelőtti megosztó-kör, ahol a házak bemutatták a helyzetüket. A testvéri együttlét után ki-ki elindult haza a kijelölt városba és közösségbe; ez ekkor már engem is érintett, hiszen aznap délelőtt közölték velem, hogy csomagoljak, mert délután egyből utazás.
Közben sokat hallottam a helyi misszió történetéről is. A francia vikárius egy alkalommal angolul tartott egy háromnegyed órás rendtörténeti áttekintést. Nagyon érdekes volt hallani, hogyan alakult a ferences jelenlét az elmúlt nyolcszáz évben. Erről most nem kezdek el hosszasan mesélni, mert abból egy külön beszámoló is születhetne. Van viszont három helyi „alapszabály”, amiből szerintem mi is tanulhatunk valamit:
Ez utóbbi különösen érdekes. Ugyanis muszlimok is bejönnek a templomba, részt vesznek a misén, Jézus a „semmiből” is megszólítja őket. Szerintem ez az egész itteni misszió egyik legérdekesebb kérdése, úgyhogy erről még biztosan fogok írni.
A marokkói katolikus egyház egészen más léptékű, mint amit otthon megszoktunk. Két egyházmegye van: a rabati, amely inkább francia nyelvi közeg, és a tangieri, amely inkább spanyol. Mindkettőben mindössze tizenegynéhány egyházmegyés pap szolgál. Ehhez képest a templomokban néha meglepően sokan vannak.
Rabatban vasárnap reggel kilenckor angol mise van, 100–120 résztvevővel. Körülbelül négyötödük filippínó, és ők viszik a kórust is. Aki találkozott már velük Budapesten vagy Szentkúton, ismerheti ezt a hangulatot: nagyon lelkes, ugyanakkor méltóságteljes.
Tizenegykor spanyol mise következik, általában 60–70 emberrel, és nagyjából egyharmaduk Egyenlítői-Guineából származó fekete-afrikai ember. Ők is kórust alkotnak, viszont háromszor hangosabbak, mint a filippínó kórus. A rendházba is behallatszik. Különleges élmény az afrikai ritmusvilágot spanyol nyelvű liturgiában hallani. Egyenlítői-Guinea ugyanis az egyetlen afrikai ország, ahol a spanyol hivatalos nyelv. Kicsit olyan, mint egy Missa Luba – még akkor is, ha én a szöveg nagy részéből szinte semmit sem értettem. Este pedig van egy csendesebb, francia nyelvű mise is, 15–20 emberrel.
Végül megérkeztem a tényleges szolgálati helyemre, Marrákesbe. A házfőnök lengyel, de a Bolíviai Ferences Rendtartomány tagja, nyolc éve ismerem, három hetet tanultunk együtt Írországban, 25 éve szolgál itt. Ezen kívül van egy mexikói atya és egy togói laikus testvér. Beírattak egy francia nyelviskolába is: hétfőn és csütörtökön este hét és kilenc között tanulok, összesen harminc órát november végéig. Utána meglátjuk.
A négyfős közösségünk vasárnaptól kedd délutánig kivételesen rekollekciós napokat tartott – az Atlasz-hegység lábához, a kősivatagba mentünk. Egy órára, körülbelül 60 kilométerre van innen Tazert, egy 14–15 ezres falu, ahol három ferences nővér lelkigyakorlatos házat tart fenn. Itt tartják a Kusztódia lelkigyakorlatát is kétévente. Program: silencium, lectio divina, megosztás. Sosem voltam még sivatagban, úgyhogy ez önmagában is különleges élmény.
Vasárnap franciául bemutatkoztam a többszáz fős misén, majd az angol misén is. Hogy mennyire lesz ebből rendszeres igehirdetés, azt még meglátjuk. A francia mise az ünnepi, a több mint húszfős kórust beniniek és togóiak alkotják, egy itt praktizáló orvos a karmester, aki összefogja őket. Színvonalas afrikai, gospel stílusú francia énekek, nagyobb ünnepeken az ordinariumot (Kyrie, Gloria, Sanctus, Agnus Dei) latinul éneklik.
Aztán egyik nap váratlanul bedobtak a mélyvízbe: kiderült, hogy szerdán és pénteken délelőtt a Caritasnál fogok segíteni, főleg migránsok sebeinek ellátásában. Jönnek mindenféle bajjal, mintha orvos lennék. Bekentem, amit kellett, adtam egy-két tablettát annak, akinek jónak láttam, és sebeket is láttam el. Közben egyre inkább azt látom, hogy itt nemcsak az számít, mit tud az ember adni, hanem az is, hogy figyel rájuk, meghallgatja őket és egyszerűen ott van. Persze, ha szükséges orvosi, fogorvosi ellátás megszervezzük a helyi önkéntesek segítségével. A házimunkából pedig nekem jutott a terasz takarítása és a növények locsolása, majd pedig a kertész elbocsátása után én lettem főkertész, a házfőnök pedig a segédkertész. Magunk építjük a közösséget, de a rendházat is – ha kell vízvezetéket, villanyt szerelünk; de a megbízható munkatársakat is megbecsüljük. Az emberek pedig csodálkozva nézik: ezek a testvérek itt dolgoznak magukért és másokért is. Misszió ez is.
Egy dologgal azért még meg kell barátkoznom: lelkiatyát és gyóntatót itt házon kívül kell keresni. Ez adott esetben egyirányú, ötórás vonatozást jelent, valószínűleg ottalvással. Van viszont egy régi ismerősöm Kenitrában: egy indiai szalézi, Rajesh. Tizenéve együtt tanultunk, azóta nem találkoztunk. Most éppen ő is küzd a franciával – viszont magyarul jól tud. Ha sikerül összehozni a találkozót, valószínűleg ő lesz az első magyarul beszélő ember, akivel itt találkozom.
***
Szöveg: Angyal Jeremiás OFM és Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Angyal Jeremiás OFM
Ferences Média 2026
