Pünkösd (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 20,19–23)

Az evangéliumi szakasz, amelyet most pünkösd ünnepén olvasunk (Jn 20,19–23) visszavisz bennünket húsvét napjához. Ez az első alapvető részlet, amelyen el kell gondolkodnunk. Vagyis ahhoz, hogy „megértsük” a pünkösdöt, vissza kell térnünk húsvéthoz, mert a Szentlélek a Feltámadott tanítványainak átadott élete. 

János evangélista szeretné, hogy világos legyen: a Lélek nem a feltámadás utáni kiegészítés. A Lélek a feltámadt élet formája. Lehetetlen, hogy az Úr ne ajándékozza oda: ez az ő élete, az élet pedig mindig arra törekszik, hogy másokkal megosztott legyen. János evangélista ezért helyezi a Lélek ajándékozását a feltámadással egy napra: így kifejezi, hogy a húsvét már magában hordozza a pünkösd csíráját.

Ám egyúttal azt is elmondja így, hogy a húsvét nem lenne „teljes” a pünkösd nélkül.

Az Atya terve tehát az, hogy az emberiség a Fiú életéből éljen: ugyanis ezt az életet a húsvét teszi lehetővé, a pünkösd pedig megvalósítja, cselekvővé, közölhetővé teszi.

A feltámadt élet nem csak a Feltámadotté, és nem akar elzárt, csak kevesek számára fenntartott élet lenni: egyházzá, testté válik, mindenki számára érthető nyelvvé.

Ez pedig egy találkozás által valósul meg, ami az utolsó vacsora termében történik ugyanannak a napnak, a hét első napjának estéjén: „Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, a zsidóktól való félelem miatt zárva volt, Jézus eljött, megállt középen, és így szólt: »Békesség nektek!«” (Jn 20,19). 

Egyrészt ott van a Feltámadott, akit az Atya túlcsorduló élettel töltött el, ami örök teljesség. Másrészt ott vannak a tanítványok: törékenyek, zárkózottak, félelemmel teltek, képtelenek a jövőre tekinteni, a bukás és az elfutás bélyegét viselik magukon. Élnek, de életük szűkös, összezsugorodott, szinte kihunyt.

Mégis, éppen ebben az ellentmondásos helyzetben történik meg a találkozás. A Feltámadott nem kéri a tanítványoktól, hogy mások legyenek, mint akik: sebeikbe lép be, nem erőikbe; félelmük között áll meg, nem a hitükben; a sebeit mutatja meg, nem a dicsőségét. Ebben a találkozásban az Élet nem ítéli el a törékenységet, hanem eléri és belülről átalakítja azt. A Szentlélek ajándéka tehát itt születik: ez a Fiúnak az élete, amely lehajol bűn által megjelölt tanítványai életére, hogy újra életre keltse őket.

Az Úr ezeknek a törékeny embereknek nem egyszerűen segítséget, tanácsot, bátorítást ad. Nem szorítkozik arra, hogy elfogadja őket úgy, ahogy vannak. A Feltámadott a saját életét adja ezeknek az esendő személyeknek.

A Feltámadott azt a teljes, bővelkedő, örök életet, amelyet az Atya ajándékozott neki, egy olyan gesztus és szó kíséretében adja oda övéinek, amelyek egy átjárót, egy hidat jelentenek, amely lehetővé teszi, hogy ez az élet eljusson az egyházhoz: „Rájuk lehelt, és azt mondta: »Vegyétek a Szentlelket!«” (Jn 20,22). 

Ez nem egy allegorikus gesztus: az isteni élet valóságos átmenete az emberi életbe. Egy olyan élet, amelynek három jellemzője van. 

Elsősorban kiengesztelődött élet.

A Szentlélek első hatása a megbocsátás: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek.” (Jn 20,23).

A bűn a bibliai nyelvezet szerint nem egy erkölcsi folt, hanem a halál közege, olyan hely, ahol a kapcsolat megtört, a hol a szív bezárult, és az élet nem áramlik többé.

Amikor a Feltámadott a Lelket ajándékozza, az első, ami történik, hogy az élet belép a halál területére. Ez a megbocsátás: az élet újra belép oda, ahol már nem volt élet, és mindennek újra lehetősége van virágozni, újrakezdődni.

A Feltámadott élete továbbá küldött élet: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20,21).

A Szentlélek nem zár be, nem kényszerít, nem szigetel el. A Lélek megnyit, kitár és küld. Ezért nem lehet ezt az életet úgy óvni, mint valami magánvagyont: ez olyan élet, amely természeténél fogva törekszik arra, hogy másokat elérjen, ahogyan a Fiú elért bennünket. A misszió nem a keresztény életet kiegészítő kötelesség: magának a Léleknek a bennünk mozgékony élete, részesedés Istennek a világ felé irányuló mozgásában, az emberiség iránti szenvedélyében.

Végül az új élet lakott élet.

A feltámadott nem marad kívül: belép, megáll középen, a tanítványokra lehel: „megállt középen […] rájuk lehelt és azt mondta: »Vegyétek a Szentlelket!«” (Jn 20,19.22). Tehát nem csak egy jobb élet, hanem olyan élet, amelyben Isten lakást vesz. A Szentlélek nem egy külső segítség, nem egy erő, amely néha, vagy a szerencsésebbeknek gyakrabban érkezik. Tartós jelenlét, mintha valaki beköltözne emberségünkbe.

Az új életnek ez a három jellemzője a megkülönböztetés kritériuma is, ami által a bennünk és körülöttünk történő dolgokat értelmezhetjük és felismerhetjük, hogyan és hol munkálkodik a Szentlélek. Ahol valami megbékél, ott az új élet áramlik; ami megnyit minket, kimozdít saját középpontunktól, kivezet minket önmagunkból, az a Szentlélektől származik; ahol egy békét teremtő, megvilágosító, irányt mutató belső jelenlét növekszik, ott lakozik a Szentlélek.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)