ferences logo

Történetünk

A Kisebb Testvérek Rendjét Assisi Szent Ferenc alapította.

Assisi Szent Ferenc élete

Ferenc olyan családból származott, amelynek érdeklődése középpontjában az anyagi jólét és gyarapodás állt. Atyja, Pietro Bernardone posztókereskedő Assisi leggazdagabb embere volt. Franciaország iránti szeretetéből – amelyben nagy része volt a provance- i származású Pica asszonynak – kisfiát, akit Jánosnak kereszteltek, Francescónak, kis franciának becézte. Bernardone nem törődött azzal, hogy Ferenc iskolába járjon, latinul és franciául ezért csak hibásan tudott beszélni, és írni is nehezen tudott, ami élete végéig nagyon bántotta. Innen érthető, hogy tékozlóan bánt a pénzzel, és barátai körében számlálatlanul szórta aranyait. Vakmerően nagylelkű volt. Így amikor Rómában járt, és megfigyelte, hogy a zarándokok csak rézgarasokat dobnak az Apostolfejedelmek sírjához, fogta és egész erszényét odaborította.

Mielőtt mások megújulásának az eszköze lett, magát kellett megújítania. Ferenc a huszadik éve körül járt, amikor Assisi és Perugia háborúja egy véres csatában a perugiaiak győzelmével végződött. Az assisi foglyokat, köztük Ferencet is Perugiába vitték, s míg a többiek rémülettel várták a jövőt, Ferenc vidám volt. Azt mondták neki: „Elment az eszed, hogy ebben a fogságban van kedved vidámkodni? Ő azonban sejtvén a jövőt, öntudatosan válaszolt: »Tudjátok, miért vagyok ilyen vidám? Mert látom a napot, amelyen az egész világ meghajlik előttem!«”

Nem sokkal később lovagként kelt útra Dél-Itália felé. Útja közben álmot látott: látta atyja házát, amely olyan volt, mint egy vár fegyverraktára: tele pajzsokkal, kardokkal és hadi felszerelésekkel. Egy hang így szólt hozzá: ,,Ferenc, mindez a tiéd és társaidé!” Ő azt hitte, hogy ez hadvezéri jövőt jelent. Ám a következő éjszakán ismét megszólalt a hang, és ezt mondta: »Ferenc! Térj haza! Ott majd megtudod, mit kell tenned, mert a látottakat másként kell értened!« Mikor megvirradt, Ferenc megfordította a lovát, és hazatért.

Otthon újra dorbézoló barátai társaságában találta magát. Egy dáridó után nótázva vonultak végig az utcán, és Ferenc is tagja volt e menetnek, ,,kezében bottal, amely a vezérségét volt hivatva jelezni”. Egyszer csak leszakadt a daloló csapattól, kicsit visszament az úton, és megállt az utca közepén. „A hölgyre gondol, akit feleségül akar venni!’” — kiáltotta egyik cimborája, és hívta vissza a többieket köréje. „Igen — válaszolta Ferenc –, egy hölgyre gondolok, aki nemesebb, szebb és gazdagabb mindazoknál, akiket ti valaha is láttatok!” Harsány kacagás volt a felelet, mert a többiek nem is sejthették, hogy Isten mit művel majd Ferenccel. ,,Az ő menyasszonya az Isten tiszteletéért égő élet volt, amelynek egészen át akarta adni magát, amely a szegénység által nemesebb, szebb és gazdagabb, mint bármi más.”

A fiatalúr ezután lóháton kezdte járni a vidéket. Egyszer csak a lova visszahőkölt az úton előtte fekvő emberroncstól, aki a közeli leprás-házban lakott. Ferenc már menekülni akart, amikor erőt tudott venni magán, leugrott a lóról, átölelte ezt a szerencsétlent, és megcsókolta. Ezután gyakran fölkereste a leprások házát, és szolgált a betegeknek: mosdatta őket.

Egy nap eljutott a félig összedőlt San Damiano-templomhoz. Bement imádkozni, s miközben a feszület előtt térdelt, hirtelen hangot hallott a keresztről, mely ezt mondta neki: ,,Ferenc, menj és építsd fel újra egyházamat, mert mint látod, majdnem összedől!” Ferenc még nem értette e szavak mélyebb értelmét, ezért úgy engedelmeskedett, ahogy jónak gondolta. Ment, eladott néhány vég posztót, eladta a lovát is, és az árát elhozta a templom papjának, hogy állíttassa helyre belőle az épületet. Ő maga is ott akart maradni a templom szolgálatára, de a pap visszautasította a pénzt. Ekkor Ferenc az erszényt betette az egyik ablakmélyedésbe — és többé nem ment haza.

 

Assisi Szent Ferenc a rend számára írt végleges, ún. Megerősített Regulája 1223-ban nyert jóváhagyást. A kezdeti szabályzatot 1239-től kedve újabb és újabb konstitúciók is kiegészítették, melyek a ferences lelkiség megélését az adott kor viszonyai között kívánták szabályozni. Mivel a testvérek száma gyorsan nőtt, az intézményes struktúrák kialakítására is nagy szükség volt, főleg a növendékképzés, a területi szervezetek (tartományok) kialakítása, illetve a rendi gyűlések rendszeres összehívása terén. A testvérek az évszázadok során a lelkipásztori és missziós munka mellett oktatói és kulturális, valamint szociális, karitatív tevékenységeket is folytattak. 

 

A Szent Ferenc által képviselt életforma megélésében való lanyhulás időről időre kísértette a rendi közösséget, ezért újra és újra vissza kellett nyúlni a gyökerekhez. A belső lazuláson túl sokszor külső szorongattatások is érték a rendet (például II. József és a napóleoni háborúk idején). A rendi reformok során gyakran új közösségek alakultak ki. A közösség egyik legjelentősebb szakadása 1517-ben következett be, amikor a rend ún. obszerváns ága (melynek mai jogutódja a ferences rend) végleg különvált a konventuálisoktól. A sok kisebb közösséget XIII. Leó pápasága idején, 1897-ben a Kisebb Testvérek Rendjében egyesítették. Ezt követően a közösség ismét létszámgyarapodásnak indult, valamint megkezdődött a területi terjeszkedése is, különösen a latin-amerikai térségben. A II. vatikáni zsinat óta a rend összlétszáma csökkenőben van, de a ferences lelkiséget ma is több mind tizenöt-ezer testvér éli meg szerte a világon az első rend ezen ágában. 

 

Érkezés Magyarországra

Az első ferences testvérek még Szent Ferenc életében, 1225-26 körül érkeztek Magyarországra. Első tartományuk, amelyet Esztergomi vagy Magyarországi Provinciának neveztek, 1232-33-ban vált önállóvá. A tatárjárást követően a provincia tovább terjeszkedett, és a megerősödés évtizedei következtek. A testvérek kivették részüket a lelkek gondozásából, prédikálva nem csak a hívőknek, de a hitetleneknek is. Ezt a tartományt 1454-ben fr. Igali Fábián megreformálta, 1517-ben pedig végleg az obszerváns családhoz csatlakozott.

Az obszerváns testvérek más úton, Bosznián keresztül is megérkeztek hazánkba, és szétszóródtak a királyság minden részébe. A Bosnyák vikáriát 1447-ben osztották külön Bosnyák- és Magyar Vikáriára. A testvérek ezidőtájt igen szegény és imádságos életet éltek. A legismertebbek ebből az időszakból: Kapisztrán Szent János, Boldog Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát.

1523-ban a két szerzetes család új nevet kapott: A Magyarországi Reformált Provinciát ettől kezdve Szűz Máriáról Nevezett (Mariánus) Provinciának, a Magyar Vikáriát pedig a Legszentebb Üdvözítőről Nevezett (Szalvatoriánus) Provinciának hívták. Mindkét rendtartomány életében nagy törést jelentett a török megszállás és a reformáció: a kolostorok nagyobb része elpusztult, és igen sok szerzetes vértanúságra kényszerült. A török által megszállt területeken mégis a kisebb testvérek voltak az egyedüliek, akik a híveknek gondját viselhették. A hagyomány szerint a nép ezért kezdte barátoknak nevezni őket.

A háborús időszak elmúltával a testvérek és a házak száma is gyarapodásnak indult. Ekkor a Mariánus Rendtartományból a Szent László Királyról Nevezett (Ladiszlaita) Provinciát, a Szalvatoriánus Tartomány házaiból az erdélyi Szent István Király (Stefanita) Provinciát, majd 1757-ben a Bosnyák-Bányavidéki Provincia hazánkba érkező testvéreinek magyarországi házaiból a Kapisztrán Szent Jánosról Nevezett (Kapisztránus) Provinciát állították fel. Ekkoriban a lelkipásztori munkán túl már az oktatói munka is nagyobb hangsúlyt kapott a testvérek életében.

II. József rendeletei, majd az úgynevezett „jozefinizmus” befolyása révén a szerzetesi élet minősége erős hanyatlásnak indult, mégis akadtak olyanok, akik a megszentelt életet a tökéletességre törekedve próbálták megélni. A XIX. század végén a rend XIII. Leó pápa szorgalmazására ismét megújuláson ment keresztül, melynek részeként a közösség több ága ismét egységre lépett a Kisebb Testvérek Rendjében. Hazánkban különösen P. Ozoray Izidor és Tamás Alajos voltak szorgalmazói a reformnak, mely a rendi fegyelemben meg is hozta az eredményt. Közben 1900-ban a Magyarország határain belül létező öt provinciából hármat alakítottak ki: a Mariánust, az újraalapított Kapisztránust és Erdélyben a Stefanitát. Az első világháború befejeztével ezekből csupán kettő, a Mariánus és a Kapisztránus maradt meg Magyarországon. A két világháború között a provinciák történetét új alapítások, egyre növekvő lelkipásztori tevékenység, más korszerű kezdeményezések, valamint a hivatások örvendetesen nagy száma jellemezte.

A kommunista állam 1950-ben betiltotta a szerzetesi életet. Tizennyolc házuk bezárása után 1950 és 1989 között a mariánus testvérek – akik közül tizenöten szenvedtek börtönbüntetést – szétszóratásban, közös élet nélkül, mint világi papok, vagy civil munkások. A kapisztránusok – szintén komoly létszámkorlátozással és 32 testvér bebörtönzése mellett – három közösségben, két gimnáziumot fenntartva és vezetve „legálisan” élhettek. 1944-54 között a két tartományban heten szenvedtek vértanúhalált.

 

A változás éveivel, 1989-től lehetőség nyílt arra, hogy a tartományok ismét szabadon végezhessék munkájukat. Az elvett ingatlanok egy részének visszaigénylésével a rendházak száma ismét 10 fölé emelkedett. A rend legfőbb vezetése a Mariánus és a Kapisztránus Provinciából 2006. június 24-én létrehozta a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartományt, mint a Kisebb Testvérek Rendjének egyetlen jogi egységét Magyarországon.

A rend általános történetéről honlapunk ferencesség menüpontja alatt olvashat. A ferencesek részletes magyarországi történetéről szintén a fenti menüpontnál talál anyagokat.

 

forrás: katolikus.hu; A ferences család

Oszd meg a barátaiddal:
Ferencesek pecsét
Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány
© 2024 Ferencesek - Pax et bonum
Ferencesek
Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány
© 2024 Ferencesek - Pax et bonum