Nagyváradtól Esztergomig és vissza. Kuzmányi István a Magyar Kurír katolikus hírportál és az Új Ember hetilap főszerkesztője, emellett az angyalföldi Szent Mihály-plébánia állandó diakónusa, teológus, frankás öregdiák. Interjúnkban a ferences rendhez és lelkiséghez fűződő kapcsolatáról beszélgettünk vele.
Az esztergomi ferences gimnáziumba, akkori nevén a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba jártál két évig. Milyen szálakon kötődsz még a ferences rendhez, fontos része ez az életednek?
Ha szabad a legelején kezdenem, az első ferences élményem a szülővárosomhoz, Nagyváradhoz kötődik. Ott élt Stoff Zita nővér a Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek rendjéből, akit Nagyváradon úgy is emlegettek, mint „Isten ócskását” – mindenre és mindenkire volt figyelme. Ha problémát jelentett a gyógyszerbeszerzés, vagy vigyázni kellett valakinek a gyerekére, vagy ha ruhára volt szükség, ő valóban mindenkihez odafordult. Az első impulzusom tehát a ferencesekkel kapcsolatban – amelynek kapcsán egyáltalán hallottam Szent Ferencről, és hiteles példát láttam – Zita nővér személyéhez kötődik. A második élményem is ahhoz a plébániához kapcsolódik, ahol ő szolgált: egy egykori ferences templomhoz, amelyet mind a mai napig Barátok templomának neveznek. A rendszerváltás után beszereztek ott egy videókészüléket – ami akkortájt Nagyváradon ritkaságnak számított –, és ronggyá néztük rajta Franco Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című, Szent Ferencről szóló filmjét. Ha szabad így fogalmaznom, a Szent Ferenc iránti szimpátiám Zita nővérnek és Zeffirellinek köszönhető. Ez olyan magasra hágott bennem, hogy amikor Zita nővér kezdeményezésére afféle „pilot projektként” elindult a ferences harmadrend, én pedig éppen akkoriban fejeztem be az általános iskolát, nem volt kérdés, hogy csatlakozom.
Miért nem volt kérdés?
Azért, mert volt bennem egy megmagyarázhatatlan vonzalom Szent Ferenc iránt, ami Zita nővérnek volt köszönhető, és úgy éreztem, ha valamiben Zita nővér benne van, akkor nekem is ott a helyem. Ekkor történt az első életgyónásom is, a gimnáziumi éveim elején. Itt következik a másik meghatározó ferences élményem. Másodikos gimnazista voltam Nagyváradon, a Szent László Gimnáziumban, és nagyon szerettem ministrálni. Egy alkalommal a bazilika mellé begördült egy nagy busz, és kiszállt belőle harmincegynéhány velem egykorú fiú. Bemutatkoztunk egymásnak: Varga Kapisztrán atya – aki most a Franka lelki igazgatóhelyettese – volt a prefektusuk. Erdélybe mentek osztálykirándulásra, és természetesen megálltak Nagyváradon is: megnézték, amit lehetett, majd a bazilikában szentmisét ünnepeltek. Megkérdeztem, ministrálhatok-e, és mondták, hogy persze. Nem tudom megmagyarázni, mennyire szép volt, ahogy az a harmincegynéhány fiú együtt énekelt – ahogy a feleségem szépségét is legfeljebb körülírni tudom. Kapisztrán atya mind a mai napig kórust is vezet a Frankában. Nagyon vonzó volt számomra ez a közeg; addig nem is hallottam arról, hogy létezik egyáltalán fiúiskola. Ők ezután annak rendje és módja szerint visszaszálltak a buszra, és továbbindultak Belső-Erdélybe.
Számomra ebben ismét megnyilvánult, hogy a Jóisten mindig a tenyerén hordoz. Nagyvárad és a Franka között egy kapcsolódási pont, amelyhez idővel nekem is közöm lett: ez pedig az Új Ember. Az Új Ember kalendáriuma akkoriban is elérhető volt – kézről kézre járt Nagyváradon –, elfért benne mindössze két oldalon Magyarország valamennyi katolikus közintézményének elérhetősége. Ott olvastam a Franka és az igazgató nevét: Reisz Pál OFM, valamint a hozzá tartozó postacímet. A találkozás élménye akkora hatással volt rám, hogy fogtam magam, és írtam egy levelet. Megcímeztem – Reisz Pál, Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium –, és leírtam neki, mennyire nagy élmény volt az osztály látogatása Váradon, hogy fontos számomra Szent Ferenc személye. Valami olyasmit fogalmaztam meg, hogy milyen jó lenne közéjük tartozni. Akkoriban azonban a posta nagyon nehézkesen működött a két ország között, ezért egy ismerősöm – akinek mind a mai napig hálás vagyok – elhozta a levelemet Magyarországra. Úgy írtam és küldtem el ezt a levelet, hogy még otthon sem szóltam róla.
Gondolom, itt nem ért véget a történet.
Szeptember elsején, amikor hazaértem a ministrálásból, belenéztem a postaládába, és ott várt egy vastag boríték a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumból. Először megijedtem: arra gondoltam, talán visszaküldték a levelemet felbonthatatlanul, mintegy rendre utasítva, hogy mégis mit képzelek. Hála Istennek azonban egy nagyon kedves válaszlevél volt a borítékban: leírták, hogy köszönik a levelemet, ott a helyem közöttük, és várnak szeptember elsején. Édesanyámmal – aki már megboldogult, de akit emiatt is nagyon szeretek, mert elengedett – egy nap alatt összepakoltunk mindent. Lehet, hogy ha ma nekem kellene ilyen döntést meghoznom szülőként, nem így döntenék. Mégis úgy gondolom, nincsenek véletlenek – vagy ha vannak is, Isten ura a véletleneknek. A Vértes Volánnak akkoriban közlekedett egy Nagyvárad–Budapest–Esztergom érintkezésű járata, így szeptember 3-án reggel hat órakor elindultunk Nagyváradról. Amikor megérkeztünk, jelentkeztünk Pál atyánál. Emlékszem, anyukám megkérdezte, hogy nem tévedés-e ez az egész, még sírt is. Osztályfőnököm, az azóta már megboldogult Szabó József atya nyugtatta, mondván: a fia minden héten fog írni levelet. Akkoriban a telefonálás sem volt magától értetődő, még bőven a mobiltelefonok kora előtt jártunk; írásban zajlott a kapcsolattartás. Az ott töltött két év alatt életre szóló barátságok alakultak ki, többek között Szalai Zsolt (becenevén Jesse) osztálytársammal, aki ma a Pannonhalmi Főapátság területén diakónus, és aki az érkezésemtől kezdve mindenben segítségemre volt.
Milyen szerepet játszott a ferences lelkiség az identitásod formálódásában kamaszként?
Száz százalékig hozzájárult ahhoz, akivé lettem. Nemrég éppen beszélgettem Pál atyával, és elmondtam neki, mennyire hálás vagyok azért, hogy akkor felvett – ő persze már nem emlékezett rá. Két évet töltöttem Esztergomban (a gimnázium 3–4. osztályát, mai nevén a 11–12. évfolyamot – a szerk.), ott érettségiztem, és életem talán legszebb évei közé tartozik ez az időszak. A színjátszókörtől kezdve a szavalóversenyig számos tevékenységben részt vettem; olyan mértékben tárult ki a világ számomra, olyan közösségbe tartoztam, amilyet korábban el sem tudtam képzelni. És persze hús-vér ferenceseket is láttam magam körül. Visszanézve: kis túlzással egy pillanat alatt véget ért ez az időszak. Nem éltem meg nagy nehézségeket. Persze a tanulásban igen, mert nem voltam a legjobb tanuló az iskolában, mégis szinte az első pillanattól fogva nem én tettem mindezért: ők léptek oda hozzám – akár a már említett osztálytársam, Szalai Zsolt, akár a prefektusom. Esztergom mind a mai napig egyfajta csodavilág számomra: nemcsak az iskola, hanem maga a város is az életem egyik nagyon fontos állomása. Akkoriban különösen bensőséges volt a légköre, hiszen még nem állt a híd, és szinte mindenki ismert mindenkit. Kiderült az is, hogy ott szolgál egy Nagyváradról származó szociális testvér, emellett bekapcsolódtam a Máltai Szeretetszolgálat Esztergomi Csoportjába önkéntesként – mit ad Isten, később éppen a Máltai Szeretetszolgálat lett az első munkahelyem. Szóval nincsenek véletlenek. Olyannyira nincsenek, hogy amikor 2005–2007 között Litvániában éltem a feleségemmel, a helyi ferences plébánia angol nyelvű közösségéhez csatlakoztunk. Sőt, a Baltikum katolikus zarándokhelyén – ahová évről évre visszatérek egy csoport magyar zarándokkal –, a Keresztek hegyén is a Poverello (ferences lelkiségű alapítvány – a szerk.) követői adják a szolgálatot.
Mit tanultál ezektől az emberektől?
Pál atya mellett az osztályfőnököm és prefektusom, Szabó József atya, Kiss Didák testvér, Lovász Rajmund testvér, valamint – akkor még ferencesként – Hegyi Bálint testvér, illetve Bécser Róbert testvér nagyon meghatározó volt számomra. Nemrég Róbert testvérnek is elmeséltem, hogy az, hogy ma szívesen hozok a prédikációmban mese- vagy filmbeli példákat, nagyrészt neki köszönhető. Teljesen felvillanyozódtam attól, amikor egy Disney-mesét vagy más filmes történetet beleszőtt a prédikációjába. Elismerem, más világ volt az akkori, de úgy gondolom, Ferenc pápa kora óta – jó értelemben – merünk lazábbak lenni a prédikációkban. Akkoriban a filmekből vett példák egyáltalán nem voltak mindennaposak.
Ami ennél is fontosabb: azt tapasztaltam meg, hogy a Jóisten valóban feltétel nélkül szeret mindenkit. Soha nem éreztem azt, hogy a ferencesek bármilyen feltételt szabtak volna a gimnáziumba való felvételemért. Amikor elkezdtem gondolkodni a megszentelt élet vagy papság lehetőségén, soha nem éreztem a részükről elvárásként. Ezekben az időkben egyhavi fizetésbe került, hogy valaki gépjárművet vezetni tanuljon és jogosítványt szerezzen. Harmadik év végén, negyedik elején az egész osztály lázban égett: vezetni tanulhattunk gimnázium mellett (és így persze a tanórákról is lehetett „lógni”). Nekem azonban nem volt erre anyagi lehetőségem. József atya megkérdezte, szeretnék-e vezetni tanulni. Mondtam, hogy persze, hogy szeretnék, de nincs rá keretünk. Erre azt felelte: nem ezt kérdeztem, hanem azt, hogy szeretnél-e. Én újra próbáltam elmagyarázni neki, hogy ne haragudjon, de erre most biztos nem lesz pénzünk, nem is írom meg haza a kérdést. Akkoriban egy tanári fizetés körülbelül húszezer forint volt, a jogosítvány megszerzése pedig kb. tizenötezer. Újra megismételte: utoljára kérdezem, szeretnél-e vezetni, igen, vagy nem. Amikor igennel válaszoltam, azt mondta, a többivel ne foglalkozzak – és valahonnan összekalapozta nekem a tanfolyam árát. Ezt a valóban feltétel nélküli szeretetet életemben először itt tapasztaltam meg a családomon kívül: mellbevágóan, ingyenesen, érdek nélkül.
Ezek szerint már gimnazistaként kerested a hivatásodat.
Érettségi után egyházmegyés papnak készültem, a szeminárium negyedik éve végén azonban éreztem, hogy nem ez lesz az én utam. A nagyváradi egyházmegye kispapjaként Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben készültem; ez az időszak szintén életem egyik legszebb szakasza volt. Idővel egyre világosabbá vált számomra, hogy az én utam a családos hivatás, ugyanakkor szeretnék közel maradni a Jóistenhez. Amikor betöltöttem a 35. évemet, Erdő Péter bíboros atya állandó diakónussá szentelt. Ferences kapcsolataim azonban mindvégig megmaradtak, akár József atyával, akár Didák testvérrel, ahogy azóta is.
Mit jelent számodra a diakónusi hivatás?
Talán arra kaptam általa küldetést – az én esetemben kissé esetlenebbül, mint ahogy a ferencesek tették a Frankában –, hogy megmutassam Isten közelségét, az Ő kinyújtott karjaként közel legyek az emberekhez, akár csak annyira, hogy meghallgatom, mi az örömük, és mi a bánatuk.
Nem gondoltál arra, hogy ferences szerzetes legyél?
Érdekes módon soha nem jutott eszembe, hogy ferences legyek. Valamiért – jó értelemben véve – mindig vonzott az a fajta szabadság, amelyet egy világi pap megélhet, a szerzetesek kötött életformája nem állt közel hozzám. Visszatekintve Szent Ferenc alakjában leginkább az érint meg, amit Bonaventura ír az életrajzában a stigmákról, különösen arról, miért kérte azokat magának. Nem azért, hogy híres legyen, vagy elmondjuk, hogy ő volt az első stigmatizált, hanem hogy megtapasztalja azt a szeretetet, hogy miért van, hogy az Isten ennyire szeret minket. Ez talán nem volt soha kimondva – vagy nem emlékszem rá –, de tényleg ezt tapasztaltam meg a Frankában, és azóta is az életem során. És ha én magam is a gondozója tudok lenni legalább egy kicsit ennek a megmagyarázhatatlan szeretetnek, akkor Ferenc lelkületét élem, bármi felé is fordulok.
Akkor nagyon szoros kapcsolatod van Szent Ferenccel.
Egy ferencessel összehasonlítva semmiképpen nem. Arra sem vagyok méltó, hogy – úgy mondjam – megoldjam a saruszíját, de igen, Ferenc a kedvenc szentjeim közé emelkedett, és most, ahogy megírtam az assisi zarándok-útikönyvet, úgy érzem, végképp közel kerültem hozzá. A ferences gimnáziumban töltött diákévek alatt ha Ferencre (vagy Szent Klárára) gondoltam, mindig a Zeffirelli-film színészeihez hasonlóan képzeltem el őket. Éppen a mi időnkben súlyos gazdasági válság volt Magyarországon, így az osztályunk nem tudott eljutni Assisibe. Előtte és utána néhány évvel azonban újra lehetőség nyílt erre, ahogy most is: a Szent Angélában, ahová a gyerekeim járnak, szinte tanmenetszerűen mennek Assisibe a végzősök. Én jóval később jutottam el Assisibe, amikor már a Magyar Kurír főszerkesztője voltam. Kollégákkal egy római szentté avatásra zarándokoltunk, és a hazafelé vezető úton azt mondtam, hogy nincs az az égszakadás-földindulás, ami meggátol bennünket abban, hogy megálljunk Assisiben. Ez volt az első assisi élményem. Akkor kaptam ajándékba Giotto egyik freskójának másolatát – azt, amelyen Ferenc a madaraknak prédikál –, és ez a kép azóta is az íróasztalom közelében van. Szóval sok-sok embertől láttam ezt a Szent Ferenc-i lelkületet, de senki nem erőltette rám, magától növekedett bennem az évek során.
Említetted, hogy a gyermekeid a Szent Angéla-iskolába járnak. Mennyire fontos, hogy őket is ferences lelkiségben neveld?
Titkon ott volt a szívem mélyén, hogy milyen jó lenne, ha oda járna a fiam vagy a lányom. A lányom a legidősebb gyermekem, most 11. osztályos: ő tudatos döntést hozott ezzel kapcsolatban. Én csak izgultam a háttérben, hogy de jó lenne, ha egy ferences sulit választana. Ő magától választotta a felvételi eljárás során a szentendrei Ferences Gimnáziumot. Elkísértem a szóbeli felvételire, ahol olyat mondott, amitől helyben „elolvadtam”. Nem beszéltünk meg előtte semmit, ő nem is az a típus, akinek meg lehetne mondani, mit tegyen. A ferencesek megkérdezték tőle, hogy biztosan oda akar-e járni, hiszen az apja is ferences gimnáziumba járt: miért szeretne éppen ott tanulni. Ő azt válaszolta, hogy a közösség miatt, mert látja, hogy az egyik legjobb barátommal mind a mai napig tartjuk a kapcsolatot, ahogy a többi osztálytársam közül is sokakkal megmaradt a kötelék: ő is szeretne egy olyan iskolához tartozni, ahol életre szóló közösség formálódik. Nagyon büszke voltam a lányomra – és persze a fiamra is, aki most az Angélában hetedikes. Próbálom nem túlzásba vinni mindezt, mert serdülőkorban éppen visszafelé sülhet el, ha szülőként erőltetünk valamit. Három éve pedig a családommal együtt is eljutottunk Assisibe: végigjártuk a szent helyeket, és úgy éreztem, őket is megragadta a zarándoklaton néhány mozzanat.
Szeretsz zenélni, énekelni. Zenekedvelőként mit jelent számodra Szent Ferenc zeneszeretete, illetve a Naphimnusz?
Érdekes módon én a zarándokkönyv írása közben értettem meg igazán, hogy Ferenc mennyire szerette a zenét. Az azonban tény, hogy a zene iránti szeretetem a Frankához köthető, ahol kórusba is jártam. Élek-halok a zenéért, mindig hallgatok valamit, mindenféle zenét szeretek, és ez a gimnáziumban is meghatározó volt számomra. Most, hogy már tudom, Szent Ferenc mennyire szerette a zenét – olyannyira, hogy trubadúrnak is nevezték –, örömmel tölt el ez a kapcsolódás kettőnk között. Ugyanakkor szomorú vagyok, hogy nem maradt fenn a Naphimnusz kottája, így nem ismerhetjük eredeti dallamát.
Ezekben az években egymást érik a ferences jubileumok. Neked mit jelentenek, hogyan emlékezel meg róluk?
Őszintén bevallom, eleinte egy kicsit tamáskodtam: attól tartottam, hogy sok lesz ez a négy év, nem jut majd elég figyelem az évfordulókra. Aztán olyan ajtók nyíltak meg bennem is és a jubileumi évek során is, hogy ma már azt látom: minden afelé mutat, hogy az idei év igazi csúcs legyen. Az isteni szeretet leginkább kézzelfogható két jele az, hogy emberré lesz az Isten értem – erre csodálkozik rá, ezt szeretné közel hozni Szent Ferenc –, másrészt pedig az, hogy Jézus elmegy odáig, hogy az életét adja értem: sebeket visel, meghal a kereszten, majd feltámad. Ennek a kifogyhatatlan titoknak a lényegét hozza egészen közel hozzánk Szent Ferenc. De sokatmondó az is, ahogy megírja a Naphimnuszt – és hogy milyen körülmények között teszi ezt! Súlyos beteg, egerek szaladgálnak szegényes cellájában. Ekkor értesül arról, hogy a podeszta (Assisi város elöljárója – a szerk.) és a püspök összevesztek. Ekkor toldott hozzá Ferenc a Naphimnuszhoz egy új versszakot, amely arra hív, hogy Isten szerelméért, szeretetéért bocsássunk meg egymásnak. Úgy gondolom, az egész életünk erről szól (sőt, a Szentírásban is számos megtört emberi példát látunk): képesek vagyunk-e eljutni a szeretetnek arra a pontjára, ahol megbocsátunk egymásnak. Ferenc ennek az apostola: közel tudja hozni számunkra Isten szeretetét, a titkot, amely megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan.
2025-ben írtál egy zarándok-útikönyvet Assisiről. Miért éppen most?
Ez szerintem nagyon egyértelmű. Akkor még nem tudtam, hogy XIV. Leó pápa jubileumi évet hirdet Szent Ferenc tranzitusának évfordulóján, azt azonban tudtuk, hogy most ér a csúcsra ez a négy évig tartó folyamat. Én ilyen alkat vagyok: ha valami megtetszik, ha jónak látok valamit, akkor szeretném megmutatni az egész világnak. Ezért szervezek zarándoklatokat, ezért írok útikönyvet, cikkeket. Ebben az évben is így vagyok ezzel: egyszerűen nem bírom ki, hogy ne mutassam meg vagy ne írjak róla. Tudom, hogy a ferencesek között számtalan szakértő van, akik a ferenci történetek mély ismerői – például Berhidai Piusz atya, aki lefordította a Szent Bonaventura által írt életrajzot. Én mégis reméltem, hogy maradt egy apró rés: hogy azok számára, akik már hallottak Szent Ferencről, de közelről még nem ismerik őt, a képek és az egyszerűbb szavak erejével, belehelyezve a Szent Ferenc-i lelkületet, amely engem is megérintett, talán megszólító lehet ez a kiadvány.
Kik az elsődleges célközönség?
Lévén, hogy ez egy zarándokútikönyv, szeretném hinni azt, hogy a nem hívőkhöz, jó szándékú emberekhez is eljut, de alapvetően nem ők a célközönség. Ez nem csupán egy hagyományos útikönyv: lelkiségi tartalmakat is talál benne az olvasó, imádságokat és más, a spiritualitáshoz kapcsolódó elemeket. Egy sajátos műfajról van tehát szó. Abban bízom, hogy akár nem hívő, istenkereső vagy gyakorló hívő ember kezébe kerül, megszólító erejű lehet. Ez a könyv elsősorban mégis azoknak szól, akik szeretnének közelebb lépni Szent Ferenchez – vagy Szent Ferenc lelkületével közelebb lépni Istenhez és egymáshoz. Két fontos lábon áll a könyv: a szöveges részt gazdag képanyag kíséri – az olvasó közel kétszáz fényképpel találkozik a kötetben. Úgy gondolom, ha az írott rész esetleg kevésbé találna utat valakihez, a képek magas minősége segítségére lehet azoknak, akik Assisibe készülnek – vagy ha ne adj Isten, nem jutnak el, a képek segítségével is rácsodálkozhatnak a szent helyek szépségére.
Szerepelnek benne a saját élményeid is?
Az egyik számomra legkedvesebb történet – amelyet az előszóba is beleírtam – a tücsökről szól. A Porciunkula mellett (a mai Santa Maria degli Angeli-bazilika közelében) történt: a már nagy beteg Szent Ferenc mellé egy tücsök szegődött társul, amely annyira szépen ciripelt, hogy ezzel nagy örömet okozott Ferencnek. Annyira figyelmes volt ez a tücsök, hogy amikor látta, hogy Ferenc nem tud éjszaka aludni, és csak hajnalban szenderül el, nem kezdett el korán „zenélni”, kíméletből nem ébresztette fel a zsolozsmára. Egy idő után Ferenc észrevette, hogy ő már „birtokolja” ezt a tücsköt, ezért útjára bocsátotta őt. Számomra a történet kulcsa az, hogy bár Szent Ferenc valóban a szegénységet a végletekig – már-már az önkínzásig – megélő ember volt, mégis fakad ebből egy fontos üzenet a mi életünkre nézve is. Legyen szó akár a családunkról, akár más emberi kapcsolatainkról, akár anyagi javainkról: ha ez lenne a mérce, amikor észrevesszük, hogy már birtokoljuk a másiknak az idejét, a figyelmét, a gazdagságot, meg kellene szólalnia bennünk egy figyelmeztető hangnak. Szent Ferenc többek között ettől volt szent: tisztán látta és mélyen átélte mindezt.
***
Nyáry Borbála
Fotók: Andrei Iv
Ferences Média 2026
