Egy lekésett busz, egy csendes templomtér, néhány találkozás, egy közösség, amelyben egyszerűen csak jó lenni. Így indult Varga Kamill OFM hivatásának története, amely a jászberényi családi otthonból vezetett a ferences rendbe – majd a már huszonöt éve tartó papi szolgálatba. Az alábbi beszélgetésben Kamill testvér abba nyújt betekintést, hogyan lehet ma is egyszerűen, következetesen és hitelesen jelen lenni papként, Isten szegénykéjének példáját követve.

Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor megszületett benned a hivatás gondolata?

– 1987 húsvéthétfőjén Jászberény külterületéről indultunk locsolkodni, de lekéstük a buszt, így bementünk a közeli templomba misére. Ez volt az első alkalom, hogy templomba léptem, és azt éreztem, hogy jó ott lenni. Majd az ifjúsági közösség, a cserkészet és az egyházközség tagjaként erősödött bennem a hivatás gondolata, ami 1993 januárjában meg is fogalmazódott: pap szeretnék lenni – de nem egyházmegyés, hiszen én mindig is közösségben kerestem a helyem, így bár kiváló világi papok vettek körül, mégsem vonzott az az életforma. További két hónap gondolkodás után lett világos: ferencesnek kell lennem. Akkoriban az Aprítógépgyárban dolgoztam lakatosként. Amint lejárt a tanulmányi szerződésem, felmondtam, jelentkeztem a rendbe, és augusztus első hétfőjén már a Margit körúti kolostorban kezdtem meg a jelöltidőt.

Mi volt az a felismerés vagy tapasztalat, ami miatt a papságot csakis ferences szerzetesként tudtad elképzelni?

– Jászberényben van egy ferences templom, bár mi csak úgy hívtuk: a Barátok temploma. Nem is tudtam pontosan, mit jelent az, hogy „ferences”, csak a hely szelleme, a templom légköre, az ottani ferences ünnepek hatottak rám. Volt egy másik élményem is, még 1988-ból, nyolcadikos koromból. Ruhát kellett venni a ballagásra, és három osztálytársunk elment, hogy megnézze, mit vegyünk. Vettek egy nadrágot, hordták is három hónapig, de aztán az osztály úgy döntött, hogy mégsem az lesz a ballagási ruha. Én akkor döbbentem rá, hogy nálunk otthon nincs pénz arra, hogy valamit csak úgy kipróbáljunk, aztán ne használjunk. Nálunk egy nadrágot addig hordtunk, amíg csak lehetett, iskolába, aztán otthon is. Ez egy másfajta hozzáállás volt a világhoz. Nem a „vedd meg, cseréld le, vegyél újat és még újabbat” logikája szerint éltünk. És amikor elkezdtem olvasni Szent Ferenc életét és írásait, az ő gondolkodásban találtam meg azt, amit én is hoztam otthonról. Azt éreztem, hogy ez ismerős, ez az a világ, amit én is igaznak tartok.

Mit jelentett számodra akkor csatlakozni a ferencesekhez?

– Egyszerűen azt éreztem, hogy van egy isteni elhívásom, és nekem ott a helyem. Magáról a rendről nem sokat tudtam, de nagy kíváncsisággal érkeztem. Persze volt bennem kétség: hogy fogadnak majd, megállom-e a helyem, helyénvaló-e egyáltalán, hogy itt vagyok? Tanyán nőttem fel, szakmunkásképzőbe jártam, majd munka mellett végeztem a szakközépiskolát. Reggel hattól dolgoztam, hétfőn és szerdán pedig bejártam levelezőre. Ezek az előzmények óhatatlanul hátrányt jelentettek a többiekhez képest, akik Szentendréről vagy Esztergomból jöttek, és csak a tanulással kellett foglalkozniuk. Egy dologban azonban nem volt bennem bizonytalanság: hogy ez a hivatás Jézustól jött, Szent Ferencen keresztül. A ferencesség szelleme vonzott, az, hogy az evangéliumot Szent Ferenc lelkületében élhetem meg – ez az, ami azóta sem változott bennem, hiába jöttek nehézségek, hiába öregedtem meg. Ez nem fakult, nem halványult. Nem tudok úgy élni, mint ő a 13. században – de a gondolkodása, a lelkisége irányt ad ma is. Inkább azt keresem, hogyan lehet 1993-ban, 2000-ben, 2025-ben Ferenc módjára élni, hogyan lehet az evangéliumot mai körülmények között megvalósítani.

Mi az, amit papi szolgálatodban a legnagyobb örömnek tartasz?

– Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy ferencesként vagyok jelen a plébánián. Nem úgy, mint egy egyházmegyés vagy szalézi pap – nem jobb vagy rosszabb módon, hanem egyszerűen másként: ferencesként. Ez adja meg a szolgálatom sajátos szellemét. Régebben a fiatalokkal való munka, a közös tervezés, a hitoktatókkal való együttműködés volt a legnagyobb öröm. Ma már inkább az íráson, előadásokon, helytörténeti kutatáson keresztül próbálom elérni az embereket – és azzal, hogy közöttük vagyok. Ferencesként vagyok jelen egy-egy városi előadáson, mesemondáson, citerázáson – habitusban, felismerhetően. Ezáltal az emberek talán könnyebben szólítanak meg, könnyebben kapcsolódnak. Olyan helyeken is jelen tudok lenni, ahol korábban nem volt ferences: például a helytörténeti körökben, a városi televízió műsoraiban. Ezen kívül, bár nem tudom megfogalmazni, hogy miért, a kutatás nagy lendületet ad a hétköznapokban. Az egyik plébános egyszer megkérdezte, honnan van időm arra, hogy levéltárba járjak, poros iratok közt kutassak, én pedig visszakérdeztem: honnan van másnak ideje megnézni egy focimeccset? Én csak kettőt láttam eddig egész életemben. De amikor megtalálok egy újabb darabot a helytörténet puzzle-jében – na, az nekem a gólöröm. Ezt nem lehet elmagyarázni. De aki átélt már ilyet, tudja: ahogy más örül egy gólnak, én úgy örülök egy újabb megtalált történetnek.

Mint említetted, nagyon sok mindent magába foglal a papi szolgálatod. Miért érzed fontosnak, hogy sokféle, akár első hallásra meglepő módon kapcsolódj az emberekhez?

– Változó világban élünk. A népegyház – ahol a templom, az iskola és a család ugyanazokat az értékeket közvetíti – gyakorlatilag megszűnt. Sőt, gyakran mindhárom helyen mást hallanak a gyerekek. Az emberek életét ma már nem az évszakok, nem a földhöz kötött munka ritmusa határozza meg. Sok hagyományos egyházi forma már nem működik, és felmerül a kérdés: hogyan tudunk ma hitelesen jelen lenni? Én ezekre keresem a választ. Ezért kezdtem írni, előadásokat tartani, citerázni, mesélni. A kérdés persze mindig ott van: ez jó irány? Nem tudom. De azt már tudom, hogy a régiek nem elégségesek. 

Huszonöt év papi szolgálat után mit gondolsz, mire van leginkább szüksége ma annak, aki meghívást érez a papságra?

– A legfontosabb, hogy a hivatása ne saját magából induljon ki – és ne a szülei vagy a nagymamája akarata legyen –, hanem Jézustól jöjjön. Ha Jézustól származik a hivatása, akkor kapott hozzá valamilyen karizmát is. Azt kell kibontakoztatnia, csak ne nyomuljon, hanem tudja kimondani: „ezt Jézustól kaptam, ezt kell fejlesztenem, tanulnom, tapasztalatot gyűjtenem benne, és alázattal megvalósítanom.” Ha a papi, szerzetesi hivatását így éli meg, megtalálja a helyét. Nem azért tart ki mindenáron, hogy megvalósítsa a saját akaratát, hanem azért, mert megtalálta azt a helyet, ahová Jézus hívta.

Mire irányítja most a tekintetedet ez a jubileum – és mi az, amit ebből másoknak is át szeretnél adni?

– Amikor meghirdettem az ezüstmisét, azt kértem mindenkitől, hogy ez hálaadó mise legyen: Isten felé. Nem az ajándékokról szól, nem kórusfellépésről vagy banzájról, nem is a tortáról. Lesz egy kis pogácsa, igen, de a lényeg nem ez. Hanem a hála. Komolyan gondolom, hogy ez a huszonöt év erről szól: hogy itt voltam, és még mindig itt vagyok. Vannak, akik azóta már az örök hazába költöztek, mások kiléptek, szétszóródtak a világban. Én viszont itt vagyok, végigmentem az úton, és ezért hálás vagyok. A papi hivatásban is csak akkor tudok jelen lenni igazán, ha nem a holnapot próbálom megelőzni, hanem a mai napot élem meg teljesen, és adok hálát érte.

***
Gál Emília | Ferences Média 2025
Fotók: Varga Kamill OFM