Húsvét 6. vasárnapja (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 14,15–21)
Húsvét hatodik vasárnapján az Ige liturgiájában felkínált evangéliumi szakasz (Jn 14,15–21) még mindig a hosszú „búcsúbeszédekhez” tartozik, amelyekkel Jézus szenvedése előtt búcsúzik tanítványaitól.
Valójában nem búcsúbeszédről van szó. Éppen ellenkezőleg, ezek a szavak erőteljesen szólnak egy jelenlétről: amikor Jézus készül elhagyni ezt a világot és hiányának ideje veszi kezdetét, egy még meghittebb közösség időszaka is elkezdődik.
Ez János evangéliumának nagy paradoxona: amikor úgy tűnik, hogy Isten visszahúzódik, akkor valójában közeledik; amikor úgy tűnik, hogy Jézus eltűnik, valójában még mélyebben lép be; amikor úgy tűnik, hogy mindennek vége, igazából akkor kezdődik minden.
János evangéliumának szakasza ráébreszt, hogy a tanítványok számára megkezdődik az átmenet abból az időszakból, amikor Jézus életének „nézői” voltak, egy olyan időszakba, amikor az ő életének részesei.
Többször is visszatérnek ugyanis azok a kifejezések, amelyek kölcsönös jelenlétről, „bennlakásról” beszélnek: „A Szentlélek veletek marad, és bennetek lesz (Jn 14,17); „tudni fogjátok, hogy én az Atyámban vagyok, ti pedig bennem, és én bennetek” (Jn 14,20).
Jézus tehát azt mondja, hogy élete, vagyis az Atyával való kapcsolata, szeretetének módja, szabadsága, békéje a mi életlehetőségünkké válik. Nem arról van szó, hogy kívülállóként utánozzuk, hanem belülről részesedünk életében, mint valamiben, ami hozzánk tartozik, ami a miénk is.
Nem távolról szemléljük Jézust, nem úgy beszéljük el történetét, mint valami múltbeli eseményt. Az ő történetében élünk.
Hogyan valósulhat meg egy ilyen nagy ajándék? Jézus úgy kezdi ezt elmagyarázni, hogy lehetséges utakat tár fel.
Az első út, amelyet a szakasz megnyit, annak a szeretetnek az útja, amely engedelmességgé válik: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat” (Jn 14,15).
Ez nem egy parancs, hanem egy út. Nem kényszerű kötelesség, hanem az a forma, amelyet a szeretet akkor ölt, amikor igazi. Jánosnál az engedelmesség soha nem alávetettség: annak a szabadsága, aki felfedezte, hogy Jézus útja az élet útja.
Jézus parancsa nem megteendő dolgok listája, hanem egyetlen dolog: az ő odaadott élete.
Jézust szeretni azt jelenti, hogy hagyjuk magunkat belevonni önátadásának logikájába, és engedjük, hogy a Szentlélek a szívünket az övéhez hasonlóvá formálja. Az igazi szeretet egy életformát teremt. Nem marad csupán egy érzés: választássá, irányultsággá, életstílussá válik.
Az engedelmesség tehát nem végrehajtást jelent: azt jelenti, hogy engedjük, hogy a kapott szeretet formát öltsön bennünk.
Az engedelmesség tehát a kapott szeretet érett gyümölcse és az a hely, ahol Jézus élete megnyilvánul bennünk.
Egy második út a megismerésen keresztül vezet.
Szakaszunkban ugyanis többször felbukkannak a látás és a megismerés igéi, amelyek azonban nem elméleti tudást, elvont igazságot jelölnek. Felismerést jeleznek, és mindig más, a szeretet szókincséhez tartozó szavakkal együtt jelennek meg.
Az Úr jelenléte bennünk csak a szeretet által ismerhető fel, mert a szeretet nyitja meg a szemeket. A szeretet teszi lehetővé, hogy lássuk azt, ami van, bár nem látszik.
Ám mindez csak a Szentlélek, a „másik Szószóló” ajándékozásának köszönhető (Jn 14,16), akit az Atya küld a tanítványoknak: ő „nálatok marad és bennetek lesz” (Jn 14,17).
Egy állandó benső jelenlétnek ez az ígérete az igazi vigasztalás, amellyel az Úr a tanítványok szívét békességben tudja itthagyni.
Egy dolgot kér a tanítványoktól, elfogadást: „Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.” (Jn 14,21). Amikor hagyjuk, hogy a Szentlélek végezze diszkrét munkáját, akkor az Úr kinyilatkoztathatja magát.
Nem látványos jelekkel, nem rendkívüli módon, hanem a béke, a világosság, a hűség egyszerű és mindennapi formájában.
Ez a Szentlélek diszkrét csodája: a hiányt közösséggé, a félelmet bizalommá, a magányt otthonná alakítja.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
