Végleges igent mondani egy olyan világban, ahol szinte minden döntés visszavonható, különös bátorságot kíván. Mit jelent ma egy fiatal ferences számára az örökfogadalom? Hogyan lesz egy kezdeti hívásból életre szóló elköteleződés? Mit jelent egy olyan közösséghez tartozni, amelyet nem elsősorban a közös feladatok, hanem ugyanannak az isteni meghívásnak a keresése tart össze? Kóta Quirin és Skublics Ambrus testvérrel beszélgettünk, akik szeptemberben végleg elkötelezik magukat Krisztus szorosabb követésére a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartományban.
Az interjúban szó esik hivatásról, testvériségről, Assisi meghatározó élményéről, ferences szabadságról, valamint arról az „ugrásról”, amelyet egy életre szóló igen kimondása jelent. Őszinte vallomások keresésről, bizonyosságról és arról a reményről, hogy az ember akkor talál igazán önmagára, amikor teljesen Isten kezébe meri tenni az életét.
Mikor fogalmazódott meg bennetek először, hogy Isten talán valami egészen különleges útra hív titeket? Volt egy konkrét pillanat, vagy inkább lassan érlelődő folyamat volt?
Quirin testvér: Gyerekkoromból van egy egészen korai emlékem. Talán még iskolás sem voltam, amikor egy vasárnapi mise után biciklivel mentünk haza édesapámmal, és egyszer csak teljes komolysággal elkezdtem magyarázni neki, hogy én majd „kisegítő remete” leszek. Kivonulok az erdőbe, remeteként élek, és ha misézni kell, majd lejövök a faluba. Hogy ez honnan jött, azt a mai napig nem tudom. Nyilván gyerekként nem volt ez tudatos döntés, de valami mégis megmaradt ebből az élményből. A következő meghatározó pillanat már egyetemista koromban ért; ekkor már a Zeneakadémián tanultam, és a Ferenciek terén, a rendház kollégiumi részében laktam. Mivel gyerekkoromtól ferences plébániára jártam, ez a közeg teljesen természetes volt számomra, mindig közel éreztem magam a ferencesekhez. Emlékszem, egy nap a lépcsőházban egyszer csak villámcsapásként hasított belém a gondolat: ezt akár komolyan is gondolhatnám.
Az első reakcióm azonban nem lelkesedés volt, hanem félelem. Azt éreztem: Jézusom… ezt tényleg lehet komolyan venni? Valaki tényleg odaadhatja erre az életét? Először Kővágó Szerafim testvérnek mondtam el, hogy volt egy ilyen gondolatom, aki nagyon bölcsen fogadta. Emlékszem, azt mondta: „Nem kalandorokra van szükség, akik középkorosdit játszanak, csuhát öltenek és könyveket másolnak. Ha valóban Isten hív, akkor a hívása néhány év múlva is ugyanilyen erős lesz. Fejezd be az egyetemet, végezd el becsülettel, amit elkezdtél, és ha utána is ugyanígy érzed, akkor beszéljünk róla.” Ez a tanács meghatározó volt. Egyrészt volt bennem egy kis dac: meg akartam mutatni, hogy igenis tudok jó kürtművész lenni, végig tudom csinálni az egyetemet. Másrészt viszont végig ott maradt bennem a gondolat – hol erősebben, hol csendesebben –, hogy nekem szerzetesnek kell lennem. Körülbelül öt év telt el így, de lassan letisztult bennem minden.
A fordulópont végül Németországban érkezett el, ahol ösztöndíjjal tanultam. Egy este egyszerűen azt éreztem: nem várhatok tovább, döntenem kell. Még aznap írtam egy e-mailt Dobszay Benedek atyának – aki akkor a tartományfőnök volt –, hogy szeretnék jelentkezni a rendbe. A válaszra két hetet kellett várnom – nekem ez akkor egy örökkévalóságnak tűnt. Az írta: beszélgessünk. Onnantól kezdve már tudtam, hogy ez az én utam. Befejeztem az egyetemet, 2018 szeptemberében pedig megkezdtem a jelöltséget Pasaréten. Máig úgy érzem, mintha akkor került volna helyére az életem utolsó puzzle-darabja. Vannak persze nehézségek, kudarcok, csalódások és belső küzdelmek, de ez az alapélmény nem változott: itt vagyok a helyemen.
Ambrus testvér: Komolyabban talán az érettségi környékén kezdtem foglalkozni a hivatás kérdésével. Azt hiszem, volt bennem egy erős előzetes elképzelés arról, hogyan kellene kinéznie Isten hívásának. Azt vártam, hogy majd történik valami rendkívüli, egy olyan egyértelmű meghívás, amely után nem marad bennem semmi kétség afelől, hogy milyen életformát válasszak. Azt mondtam magamnak: előbb elvégzem az egyetemet, majd idővel úgyis kitisztul minden. Hát, nem tisztult ki. A kérdés mindig visszatért az életem fontos fordulópontjain, én pedig újra és újra megpróbáltam félresöpörni, arra hivatkozva, hogy ha Isten valóban akar tőlem valamit, majd egyértelműen tudtomra adja.
Ezzel párhuzamosan viszont egyre inkább egyfajta belső nyugtalanságot tapasztaltam, egyre többször éreztem, hogy valami hiányzik, hogy nem vagyok a helyemen. Lassan megértettem, hogy ezzel a kérdéssel muszáj szembenéznem, nem fog magától megoldódni. Ebben sokat jelentett egy beszélgetés Kálmán Peregrin testvérrel, aki pont jókor volt jó helyen. Ha ma a hivatásomról kérdeznek, talán ezt mondanám a legfontosabb felismerésnek: el kellett fogadnom, hogy Isten nem úgy hív, ahogyan én előre elképzeltem.
Mindketten papnak is készültök. A szerzetesi és a papi hivatás egyszerre jelent meg bennetek, vagy külön-külön ismertétek fel ezt a két hívást?
Ambrus testvér: Nálam ez a kettő együtt járt. A bizonytalanság soha nem arról szólt, hogy pap vagy szerzetes legyek-e, hanem arról, hogy egyáltalán mire hív Isten: a családos életre vagy a szerzetesi-papi hivatásra. Amikor már komolyabban foglalkoztam ezzel a kérdéssel, elgondolkodtam azon, vajon el tudnám-e képzelni magam más szerzetesrendben, de az soha nem merült fel bennem, hogy egyházmegyés pap legyek, ahogyan az sem, hogy szerzetesként ne készüljek papságra. Amikor jelentkeztem a rendbe, Berhidai Piusz testvér – a jelenlegi tartományfőnök – is megkérdezte, hogyan látom ezt. Akkor is ugyanezt válaszoltam, és ez azóta sem változott: számomra a papi és a szerzetesi hivatás szervesen összetartozik.
Quirin testvér: Ebben nagyon hasonló az utunk. Gyerekkoromtól kezdve ferences plébániára jártam, vallásos családban nőttem fel, így számomra a pap és a szerzetes alakja szinte teljesen egybeforrt. Mindig ferences papokat láttam magam körül, ezért sokáig fel sem merült bennem, hogy ez a két hivatás külön is létezhet. Emlékszem, általános iskolás koromban találkoztam először egyházmegyés pappal – Martos Levente Balázzsal, aki akkor az osztályunk papja volt. Gyerekként inkább az lepett meg, hogy ő nem ferences. (nevet) A saját hivatásomban is így él ez a két meghívás – nem tudnám elképzelni a papságot szerzetesség nélkül, de a szerzetességet sem papság nélkül.
Mindketten nagycsaládból származtok. Gyakran felmerül az a gondolat, hogy aki szerzetesi életet választ, abból talán jó családapa is válhatott volna.
Ambrus testvér: Szerintem a szerzetesi hivatást könnyű félreérteni. Nem úgy működik, hogy valaki azért lesz szerzetes, mert nem lenne alkalmas családapának vagy mert nem talált magának társat. Ez egyszerűen nem igaz. A családos élet és a szerzetesi élet nem egymás ellenpontjai, hanem két különböző, de egyaránt értékes hivatás. Amíg nem született meg bennem a döntés, addig mindkettőnek leginkább a hiányát éreztem. Ráadásul sokkal több a hasonlóság egy család és egy szerzetesi közösség között, mint elsőre gondolnánk. Nyilván egészen más egy vér szerinti család és egy szerzetesközösség, de a mindennapok szintjén ugyanúgy emberekkel élünk együtt. Ugyanúgy vannak apró örömök, feszültségek, konfliktusok, kibékülések, alkalmazkodások. Mivel nagycsaládból jövök, számomra a közösségi lét nem volt idegen. Inkább azt tapasztaltam meg, hogy sok minden ismerős: ugyanazok az emberi helyzetek jelennek meg itt is, csak más formában. Éppen ezért soha nem gondoltam úgy, hogy ha családot alapítanék, ott ne lennének ugyanazok a kihívások, amelyekkel szerzetesként is találkozom.
Miért éppen a ferences rend mellett döntöttetek? Volt esetleg más szerzetesi lelkiség, ami vonzó volt?
Quirin testvér: Én sokat nézelődtem más lelkiségek között is. Édesapám középkorral foglalkozik, így már korábban is közel kerültek hozzám a különböző szerzetesrendek: premontreiek, ciszterciek, bencések és más közösségek. Mindegyikben találtam valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet, és ahogy olvasgattam róluk, illetve egy-egy rendet közelebbről is megismertem, el tudtam volna képzelni magamat bennük. Őszintén szólva azt nem tudom pontosan megmondani, miért a ferences rend lett végül az otthonom. Ugyanazzal a lendülettel jelentkezhettem volna akár a pálosokhoz is, de valamiért először a ferenceseknek írtam. Hogy ez így alakult, abban utólag a Jóisten kegyelmét tudom felfedezni. Ahogy ugyanis egyre többet tanulok a rendben arról, mit is jelent a ferencesség, azt tapasztalom, hogy ez a lelkiség engem is formál, és egyre inkább felfedezem benne saját magamat.
Szokták mondani, hogy kétféle ferences hivatás létezik: van, akit elsősorban Szent Ferenc személye, az ő alakja és lelkisége ragad meg, másokat pedig inkább a ferences testvérek élete, a közösség és a rend mindennapi világa vonz. Én inkább a második csoportba sorolnám magamat. Éppen ezért számomra a ferences spiritualitás mélységének felfedezése egy különleges ajándék volt. Ahogy egyre jobban megismertem, egyre több részletében találtam meg azt, hogy ez mennyire közel áll hozzám: akár a fogadalmakról, akár a rendtörténetről, akár Szent Ferenc gondolkodásáról vagy a ferences teológiáról beszélünk. Nyilván minden szerzetesrend képvisel értékeket, és az egész Egyház életében fontos küldetést tölt be, de ma már nem tudnám magamat máshol elképzelni.
Ambrus testvér: Én például monasztikus rendekben nem tudtam volna elképzelni magamat. Azt hiszem, távol állt tőlem az a fajta szerzetesi élet, amely alapvetően a társadalomból való visszavonulásra épül. Nyilván mára ezek a rendek is sokat változtak, mégis van bennük egy szemlélődőbb, elkülönültebb jelleg, ami engem nem vonzott. Alapvetően két rend volt, amiken gondolkodtam, bár nem azonos súllyal: a ferencesek és a jezsuiták. A ferencesség már eleve nagyon erősen megszólított, hiszen Pasaréten nőttem fel, ahol sok testvérrel találkoztam, és az ő életük, jelenlétük nagyon nagy hatással volt rám.
Mégis volt bennem egy olyan vágy, hogy azért nézzek körül, ismerjek meg másokat is, hátha valami jobban megszólít. Ezért kezdtem el a jezsuiták lelkiségét is tanulmányozni. Mivel a nagyszüleim közel laktak a Mária utcához, gyerekként jártunk hozzájuk misére, így volt némi személyes kapcsolódási pontom. Olvastam róluk, beszélgettem velük, próbáltam megismerni az ő világukat is. Végül az én döntésem sem pusztán racionális jellegű volt. Inkább benyomásokból, találkozásokból és tapasztalatokból született meg, amik mind abba az irányba mutattak, hogy hozzám a ferences lelkiség áll közelebb. Amikor jobban megismertem a ferences életet, vagy megtapasztaltam, hogy egy-egy dolgot mi hogyan csinálunk, miközben más rendek máshogy teszik, ezek a tapasztalatok mind azt erősítették bennem, hogy itt van a helyem.
Mi az a sajátos kincs a ferences lelkiségben, amit más rendekben nem találtatok volna meg? Mi az, ami igazán ferencessé teszi ezt az utat számotokra?
Quirin testvér: Erre szerintem nagyon nehéz válaszolni, mert a ferencességben számomra az egyik legnagyobb ajándék a szabadság. A regula alapja tulajdonképpen az, hogy a testvérek éljék az evangéliumot. Szent Ferenc regulája más rendek reguláihoz képest meglehetősen egyszerű, akár szegényesnek is mondhatnánk; ugyanakkor éppen emiatt óriási teret hagy annak, hogy minden testvér megtalálja azt az utat, ahogyan Istenhez tud közeledni. Nekem nagyon tetszik az, hogy milyen sokféleképpen lehet valaki ferences. Különböző életutak, feladatok és személyiségek, mégis mindegyikben ott van valami ferences vonás. Ami engem talán a legjobban megérint, az az a gondolat, hogy Szent Ferenc „mindenből létrát csinált Istenhez”. Ez a kép nagyon mélyen megmaradt bennem.
Azt jelenti számomra, hogy minden ember, élethelyzet, esemény vagy feladat lehetőség arra, hogy azon keresztül közelebb kerüljünk Istenhez, vagy másokat hozzá vezessünk. Szent Ferencnél ez különösen szépen jelenik meg a Naphimnuszban, ahol az egész teremtett világon keresztül Isten szépségét fedezi fel. Szerintem ez ma ugyanúgy megélhető, nem feltétlenül kell ehhez kivonulni a természetbe. Egy nyári tábor megszervezése is lehet olyan, amelynek lelki gyümölcse van a fiatalok vagy a családok életében, vagy akár a teológia tanulása is lehet több egyszerű képzésnél. Számomra ez a ferencesség egyik legnagyobb vonzereje: hogy mindent Istenhez lehet kapcsolni.
Ambrus testvér: Azokon túl, amiket Quirin testvér mondott, még két olyan dolgot emelnék ki, amelyek számomra különösen ferences vonások: a szegénységet és a testvériséget. Szent Ferenc a Regulában nem is annyira szegénységről, hanem inkább tulajdonnélküliségről ír; ez talán pontosabban kifejezi, miről is van szó. A szabadság, amiről Quirin testvér beszélt, szerintem nagyon szorosan összefügg ezzel: képes vagyok-e elengedni a dolgokat Istenért? Ez folyamatos kísértés egyénileg és közösségi szinten is. Például vannak-e olyan terveink, feladataink, amelyek nélkül már el sem tudjuk képzelni önmagunkat? Amelyekhez annyira ragaszkodunk, hogy szinte a saját tulajdonunkká válnak?
Ugyanakkor az is igaz, hogy lemondani valamiről nem egyszeri döntés, hanem folyamatos feladat, mert amit egyszer leteszünk, azt könnyű apránként újra visszavenni. Ami a testvériséget illeti, nem véletlen, hogy Ferenc testvéreknek nevezte azokat, akiket maga köré gyűjtött. A fraternitas a rendünk egyik alapfogalma. Egyik testvér mesélte, hogy milyen meghatározó élmény volt számára még a rendbe lépése előtt, amikor a Szent Jakab-zarándokúton egy szakaszon csatlakozott két ferenceshez. Nem egyhez, hanem kettőhöz. Szeretem ezt a képet. Ha valamit csinálunk, azt igyekszünk közösen tenni. Ez persze nem mindig könnyű, de mégis úgy érzem, hogy a hivatásunk lényegéhez tartozik.
Sokan elsősorban a lemondásokat látják a szerzetesi életben: nincs saját tulajdon, cölibátus van és persze ott van az engedelmesség. Ti hogyan élitek meg ezt? Miről kell valóban lemondani és mit kaptok cserébe?
Quirin testvér: Számomra ez egy paradoxon, mert a lemondás és az abból fakadó szabadság valahogy maga a jutalom is. A kettőt nem tudom különválasztani. Nagyon szeretem például az autókat. Gyerekkorom óta rajongok értük, mindig végignéztem az összes BMW-modellt. Tudom ugyanakkor, hogy nekem soha nem lesz saját autóm. Használhatunk ugyan rendi autót, de olyan, amire azt mondhatnám, hogy „ez az enyém”, nem lesz. Ez elsőre veszteségnek tűnik, de ugyanebből fakad az a szabadság is, hogy nem kell egy autó fenntartásával, javításával vagy birtoklásával foglalkoznom. Sokkal nagyobb terek nyílnak meg előttem. Gyakran gondolkodom azon is, hogy szerzetesként olyan dolgokra is szabadok lehetünk, amelyekre egy családos ember nem feltétlenül. Egy családapának ott van a felesége, a gyermekei, a munkája, felelősségei. Nem mondhatja például egyik napról a másikra, hogy elmegy évekre misszióba.
Mi viszont – éppen a fogadalmaink miatt – szabadabbak vagyunk arra, hogy akár a világ másik felére menjünk Krisztusért. Hernádi Lehel testvér például Peruban szolgált, ahol majdnem az életét vesztette. Egy családapa ezt nem tehetné meg. És itt nem arról van szó, hogy egyik életállapot magasabb rendű lenne a másiknál, hanem arról, hogy a mi lemondásaink olyan szabadságot adnak, amelyek különleges módon nyitnak meg bennünket Krisztus követésére. Ha az életemet teljesen bebiztosítom – van pénzem, vagyonom, kapcsolataim, terveim –, akkor lassan kialakulhat bennem az az illúzió, hogy nincs is igazán szükségem Istenre.
Ambrus testvér: A fogadalmak lényege éppen az, hogy nem rossz dolgokról mondunk le, hanem olyasmikről, amik önmagukban jók lennének, és természetes módon hozzátartozhatnának az életünkhöz. Éppen ezért ezek a lemondások sérülékennyé tesznek bennünket. De ez a sérülékenység nem hátrány, hanem lehetőség arra, hogy Isten közelebb jöhessen hozzánk. Számomra a fogadalmak soha nem úgy működnek, hogy valami nélkül maradok, hanem úgy, hogy valamire szabaddá válok. Ha nem lenne céljuk, akkor csak önfejlesztő gyakorlatok lennének. De nem erről van szó. Egy kép jut most eszembe: ha hosszabb ideig csendben vagyunk, a fülünk egyre érzékenyebbé válik, és olyan apró zajokat is meghallunk, amelyeket korábban észre sem vettünk. A fogadalmak is valami hasonlót tesznek velünk.
Melyik fogadalom okozza számotokra a legnagyobb kihívást, és mit tanít ez nektek önmagatokról és Istenről?
Quirin testvér: Ebben nagyon tudok kapcsolódni ahhoz, amit néhány gondolattal ezelőtt Ambrus testvér mondott a tulajdonnélküliségről, bár e tekintetben hozzám talán közelebb áll az átadás szó, mint az elengedés. Szent Ferenc egyik visszatérő gondolata, hogy mindent vissza kell adnunk Istennek, hiszen mindent tőle kaptunk. Annak ellenére, hogy ez a gondolat nagyon közel áll a szívemhez, nap mint nap megtapasztalom, hogy milyen nehéz. Most, hogy az örökfogadalomra készülök, biztos vagyok benne, hogy ez lesz a lelkigyakorlatom egyik legfontosabb témája. A fogadalomban azt fogjuk kimondani, hogy egész életünkre köteleződünk el. Azt érzem, hogy bennem még mindig van ragaszkodás a választási lehetőségekhez. Nehéz teljesen lemondani arról, hogy a saját sorsomat én irányítsam.
Pedig éppen erről szól az engedelmesség. Isten meghívott, én pedig igent mondtam erre a meghívásra. Ha ezt egyszer kimondtam, akkor nem akarom újra és újra felülvizsgálni a döntésemet, vagy a saját kezemben tartani az életemet. Ráadásul Isten hívása nagyon sokszor egészen hétköznapi módon érkezik: a testvéreken, az elöljárókon vagy a közösségen keresztül. Nemcsak a nagy, emelkedett lelki pillanatokban szólít meg bennünket, hanem akkor is, amikor valaki azt mondja: most te mosod fel a folyosót. Vagy amikor költözni kell egy másik rendházba, el kell hagyni egy szeretett plébániát, egy hittancsoportot vagy egy iskolát. Ilyenkor is ugyanaz a kérdés hangzik el: képes vagyok-e átadni a saját akaratomat Istennek? Számomra ez a valódi szegénység.
Ambrus testvér: Nekem sokat segít az a gondolat, hogy a három fogadalom tulajdonképpen ugyanannak a valóságnak három különböző arca. A tulajdonnélküliség nemcsak az anyagi javakról szól. Az engedelmességben a saját akaratomról mondok le, a tisztaságban pedig egy olyan kapcsolatról, amely természetes módon lehetne az enyém. Mindhárom ugyanarra tanít: hogy ne birtokolni akarjak. Ez azért fontos, mert végső soron úgyis mindent el kell majd engednünk. A halálban végleg le kell tennünk mindent. A szerzetesi élet ezt a nagy elengedést kezdi el gyakorolni már most. De nem önmagáért, hanem azért, hogy egyre szabadabban tudjunk szeretni. Hiszen Krisztus is úgy tudott teljesen odafordulni az emberekhez, hogy „kiüresítette önmagát”. Lemondott mindenről, és éppen ez tette teljesen nyitottá felénk. Számomra a fogadalmak gyökere is ez, és azt hiszem, ez nagyon ferences szemlélet.
A belépésetektől az örökfogadalomig hosszú út vezetett. Mi volt a legnagyobb próbatétel a képzési évek alatt?
Quirin testvér: Sokféle nehézség volt, de számomra a novíciátus jelentette a legnagyobb próbatételt. Az évfolyamunkon hárman kezdtünk, de mire eljutottunk a beöltözésig, már csak egyedül maradtam. A novíciátust teljes egészében egyedül jártam végig. Közben magiszterváltás is történt: Piusz atyát provinciálissá választották, így év közben új magisztert kaptam. Erre jött még rá a Covid. Utólag azt tudom mondani, amit Szerafim testvér szokott mondani: mindenkinek olyan novíciátusa van, amilyenre szüksége van. Hogy nekem miért volt szükségem éppen erre, azt ma sem tudom. Nem szívesen csinálnám végig még egyszer. De azt biztosan érzem, hogy ahhoz, hogy ma itt álljak az örökfogadalom küszöbén, erre az útra szükségem volt. Éppen a legnehezebb időszakokban kaptam olyan mély istenélményeket, amelyek nélkül ma nem lenne ilyen személyes a kapcsolatom Istennel.
Ambrus testvér: Nálam nem egyetlen konkrét esemény volt a legnagyobb nehézség, hanem az, hogy fokozatosan szembesültem a közösség emberi korlátaival. Az ember eleinte idealizálja a szerzetesi életet. Van egy képe arról, hogy milyenek a ferencesek, és ez hasonlít ahhoz, mint amikor egy kapcsolat elején minden szépnek tűnik. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a másiknak is vannak hibái. És ugyanígy nekem is. Hálás vagyok azért, hogy ezt már az örökfogadalom előtt megtapasztaltam. Mert így nem egy idealizált közösség mellett köteleződöm el, hanem egy valóságos mellett.
Egy hivatás (közvetve) nem magányos út. Kik voltak azok az emberek, akik ezen az úton a legtöbbet segítettek? Akik megerősítettek titeket vagy egyengették az utatokat?
Ambrus testvér: Rögtön két nevet mondanék: Ocsovai Grácián testvért és Lendvai Zalán testvért. Ők voltak az első hittantanáraim Pasaréten még alsó tagozatban, és azt hiszem, a hivatásom gyökereinél egészen biztosan ott vannak. Grácián testvér akkor lett pasaréti plébános, amikor én kisiskolásként ide kerültem, Zalán testvér akkor még egyszerű fogadalmas volt. Az ő jelenlétük, emberségük és hitük meghatározó élménnyé vált számomra. Kálmán Peregrin testvért még mindenképpen ki kell emelnem, hiszen kétszer is volt olyan helyzet az életemben a hivatásommal kapcsolatban, amikor pontosan akkor mondott nekem valamit, amikor arra a legnagyobb szükségem volt. Nem tudom, hogyan csinálja… Sok nevet sorolhatnék még fel, de legyen elég most három.
Quirin testvér: Ha csak a ferenceseket nézem, akkor nehéz lenne egyetlen embert kiemelni. Gyerekkorom óta ferences közegben szocializálódtam Szombathelyen, rengeteget kaptam az ottani testvérektől. Később a Ferenciek terén is együtt élhettem a testvérekkel, majd a rendbe lépésem után Magyarországon és külföldön is sok olyan szerzetessel találkoztam, akik egy-egy oldalát mutatták meg nekem a ferencesség gazdagságának. Mégis van valaki, akit külön szeretnék megemlíteni: Szerafim testvért. Ő már jóval a rendbe lépésem előtt kapcsolatban volt velem. Végigkísért ezen az úton: tanácsaival, jelenlétével és mindenekelőtt az imádságával. Nem lenne teljes ez a történet, ha őt nem említeném meg.
Mit jelent számotokra a testvériség egy olyan világban, amely inkább az önállóságot és a függetlenséget hangsúlyozza?
Quirin testvér: Egyszer olvastam egy jó hasonlatot a párkapcsolatról. Az volt a lényege, hogy egy kapcsolat akkor működik jól, amikor két önálló ember dönt úgy, hogy együtt akar élni. Ha viszont két ember pusztán egymásra támaszkodik, mint két egymásnak döntött bicikli, akkor elég, ha az egyik megbillen, és mindkettő eldől. A testvériség szerintem ugyanígy működik. Nem arról van szó, hogy egymástól függő emberek élnek együtt, hanem arról, hogy önálló személyiségek tudatosan vállalják a közös életet. Hiszem, hogy a közösség akkor működik jól, ha mindenki többet tesz bele, mint amennyit kivesz belőle. Valóban igaz, hogy manapság sokszor inkább azt halljuk, hogy az embernek egyedül kell boldogulnia, saját magának kell felépítenie az életét. A kereszténység azonban egészen más logikát követ. Az ember közösségre van teremtve. Számomra a szerzetesi testvériség legnagyobb ajándéka az, hogy olyan emberekkel élhetek együtt, akik egészen különböző háttérből érkeztek, mégis ugyanarra az isteni hívásra mondtak igent. Amikor látom, hogy a testvérem imádkozik, vagy egyszerűen érzem rajta, hogy valódi istenkapcsolata van, az engem is megerősít. Tudom, hogy ugyanabba az irányba tartunk, ugyanaz a reményünk. Ez óriási megtartó erő.
Ambrus testvér: Korábban már említettem, hogy Ferenc egyszerűen testvéreknek nevezte azokat, akiket az Úr mellé adott. Akkor ez még magától értetődő fogalom volt. Ma már sajnos kevésbé az. A család vagy a testvériség jelentése sokat változott, ezért nekünk is újra meg újra fel kell tennünk a kérdést: mit jelent valójában testvérnek lenni? Én mindig a saját testvéreimből indulok ki. A testvér számomra mindenekelőtt egyenrangú társ. Nem fölöttem áll és nem is alattam, hanem mellettem. Ráadásul egy olyan kapcsolat, amelyet nem lehet megszüntetni – akár akarom, akár nem, a testvérem mindig a testvérem marad. Ez a ferences testvériségben is nagyon fontos számomra; annyi a különbség, hogy itt nem vér szerinti kötelék köt össze bennünket, hanem lelki. Éppen ezért ezt a kapcsolatot talán még tudatosabban ápolni kell. Például úgy, hogy a testvérek kettesével indulnak útnak, mint a korábban említett két zarándok ferences; nem azért, mert egyedül nem megy, hanem mert a küldetésük eleve közös.
Quirin testvér: Igen, tulajdonképpen ez az egésznek a központja. Mindannyian úgy érkeztünk ide, hogy Isten megszólított bennünket: csináljuk ezt. Csakhogy itt újra és újra fel kell tennünk a kérdést: mi is az az „ezt”? Ha most megkérdeznénk például Palkó Julián atyát, hogy számára mit jelent ez, biztosan mást mondana, mint én. És szerintem éppen ez a lényeg. A vér szerinti testvéreknél tudjuk, mi a közös pont: ugyanazok a szülők. A keresztényeknél is megvan ez a közös alap a keresztségben. Nálunk viszont tulajdonképpen csak az isteni meghívás az, ami összeköt bennünket. Ez sokkal kevésbé megfogható, ezért folyamatosan közösségben kell keresnünk Isten akaratát – nem csupán a saját életünkre, hanem a közösség egészére vonatkozóan. Persze mondhatnánk azt is, hogy én azt csinálom, amihez értek, a másik pedig azt, amihez ő ért, és mindenki végzi a maga feladatát. Csakhogy akkor ez egy munkásszálló lenne, nem kolostor.
Ambrus testvér: …és még egy szempont. Vannak olyan szerzetesrendek, amelyek a kezdetektől fogva egy meghatározott küldetésre alakultak, mondjuk betegek ápolására vagy fiatalok nevelésére. Őket nagyon erősen összetartja az, hogy van egy világos, közös feladatuk: ez a karizmájuk, ebben szolgálnak együtt. Ettől még természetesen náluk sem pusztán a munka tartja össze a közösséget, de ez egy nagyon konkrét kapaszkodó. Ferencesként éppen az a sajátosságunk, amiről korábban is beszéltünk, hogy nincs egyetlen ilyen meghatározott feladatunk. Ezért kell sokkal tudatosabban nyitottnak lennünk Istenre, figyelni rá, újra és újra rákérdezni az akaratára, mert nem a feladataink fognak bennünket összetartani.
Nem attól vagyok ferences, hogy éppen mit csinálok. És éppen ez az evangéliumi szabadság az, ami plusz felelősséget is jelent: ha valóban szinte mindent lehet, akkor közösen kell felismernünk, hogy itt és most, ebben a közösségben, a történelemnek ezen a pontján mi az, amit Isten ránk bíz. És ezt együtt kell megélnünk, mert ferencesként nem egyedül létezünk. Ha valaki teljesen magára marad, az már önmagában problémát jelent. Azért is ülünk most ketten ezen az interjún, hogy ez ne történjen meg. (nevet)
Ha már feladatok: milyen szolgálatok várnak rátok a következő időszakban?
Quirin testvér: Én szeptembertől a Margit körúti plébániára kerülök, ott lesznek különböző feladataim: hittancsoportokat fogok kísérni, ministránsokkal foglalkozom majd, a felnőtt katekumenek felkészítésében veszek részt, és jelen leszek a plébániai bizottságok munkájában is, hogy bele tudjak tanulni abba, hogyan működik egy plébánia. Emellett a Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnáziumban is szolgálok majd Szabó Péter testvér mellett. Elsősorban lelki téren segítek majd: részt veszek a lelkinapok és lelkigyakorlatok szervezésében, lebonyolításában, illetve hittanárként két osztályt is kísérek majd.
Ambrus testvér: Én nem rég tértem haza Assisiből a gyakorlati évemről, így még nem látom teljesen, hogyan alakulnak majd a feladataim. Ráadásul még be kell fejeznem a teológiai tanulmányaimat, ezért most elsősorban erre koncentrálok. Az én életemben emiatt kisebb lesz a változás, mint Quirin testvér esetében. A plébániai szolgálatok még formálódnak, de valószínűleg hasonló feladataim lesznek, mint korábban: ministránsokkal, hittancsoportokkal fogok foglalkozni. Hogy pontosan hogyan, az szeptemberre fog letisztulni.
A gyakorlati évetek felét mindketten Assisiben töltöttétek. Milyen tapasztalat volt ott lenni a rendalapító életének helyszínein?
Ambrus testvér: Két élmény volt egyszerre nagyon erős bennem. Az egyik az volt, hogy mennyi mindent egészen másképp csinálnak az olasz testvérek. Persze lehetne arról beszélni, hogy mi áll hozzánk közelebb, mi kevésbé, de önmagában ez a másság nagyon gazdagító volt. A másik pedig éppen az ellenkezője: újra és újra rácsodálkoztam arra, hogy milyen sok minden ugyanaz. Talán a legbeszédesebb élmény számomra az, hogy a fél év alatt egyetlen pillanatig sem volt honvágyam. Korábban más helyeken ennél sokkal hamarabb hiányzott az otthon. Most viszont azt éreztem, mintha egyszerűen csak egy másik kolostorba helyeztek volna át. Ugyanannak a családnak voltam a tagja.
Quirin testvér: Csak csatlakozni tudok ehhez: számomra is nagyon pozitív élmény volt, és rendkívül hálás vagyok, hogy ott lehettem. Különösen azért, mert eredetileg nem is Assisibe készültem, hanem a Szentföldre. Az október 7-i események miatt azonban végül úgy döntöttünk, hogy nem lenne bölcs oda utazni, így lett Assisi a „B-terv”. Ma már azt érzem, ez kegyelem volt. Egyszerre két, látszólag ellentétes tapasztalat született bennem. Az egyik, hogy teljesen kitágult előttem a ferences világ, már nem egyszerűen szombathelyi vagy pasaréti ferencesnek érzem magam, hanem az egész egyetemes rend tagjának. Olasz testvérek mellett együtt éltünk a Szentföldről, Libanonból, Szíriából, Vietnámból, Indonéziából, Lengyelországból, Horvátországból vagy éppen Amerikából érkezett ferencesekkel. Ugyanazt a habitust viseltük, ugyanarra Krisztusra tekintettünk, ugyanazt a ferences lelkiséget éltük. Ez nagyon mélyen megerősített bennem valamit.
Ugyanakkor éppen ott tisztult le az is, hogy nekem nem mindegy, hol vagyok ferences. El tudom képzelni, hogy akár hosszú éveket töltsek Assisiben, de mégsem ott van a helyem. Nekem Magyarországon kell ferencesként szolgálnom. Lehet, hogy egyszer misszióba küldenek, vagy máshová helyeznek, de Assisiben világossá vált, hogy az én hivatásom az itthoni provinciához kötődik. Ezért úgy jöttem haza, hogy mindazt a sok jót, amit ott kaptam, szeretném hazahozni és itthon kamatoztatni.
Az örökfogadalom küszöbén állva, ha egy gondolatban kellene megfogalmaznotok, mit jelent számotokra az az igen, amit szeptemberben kimondotok Istennek, mi lenne az?
Quirin testvér: Nehéz ezt egyetlen mondatban megfogalmazni, inkább képek és érzések vannak bennem. A legerősebb kép talán az ugrás. Mintha az ember végleg elengedné a köteleket. Az elmúlt évek során mindig volt egy-egy újabb lépcsőfok: amikor először komolyan felmerült bennem a hivatás, amikor megírtam Bence atyának az első e-mailt, amikor beköltöztem, amikor beöltöztem, amikor letettem az első fogadalmat, aztán a teológiai évek és a fogadalmak megújítása – mindegyik egy újabb elköteleződési szint volt. Most azonban valami egészen más következik, valami teljes; és éppen azért ijesztő is egy kicsit, mert emberként nem tudom pontosan, mit jelent a teljes önátadás. Ezért ennek a döntésnek a legnagyobb részét egyszerűen rá kell bíznom Istenre. Ez valóban egy ugrás: innentől nincs visszalépés. Átadom magam.
Ambrus testvér: Minden életre szóló elköteleződésnek az a sajátossága, hogy valójában nem beszűkít, hanem egy újfajta szabadságot nyit meg. Egy-egy döntés felszabadító erejét már korábban is megtapasztaltam. Amikor jelentkeztem a rendbe, akkor is azt éltem át, hogy egy kimondott igen óriási energiákat szabadít fel. Ezért nem megkötözésként tekintek az örökfogadalomra, hanem indulásként. Arra számítok, hogy az örökfogadalommal lezárul bennem az a hosszú keresés és mérlegelés, amely arról szólt, hogy valóban erre hív-e a Jóisten. Mostantól ez lesz az alapállapot: ferences vagyok. Nem egy évre, nem néhány évre, hanem végleg.
***
Szeretettel hívunk és várunk mindenkit 2026. szeptember 5-én, szombaton 11 órára a pasaréti Páduai Szent Antal ferences templomba, ahol ünnepi szentmise keretében Kóta Quirin OFM és Skublics Ambrus OFM örökfogadalmat tesz a Kisebb Testvérek Rendjében. Ezzel fejezik ki végleges elköteleződésüket Jézus Krisztus szorosabb követésére.
„Hallottam az Úr hangját, amint mondotta: »Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?« Ekkor azt mondtam: »Íme, itt vagyok, engem küldj!«” (Iz 6,8)
A szentmise után várunk titeket egy kis agapéra: készül egy nagy kondér gulyás, amelyből minden érkezőnek jut. Ha szívesen hozzájárulnátok a közös vendégséghez, örömmel fogadunk egy tál pogácsát vagy süteményt is. Kérjük, ha terveztek jönni, lehetőség szerint jelezzétek vissza részvételeteket az eseménynél, hogy nagyjából fel tudjuk mérni, hány főre készüljünk. Szeretettel várunk benneteket a közös ünneplésre!
A Facebook-eseményt megtalálod itt.
***
Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Andrei Ivanov
Ferences Média 2026
