Úrnapja (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 6,51–58)

Amikor ennek az ünnepnek az evangéliumi szakaszát (Jn 6,51–58) hallgatjuk, megdöbbentő az élet témájához kapcsolódó kifejezések gyakori ismétlődése.

Már az első versben (Jn 6,51) három ilyen kifejezést találunk: Jézus az élő kenyér; aki ebből a kenyérből eszik, örökké él; és az a kenyér, amelyet ő ad, az ő teste a világ életéért. Ahogy tovább olvassuk a szakaszt, még hatszor találkozunk ezekkel a kifejezésekkel, ami jól mutatja ennek a témának a fontosságát János evangéliumában és általában Jézus gondolkodásában. 

Valóban, az „élet” kifejezés ilyen koncentrált megjelenését már az első fejezetben, azaz János evangéliumának prológusában megtaláljuk. Nem csak egy a sok téma közül, hanem evangéliumának nyitja. Az egész művet átszövő szál, amely Jn 6-ban nyeri el egyik legmagasabb rendű kifejezését. 

János azzal kezdi evangéliumát, hogy rögtön elmondja a lényeget, vagyis azt, hogy Isten élete arra való, hogy megosszák. Nem féltékenyen őrzött birtok, nem isteni kiváltság, hanem egy kifelé irányuló mozgás, önátadás, amely az embert keresi. 

Alapvető téma ez az egész Bibliában: ugyanis a kinyilatkoztatás feltárja, hogy ez van Isten szívében, a mi életünk. Szívén viseli, hogy mi éljünk, hogy életünk teljes és igaz élet legyen, hogy az ő élete legyen bennünk.

A mai szakasz pontosan erről szól.

Az 57. versben Jézus kijelenti, hogy „az Atya élő”. Ez magától értetődőnek tűnhet, de egyáltalán nem az. 

Az Atyának van élete önmagában, és senki másnak. Az Atya élő, mert ő maga az élet: ez egy olyan mozgás, amely benne kezdődik, és amelynek egyedül ő a forrása. Ezt az ember nem birtokolja, nem az ő alkotása, nem érdem. Eredet, forrás, amely nem tőlünk származik, amit az ember maga nem teremthet. Az élet kiindulópontja nem mi vagyunk, hanem az Atya. 

Ám az örömhír az, hogy az Atya nem tartja meg magának az életet, nem foglalja le önmagának. Az első, aki részesül az Atya életében, aki úgy részesül benne, mintha az ő élete is lenne, az a Fiú. Jézus ezt mondja ugyanabban az 57. versben: „Ahogyan engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek…” (Jn 6,57).

Amikor pedig így beszél, Jézus saját identitásának lényegét tárja fel: a Fiú nem független létező, nem önmagát fenntartó élet. A Fiú nem önmagából él: életét teljes mértékben és folyamatosan kapja. 

És éppen azért, mert kapja, adhatja is. Ez a mai evangélium második örömhíre. 

Ez az élet, amelynek forrása az Atya, ez az élet, amelyet az Atya ad a Fiúnak, nem áll meg nála. Jézus nem végállomás. Az életet, amelyet kap, nem tartja meg magának: testté, gesztusokká, megtört kenyérré formálja.

„Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van” (Jn 6,54). Konkrét tett: enni, inni, asszimilálni. Isten nem szorítkozik arra, hogy távolról szóljon hozzánk: táplálékká lesz. Ez a táplálék pedig részünkké válik.

Isten életének befogadása nem érzés, hanem cselekedet. Az Eucharisztia befogadása azt jelenti, hogy engedjük, hogy a Fiú élete belépjen valóságos életünkbe, gondolatainkba, döntéseinkbe. Ha pedig belépett, ez az élet azt igényli, hogy továbbadják. Ami igazán táplál minket, az kifelé irányul. A befogadott szeretet ajándékozott szeretetté válik. A befogadott megbocsátás felkínált megbocsátássá lesz. A betöltött élet nem maradhat bezárva.

Ez nem valami homályos elképzelés: ez a kenyér logikája. A kenyeret nem azért kell megenni, hogy a testben maradjon, hanem azért, hogy mozgásban lévő energiává váljon. Így van ez azzal is, aki Krisztusból táplálkozik: azért kap, hogy éljen, és azért él, hogy adjon.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)