Húsvét 76. vasárnapja (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 17,1–11a)

Húsvét hetedik vasárnapja két olyan ünnep között helyezkedik el, amelyek teljessé teszik a húsvéti időt: Urunk mennybemenetele és pünkösd ünnepe között. 

A liturgia során azt az evangéliumi szakaszt (Jn 17,1–11) halljuk, amelyik segít, hogy kitartsunk a várakozásnak ebben az idejében, ebben a „közbeeső”, függőben maradt időben, amelyben az egyház megéli a hiányt és ígéretet, elszakadást és bizonytalanságot, ürességet és teljességet: egy köztes teret.

Annak a hosszú beszédnek az utolsó fejezeténél vagyunk, amelyet az elmúlt hetekben már módunkban állt hallgatni. Ez a beszéd most imádsággá válik: Jézus nem a tanítványokhoz szól, hanem az Atyához a tanítványok jelenlétében. Értük könyörög az Atyához

Mit kér?

Jézus három dolgot kér.

Az első kérés nem közvetlenül a tanítványokra vonatkozik, de mélyen érinti őket. Jézus ezt kéri: „Dicsőítsd meg Fiadat!” (Jn 17,1).

A dicsőség János evangéliumában a teljes önátadásig elmenni kész szeretet megnyilvánulása.

Miért fontos ez a tanítványok számára? Azért, mert a tanítványok csak akkor részesülhetnek az örök életben és ismerhetik meg Isten igazi arcát, ha a Fiú megdicsőül, vagyis a kereszten át visszatér az Atyához.

Az ima tehát azzal kezdődik, hogy azt kéri, a történelem jusson el beteljesüléséhez, hogy a tanítványok élete teljes élet lehessen.

Jézus rögtön ezután azt kéri, hogy a tanítványok ismerjék meg az Atyát. „Az örök élet az, hogy megismernek téged” (Jn 17,3).

Amiről Jézus beszél, nem intellektuális ismeret, hanem egy kapcsolathoz köthető kifejezés: azt jelenti, hogy belépnek az Atya és a Fiú közösségébe.

Jézus úgy mutatja be a tanítványokat az Atyának, mint akik befogadták az Igét, hittek, felismerték a Fiú isteni eredetét. Azt kéri, hogy ez az ismeret növekedjen, érlelődjön, már most váljon örök életté.

Jézus azért könyörög, hogy a tanítványok megmaradjanak abban a kapcsolatban, amelyet megnyitott számukra.

Így hát az egész szakasz, amelyet olvasunk, a harmadik kérésre készít fel bennünket, amelyet közvetlenül a mai evangélium befejezése után találunk: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben.” (Jn 17,11b).

Jézus már korábban is beszélt erről a Névről: „Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál.” (Jn 17,6).

A név a Bibliában azonos a jelenléttel. Jézus tehát nem egyszerűen beszélt Istenről: láthatóvá tette őt, elbeszélte őt (vö. Jn 1,18), megmutatta, hogy Isten Atya, kinyilatkoztatta, hogy arca a szeretet, és megnyitotta a tanítványok számára a vele való kapcsolatot.  

Most pedig azt kéri, hogy ebben a Névben, vagyis az Atyában legyenek megőrzöttek a tanítványok: a megőrzés ezeknek a verseknek a nagy kérése. Nem azt kéri, hogy erősek legyenek, intelligensek, tehetségesek, hűségesek vagy valami más: azt kéri, hogy megőrzöttek legyenek. Megtartottak az Atya nevében, vagyis gyökerezzenek meg a vele való kapcsolatban, legyen megóvott istengyermeki mivoltuk, hogy megoltalmazottak legyenek a szétszóratástól és félelemtől. Ez a kérés elővételezi a pünkösdöt: a Lélek lesz az a benső oltalom, az a jelenlét, amely bennük lakozik és egyesíti őket.

Az egész szakaszt átszövi a dicsőség témája: „dicsőítsd meg Fiadat […] megdicsőítettelek téged […] megdicsőültem bennük” (Jn 17,1.4.10).

A dicsőség, amely a húsvétban végsőkig való szeretetként nyilvánult meg, most teljessé lesz a mennybemenetelben, amikor a Fiú visszatér az Atyához, és a pünkösdben, amikor a Lélek láthatóvá teszi a Fiú életét a tanítványokban.

A dicsőség e két ünnep között úton van: a Fiútól a közösségre száll, mint egy örökség, amelyet éppen átadnak és átvesznek. 

Az egyház e két ünnep között Jézus imájának szellemében él: még nem látja a Lelket, de már megőrzött a Névben; még nem indult el küldetésére, de már az Atyának van szentelve; még nem érti a dicsőség teljességét, de már körülveszi az a szeretet, amely a Fiútól árad a közösségre.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)