Idén, a 2025-ös Szent Ferenc-ünneppel elérkezünk a Naphimnusz nyolcszázadik centenáriuma végéhez, és közeledünk Szent Ferenc húsvétjának jubileumához, amelyet a jövő évben fogunk ünnepelni.
A Naphimnusz és Szent Ferenc halála közötti kapcsolatot tetten érhetjük a Perugiai legendaként ismert régi elbeszélésben, ahol Ferenc halála közeledtét érezve így szólt:
„»Ha tehát ilyen gyorsan meg kell halnom, hívjátok ide nekem Angelus és Leó testvért, hogy énekeljenek a halál nővérről.« A testvérek odamentek, és sok könnyhullatás között elénekelték előtte a Naptestvér és az Úr más teremtményeinek énekét, amelyet maga a szent szerzett betegsége idején az Úr dicsőítésére, saját és mások lelkének vigasztalására. Az ének utolsó versszaka elé pedig betoldott még egy versszakot a halál nővérről” (PL 100).
Maga Szent Ferenc tehát az, aki a halálhoz a Naphimnusszal közelít, amelyhez röviddel korábban már hozzáillesztette a megbocsátásról szóló versszakot is, hogy kibékítse egymással az assisi podesztát és a város püspökét, akik gyűlölködtek egymással.
Mi is követni akarjuk az útmutatást, amely Szent Ferenc tettében mutatkozik meg, miközben felkészülünk a tranzitus megünneplésére, és mindenekelőtt engedjük, hogy elérjen bennünket meghívása a megbocsátásra és a kiengesztelődésre:
„Dicsértessél, én Uram, azokért, kik megbocsátanak szerelmedért,
és elviselnek betegséget, üldöztetést.
Boldogok, kik békében kitartanak,
tőled, Legfölségesebb, majd koronát kapnak.”
Ebben a meghívásban egyszerre van ott Isten és a testvérek: a megbocsátás Isten iránti szeretetből lehetséges („szeretetedért”), vagyis az Ő irgalmához kapcsolódva és abból merítve; a betegség és az üldöztetés pedig csak a Legfölségesebbre és koronájára irányuló hittel és reménnyel hordozható „békében”. Isten és a testvérek keresztezik egymást ebben a nagy meghívásban a megbocsátásra és a kiengesztelődésre, amelyből megszületik a béke titokzatos ajándéka: a békéé, amely lehetővé teszi, hogy minden nehézséget békében hordozzunk.
Erre a békére, kiengesztelődésre és megbocsátásra ma, konfliktusoktól és háborúktól megtépázott világunkban nagyobb szükségünk van, mint valaha: elsősorban a népek és nemzetek között zajló háborúk túlzott sokaságára gondolunk, de ugyanígy a küzdelmekre és viszályokra egyazon országon belül, és sajnos a mi testvéri közösségeinken vagy keresztény közösségeinken belüli megosztottságra is. Szent Ferenc megbocsátásra szólító hívása elér bennünket mindennapi életünkben, és arra buzdít, hogy tegyünk meg egy első konkrét lépést a béke felé, amelyet Istentől kérünk magunknak és az egész világnak: a megbocsátás ajándéka által, amelyet adunk és elfogadunk.
A halálát megelőző hónapokban – amellett, hogy megírta a Naphimnusz versszakát a podeszta és a püspök kibékítésére – Szent Ferenc lediktálta Végrendeletét. E szöveg első részében élete legfontosabb állomásaira emlékezik: a leprásokkal való találkozással kezdi, amelyben felismeri saját megtérésének kezdetét; majd sorra veszi az imádságot a templomokban, a döntést, hogy a Katolikus Egyházban éljen, a testvérek ajándékát és az első testvériség tapasztalatát, amelyet a javak szegényeknek való szétosztása, a közös imádság, a „kisebbek” életformája, a mindenkinek való engedelmesség, a kétkezi munka és a béke hirdetése jellemez. Így tanít minket Szent Ferenc arra, hogy életünk fontos állomásait hittel tekintsük át, felismerve mindegyikben az Úr tevékeny jelenlétét, ahogy ő maga teszi:
„Az Úr így adta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogy elkezdjem a bűnbánattartást (…); keserű volt számomra a leprások látása, de maga az Úr vezetett el engem közéjük (…); az Úr olyan hitet adott nekem a templomokban (…); testvéreket adott nekem az Úr (…); a Legfölségesebb kinyilatkoztatta nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem (…); az Úr nyilatkoztatta ki nekem, hogy ezt a köszöntést mondjuk: Az Úr adjon neked békét!”
Szent Ferenctől tehát megtanulhatjuk, hogyan kell „emlékezni”: vagyis életünk állomásait újra bejárni, gyakorlattá téve, hogy felismerjük bennük az Úr jelenlétét, aki kísért minket hivatásunk történetében, és így felfedezzük: minden Isten ajándéka. Ez a meggyőződés – hogy minden jó az Istentől, a nagy Adományozótól származik – kulcs a Naphimnusz megértéséhez, amely a teremtés nagy ajándékáért szóló hálaének és dicséret, és ugyanez a meggyőződés teszi Szent Ferenc egész életét örömteli hálaadássá, vagyis visszaadássá Istennek mindazért, amit tőle kapott.
Ez az emlékezőképesség, vagyis történetünk hittel való szemlélése segít megérteni azt a rendkívüli módot is, ahogyan Szent Ferenc a halálhoz közelít, amikor megalkotja a Naphimnusz utolsó strófáját:
„Dicsértessél, én Uram, testi Halál nővérünkért,
ki elől élő ember senki el nem szökhet.
Jaj azoknak, kik halálos bűnökben halnak meg.
De boldogok, kiket majd legszentebb akaratodban talál,
azoknak nem fog fájni a második halál.”
Szent Ferenc a halálban is felismeri Isten titokzatos jelenlétét, és így a halál is ajándékká válik, amelyért dicsérhetjük az Urat. Még a halált is az élet és a teremtés szépségének kulcsával tudja újraértelmezni, mert tudja, hogy minden Isten ajándéka: ez a mély hit teszi lehetővé számára, hogy az élet szépségét lássa akkor is, amikor az véget ér. Minden tapasztalata – a keserűek és az édesek egyaránt –, amelyet a Végrendeletben felidézett, mind erre a legfőbb visszaadásra készítette fel: élete Istennek való átadására, amelyet joggal nevez hagyományunk Szent Ferenc tranzitusának, és amelyet így Húsvétként ismerhetünk fel: átmenetként a halálon keresztül a teljes életbe.
Krisztus húsvétja alakította át végérvényesen nővérünkké a halált, akiért dicsérhetjük Istent; és Ferenc reménységgel tud tekinteni rá, hirdetve: „De boldogok, kiket majd legszentebb akaratodban talál, azoknak nem fog fájni a második halál.” A tekintet új, teljes életre nyílik meg: az örök életre, amelyet az Úr, aki a feltámadás és az élet, megígért mindazoknak, akik hisznek és remélnek benne (vö. Jn 11,25–26).
Mi jól ismerjük ezt az ígéretet: azt, amelyet fogadalomtételünk napján hallottunk az oltár előtt, amikor a celebráns így szólt hozzánk: „Én pedig az Egyház és testvéri közösségünk nevében fogadalmaidat elfogadom, és a mindenható Isten részéről, ha ezeket megtartod, ígérem neked az örök életet.”
Testvérek, maradjunk hűségesek ahhoz az ajándékhoz, amelyet azon a napon kaptunk, hogy részesedjünk abban az életben, amely meg lett ígérve nekünk: amely örök nemcsak azért, mert a halál után vár ránk, hanem azért is, mert már elkezdődött, és mostantól minden napunk minőségét megváltoztatja, Szent Ferenccel együtt Istennek szóló hálaénekké téve azt.
Róma, Generális Kúria, 2025. szeptember 17.
Szent Ferenc szent sebei elnyerésének ünnepén
Fr. Massimo Fusarelli és a Generális Definitorium testvérei
Prot. 114668
***
Fordította: Kámán Veronika
Forrás: OFM.org
Ferences Média 2025
