Szentháromság vasárnapja (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 3,16–18)
Szentháromság vasárnapján egy rövid szakaszt olvasunk János evangéliumának harmadik fejezetéből (Jn 3,16–18). Ez a részlet nem elvontan beszél Istenről: megmutatja, hogyan cselekszik Isten, hogyan szeret, hogyan lép be a történelembe.
A szakasz világossá teszi, hogy vannak olyan szavak, amelyek Isten világához, az ő lét- és cselekvésmódjához tartoznak. És vannak olyan szavak, amelyek nem tartoznak hozzá, nem vallanak Isten arcáról úgy, ahogyan azt az Úr Jézus, az Isten Fia kinyilatkoztatta nekünk.
Az Istenhez tartozó szavak mind közösségről szólnak.
Azok a szavak, amelyek nem tartoznak hozzá, mind elválasztásról beszélnek.
Kezdjük az utóbbiakkal, amelyek nem Istenről szólnak.
Legalább két ilyen kifejezést találunk a szövegben: az egyik az „elítélni”, amely háromszor jelenik meg (Jn 3,17.18), a másik az „elveszíteni” (Jn 3,16).
Jézus ugyanis azt mondja, hogy Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot (Jn 3,17), hogy aki hisz, nem esik ítélet alá, és aki nem hisz, már ítéletét hordozza (Jn 3,18).
Amint azt is mondja, hogy aki hisz, az nem vész el (Jn 3,17), mert – amint az János evangéliumának egy másik részében is elhangzik – az Atya akarata az, hogy Jézus ne veszítsen el senkit azok közül, akiket az Atya neki adott (Jn 6,39).
Az Atya tehát nem akar elítélni senkit.
Sőt, kicsit később azt is mondja, hogy nem csak, hogy nem ítél el, de nem is bírál.
Bírálni emberi értelemben elkülönítést, osztályozást, kizárást jelent. Ez nem tartozik Istenhez.
János evangéliumában a „bírálat, megítélés” nem Isten tette, hanem az ember válasza a világosságra: a világosság jön, és mindenki számára feltárja, hogy mi lakik a szívében. Isten nem bírál: Isten megvilágosít.
Ha Isten nem bírál, még kevésbé ítél.
Az ítélet olyan cselekedet, amely bezár, behatárol, elveszi a jövőt. Isten nem ítél, mert Isten kinyit: utakat nyit, megnyitja a történelmet. Az ítélet mindenekelőtt az, amit az ember tesz önmagával, amikor visszautasítja a világosságot.
Isten nem bírál, és nem ítél, mert nem akar elveszíteni senkit.
És nem veszíthet el senkit, mert ő nem feledkezik meg senkiről: minden teremtmény szeretetének emlékezetébe vésve marad, mint egy név, amelyet szíve mélyébe írt.
A fenti szavak tehát nem tartoznak Isten szókincséhez.
Melyek viszont azok, amelyek odatartoznak?
A mai szakaszban három ilyen kifejezést találunk: szeretni, adni, üdvözíteni.
Azt halljuk ugyanis, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta” (Jn 3,16); és hogy „azért küldte a Fiút a világba […], hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,17).
A szeretet a Szentháromság első tette: a Fiú az Atya szeretetéből született, a Fiú elfogadja és viszonozza a szeretetet, a Szentlélek az a szeretet, amely árad és elér. A szeretet nem egy tulajdonság a többi között: a szeretet Isten lényege és ezáltal az is, amit Isten tesz. Isten nem tud nem szeretni, nem tud másként cselekedni.
Ez a szeretet nem egy elvont szeretet: a szeretet ajándékoz és önmagát adja.
Az ajándék a szeretet konkrét formája. Isten nem tart meg önmagának semmit, nem takarékoskodik, nem számolgat: kinyilatkoztatja, átadja magát.
Végül üdvözíteni: az Isten nagy vágya, az ő akarata, hogy minden ember üdvözüljön.
De mit jelent üdvözülni?
Nem valami jutalom a halál után, és nem jelenti a világból kiszakítottságot; és nem jelenti azt sem, hogy jól viselkedünk vagy feddhetetlenek vagyunk. Mindenekelőtt a Szentháromság életébe oltottságot jelent: azt, hogy a szeretetében élünk, hogy Lelkét lélegezzük be, hogy a Fiúhoz tartozunk úgy, ahogyan a Fiú tartozik az Atyához.
Üdvözítettnek lenni azt jelenti, hogy részesedünk Isten életében, az ő szeretetközösségében, mert az üdvösség nem egy hely, hanem egy kapcsolat: „ahogyan te, Atyám, bennem vagy és én benned, úgy ők is bennünk legyenek” (Jb 17,21).
Íme, az „örök élet”, amely mindenkinek, aki hisz megadatik. Nem valami, ami a halál után történik, hanem ami az életen belül zajlik. A szentháromságos közösség otthonná, benső lakhellyé válik, azzá a térré, amelyben az ember már most Isten életét éli és részesedik az ő végtelen szeretetében.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
