„Legyen egész életem az Isten irgalmasságáról szóló ének!” – Interjú az aranymisés Hován Ágoston atyával

2026.06.08.

Az Ipoly menti Letkésen felnőve részt vett a mezőségi munkákban, teheneket legeltetett, segített a szántásban és az aratásban, miközben észrevétlenül formálódott benne a papi hivatás. Az aranymisés Hován Ágoston atya gyermekkoráról, családjáról, megpróbáltatásairól mesél, valamint azokról a lelki forrásokról, amelyek fél évszázada megtartják szolgálatában. Ágoston atya aranymiséjét június 12-én, Jézus Szíve ünnepén délután négy órakor mutatja be a Pesti Ferences Templomban.

Mikor és hogyan ismerte fel, hogy a Jóistentől a szerzetesi életre kapott meghívást?

Ez a gondolat a mezei pacsirta éneklése kapcsán is felmerült bennem, majd hol komolyabban, hol kevésbé komolyan, de jelen volt az ifjúságomban is. Például amikor legeltetés közben elvesztettem a teheneinket, mindig mondtam: Uram, ha megtalálom őket, akkor pap leszek, de élt bennem a vágy saját család iránt. Mivel már nagyon fiatalon munkába álltam, erős, jó fizikumú legény lett belőlem, így a járási sportversenyeket szinte mindig megnyertem. Egy ilyen alkalommal végigtekintettem az intézeti árvákon és elhatároztam, hogy az ő nevelésükkel fogok foglalkozni. Szép a családos élet, de én inkább velük foglalkozom – gondoltam magamban. Ezután kerültem Esztergomba a ferencesekhez. Itt körvonalazódott bennem, hogy szeretnék belépni Szent Ferenc rendjébe, ezt azonban egészen az érettségiig a környezetem sem vette túl komolyan. Érettségi után pedig nem tudtak egyből felvenni a Rendbe, ezért egy évre a Pécsi Egyházmegye kispapjaként Budapestre küldtek, a Hittudományi Akadémiára. Mielőtt a Szemináriumba jelentkeztem volna, az Egyetemi templomba lépve elmondtam Assisi Szent Ferenc imáját, amelynek rövid tartalma: add meg nekem, Uram, hogy úgy tudjak szeretni, ahogy Te, és úgy tudjak szenvedni, ahogy Te!

Korábban azt hittem, szerzetesek csak furcsa nevű férfiak lehetnek, később jöttem rá, hogy nevüket maguk választják. Miért pont az Ágoston nevet választotta?

1966-ban kezdtem meg a noviciátot. Amikor felvételt nyertem a Rendbe, még kaptuk a nevünket. Amikor feladták ránk a ferences habitust, akkor közölte velem a magiszter: ezután Ágoston testvér lesz a neved. Akkoriban még nem is értettem, ez mekkora ajándék a Jóistentől. Azóta persze rájöttem, és számomra Assisi Szent Ferencen kívül Szent Ágoston az a szent, akihez gyakran fordulok.

A Kádár-rendszer éveiben döntött a szerzetesi élet mellett. Milyen nehézségekkel, kihívásokkal járt ez a döntés abban a történelmi helyzetben?

Nem sokkal a beöltözés után megkaptam a katonai behívómat. Semmiképp sem akartak felmenteni a szolgálat alól, pedig mindent megpróbáltunk. Édesanyám az eskütétel napján eljött hozzám és mondta: Laci, baj van! Ekkor kezdődött életem legnehezebb időszaka. Ő ugyanis azért jött, hogy figyelmeztessen, be akarnak szervezni – ezt a helyi párttitkártól tudták meg, aki édesapám gyerekkori barátja volt. Másfél évig kéthetente jöttek hozzám elhárítótisztek Budapestről, hogy „beszervezzenek”, ennek érdekében mindent meg is próbáltak. Hat hónapig tisztképzőn is részt kellett vennem a lövészeknél, utána vegyisugár-felderítő gyorstalpalóra küldtek – ennek meglehetősen örültem, mivel ez a lövészettel szemben nem mások elpusztításáról szólt, hanem társaim megvédéséről. Ekkor kaptam kiképzésre a vegyisugár-felderítő szakaszt a tantermükkel együtt, ahová rendszeresen összehívtam a kispapokat, behozva az Oltáriszentséget. Ezt 1968 nagycsütörtökén is megtettem, bár katonatárs barátaim óva intettek: ne tegyem, mert az egész helyőrséget rám állították. Én „fenegyerek” voltam, úgyhogy ez a tény csak annál inkább feltüzelt. Az egész helyőrséget kijátszva a káplán atya szobájának ablakán keresztül bejutottam a templommal egybeépült plébániára, ahol meglepetésemre új, „frissen kinevezett”, ismeretlen káplánnal találkoztam, akiről később kiderült, be volt szervezve. Ő azonnal jelentette, hogy viszem az Oltáriszentséget, de nem kaptak el, mindnyájan megáldoztunk. Utána mindent felkutattak, követelték, áruljam el: hol a kehely, amiben az ostyát vittem be.

Én szemrebbenés nélkül mondhattam: nincs semmiféle kehely. A pikszis ugyanis, amelyben az Oltáriszentséget vittem, mindig a zubbonyzsebemben volt, riadó alkalmával is. Nagy káromkodások közt verték az asztalt, fenyegetve, hogy ha nem vallok, „kicsinálnak”. Ennek megfelelően munkaszázadba vezényeltek, az ottani tiszteknek pedig azt mondták: mi nem bírtuk megtörni, úgyhogy törjétek meg a gerincét. Így szedtem össze öt gerincsérvet. Ezek miatti fájdalmakkal kellett tanítanom, túráznom, kenutúrákon részt vennem a diákokkal a Dunán, nyáron a Szamoson és a Tiszán. De fájdalmaim közepette mindig eszembe jutottak Pál apostol szavai: Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára (Kol 1,24).

Három oszlopról szokott beszélni, amelyeken az élete nyugszik…

Valóban, egész életem három oszlopra, valamint Assisi Szent Ferenc imájára épült. Így az első: az általános iskola első osztályának legelső hittanóráján a katekizmus első kérdésére adott választ mindegyikünknek kívülről kellett tudnia. Addig nem mentünk tovább a következő kérdésre, amíg ezt a választ mindegyikünk hibátlanul fel nem mondta. Mi dolgunk a világon? Hogy Istent egyre jobban megismerjük, szeressük és szolgáljuk és ezáltal üdvözüljünk! Avégett vagyunk a világon, hogy üdvözüljünk.

A második: szentáldozásra készülve ugyanígy kellett tudni a főparancsot: Szeresd a te Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes elmédből, minden erődből, felebarátodat pedig mint önmagadat! Ekkoriban került hozzánk Urbanics Ferenc atya, vele órákat lehetett beszélgetni. Ő tárta fel előttem: aki ezt teljesíti, az csupán egy jó zsidó – s még ezt is nehéz teljesíteni.

A harmadik: bérmálásra készülve Jézus új parancsát tettem magamévá: amint engem szeret az Atya és én szeretem az Atyát, úgy szeretlek titeket, és ti is így szeressétek egymást. Ezt mégis hogy lehet megtenni?! A Szentlélekben! A Szentlélek segítségével tudjuk megtenni, hiszen az Atya és a Fiú is a Szentlélekben szereti egymást. Pál apostol írja: Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkozni. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8,26–27). Ezt a szeretetet csak a Szentlélek által kaphatjuk meg. S végül, ahogy már fentebb említettem, a negyedik alaposzlopnak Szent Ferenc imáját tekintem: add meg nekem, Uram, hogy úgy tudjak szeretni, ahogy Te, és úgy tudjak szenvedni, ahogy Te!

Ötven év valóban a hűség próbája. Ha visszaemlékszik a pályájára, fel tud-e idézni nehéz, válságos időszakokat?

A honvédség után válságos időszakot jelentett, amikor Esztergomból Szegedre helyeztek plébánosnak. A Hittudományi Főiskolán is tanítottam a szentmise énekeit, a zsoltártónusokat stb. Újabb nehéz időszak következett Gyöngyösön, ahol akkori tartományfőnököm szavai szerint a feje tetejére állt az egyházközség, ezért helyezett oda házfőnöknek és plébánosnak. Sikerült talpra állítani a közösséget, sőt, amikor Kázmér atya felváltott a plébánosi szolgálatban, sikerült vele együtt megújítanunk a zsolozsmát, díszes antifónákat is szerkesztettünk. Szintén nehezen éltem meg, amikor 17 évvel ezelőtt Gyöngyösről Pestre kerültem. Pestre helyezésemkor Kázmér atyával együtt kértük a tartományfőnök atyától, ne helyezzen ide, de az akkori nehéz helyzetre hivatkozva nem teljesítette a kérésünket. Ráadásul édesanyám is akkor hunyt el, úgyhogy az egy nehéz nyár volt számomra.

A lelkipásztori szolgálat összetettebb, mint első látásra gondolnánk. Van olyan feladat, amelyet különösen szeret?

Lelkipásztori munkám fontos része a homíliák tartása és a bűnbocsánat szentségének a kiszolgáltatása. Gyöngyösi plébánosi szolgálatom óta minden bűnbánót úgy fogadok, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek irgalmas szeretetével köszöntöm. Gyónás után pedig mindenkinek adok írásban egy penitenciát.

Vannak-e esetleg olyanok, akikről úgy gondolja, Isten különösképpen is Önre bízta őket?

Pásztor József atya, akinek Gyöngyösön gyóntatója voltam, a halála előtt rám bízott egy kislányt. Őt egy orvossal együtt a gyöngyös-felsővárosi templomban véresre összeverve, ájultan találták. Pásztor atya a végrendeletében az én gondjaimra bízta ezt a lányt, aki teljesen árva. Rengeteg betegsége miatt dolgozni nem tud. Köszönöm a Jóistennek, hogy gondoskodhatok róla.

Vett-e részt valaha olyan zarándoklaton, amely a későbbiekre nézve meghatározóvá vált az életében?

Egyszer jártam Assisiben. Olyan volt, mintha a mennyországba kerültem volna. Nem véletlenül került az aranymisés emléklapomra a San Damianó-i kereszt.

Ha már szóba került az aranymisés kép, tudna-e hozzáfűzni egy rövid magyarázatot?

Újmisém alkalmából az emlékképre ugyanazt az idézetet írtam, amit a pappá szentelésem 50. évfordulója alkalmából a San Damianó-i keresztre: Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is őbenne (1Jn 4,16). Vallom ma is, hogy szeretet nélkül nincs semminek értelme, sőt, minden a visszájára fordul. Az emlékképre azért kértem még az ott olvasható szöveget, hogy hiszek Isten irgalmas szeretetében és a boldog örök életben – mert Lukács evangélista feljegyezte Jézusnak ezt a mondatát: csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön (Lk 18,8).

Pedagógusként is dolgozott…

Igen, az első osztályomban a papszentelésig eljutott tanítványaimmal 25 éven át minden évben összejöttünk. Egyébként pedig mindenkit fogadtam, aki fölkeresett a diákjaim közül.

Már volt szó a mezei pacsirta énekéről. Ágoston atya életében milyen szerepet tölt be a zene?

Igen, ez életem alapvető, meghatározó élménye, ez keltette bennem a vágyat, hogy egész életem az Isten irgalmasságáról szóló ének legyen. Ezért vállaltam már az általános iskolában, felső tagozatos koromban szülőfalumban a kántori szolgálatot, az esztergomi gimnáziumban a miséken az orgonálást, majd amikor tanárként és nevelőként odakerültem, első naptól kezdve az utolsóig a gimnáziumi énekkar vezetését, a vasárnapi misékre stencillap készítését (300 példányban), a szombat esti vacsora után az ebédlőben 300 diákkal énekpróbát, másnap pedig az egész gimnáziummal a szentmise zenei szolgálatának vezetését.

Jézus az apostolokat a barátainak nevezi a búcsúbeszédében. Az Ön számára mit jelent, hogy nem szolgáinak, hanem barátainak akar bennünket az Úr?

Minden misén homíliát mondok. Emiatt is érzem, hogy Jézus a barátjának tart, mert minden homília alkalmával teljesíti, amit az utolsó vacsorán mondott: Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek (Jn 15,15).