Húsvét 5. vasárnapja (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 14,1–12)

A ma hallott szavak (Jn 14,1–12) közvetlenül követik János evangéliumának a tizenharmadik fejezetét, ahol Jézus levette felsőruháját és megmosta tanítványai lábát. Szintén ott történt, hogy Jézus nyíltan beszélt immár közeli szenvedéséről (Jn 13,33), hogy meghirdette Júdás árulását, ami be is következett (Jn 13,30), és feltárta, hogy Péter megtagadja őt (Jn 13,38).

Ez az a drámai környezet, amelyben Jézus elmondja azokat a szavakat, amelyeket János evangélista a 14–17. fejezetekben közread. Ezek gyógyító, életet adó szavak, amelyek által az Úr tanítványaival együtt akarja átélni a hamarosan bekövetkező drámai eseményeket.

Ezek a szavak így kezdődnek: „Ne nyugtalankodjék szívetek!” (Jn 14,1).

Ez egy olyan mondat, amelyet Jézus élete folyamán gyakran ismételt tanítványaival vagy a vele találkozó emberekkel folytatott párbeszédeiben, valahányszor úgy tűnt, hogy a halál kerekedik felül: a vihar idején a tavon, vagy amikor a betegség már-már halálba ragadott egy szeretett személyt. Ne féljetek, ne aggódjatok! Ezek a szavak visszhangoznak itt is, amikor a félelem valóban beárnyékolhatja a tanítványok életét és hitét.

Két súlyos ok van, ami miatt ez megtörténhet.

Az első a közeli szenvedés, ami azzal jár, hogy az Úr és övéi közötti kapcsolat megszakadhat. Maga Jézus jelenti ezt ki világosan: „Már csak rövid ideig vagyok veletek” (Jn 13,33).

Ám a tanítványok szívében egy másik félelem is felütötte a fejét. A hűtlenségük, szeretetre való csekély képességük és bizonytalankodó szívük ébresztette félelem. Ez nem elsősorban attól való félelem, ami hamarosan bekövetkezik, hanem inkább attól, hogy nem tudnak ellenállni a menekülés kísértésének; ez az önmaguktól való félelem. Jézus nem vádolja őket, nem tesz szemrehányást, nem fenyegeti őket, és nem kelt bennük bűntudatot. 

Ám Jézus nem csak bátorítja őket, nem szépíti a dolgokat: nem azt mondja nekik, hogy nyugodjanak meg, mert többé nem fognak hibázni, nem fogják elhagyni vagy elárulni őt. Tudja, hogy tanítványai legyőzhetik ezt a félelmet, átvészelhetik ezt a pillanatot anélkül, hogy további erőfeszítést tennének vagy eltökélnék, hogy jobban fogják csinálni. Egyedül erre nem képesek. 

Jézus több okot is említ, amiért lehetséges, hogy ne engedjük a félelmet fölénk kerekedni. 

Álljunk meg az elsőnél, amikor Jézus azt mondja, hogy van egy ház, amely hazavár minket, az Atya háza: „Atyám házában sok lakóhely van” (Jn 14,2).  

Jézus nagy és tágas házként beszél róla, ahol mindenki számára van hely, és – ami a legfontosabb – ahol a hely már készen áll. Maga Jézus készítette elő azáltal, hogy emberré lett, és megváltott emberségünk terhét hordozva visszatért az Atyához.

Jézus nem csak azt mondja, hogy az Atya háza nagy, tágas, hanem hangsúlyozza, hogy ebben a házban sok lakóhely van. A Jézus által használt kifejezés egy, János evangélista számára különösen értékes igére utal, a marad igére. A lakóhelyek, amelyekről Jézus beszél, nem szobák, hanem tartós lakóhelyek, szilárd kapcsolatok terei. Ez nem építészeti, hanem szentháromságos kép: az Atya háza az Istennel való közösség.

Az a tény pedig, hogy sok lakóhely van, nem különálló szobákat jelent, hanem ugyanazon közösségben, ugyanazon házban maradás különböző formáit. Nem egyetlen igaz módja van annak, hogy tanítványok legyünk, és van hely azok számára is, akik elárultak, akik megtagadtak. 

Később Jézus még egy lépéssel továbbmegy, amikor így fogalmaz: „Ha valaki szeret engem, megtartja igémet, és Atyám is szeretni fogja őt, mi pedig hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23).

Az Atya házában tehát annyi lakóhely van, ahány emberi élet létezik. Ez nem az a hely, ahová mi megyünk, hanem az, ahová ő jön. A sok lakóhely nem mennyei szobák, amelyeket jótetteinkkel érdemlünk ki, hanem az a végtelen sokféle forma, amiképpen Isten az emberségben, és amiképpen az emberség Istenben lakozik. 

Jézus tehát nem azért beszél, hogy leírja a menyországot, hanem hogy elcsitítsa a tanítványok félelmét attól, hogy ami történik, megtörheti a kapcsolatukat vele és az Atyával. Nem csak hogy nem töri meg, hanem éppen ellenkezőleg, pontosan a húsvét lesz az, ami ezt a házat lakóhellyé, stabil és biztonságos hellyé teszi.  

Ez lesz az a „nagyobb dolog” (Jn 14,12), amit a tanítványok húsvéttól kezdve megtehetnek: az, hogy hiszünk ebben a sok lakóhellyel rendelkező házban, szilárdan hisszük, hogy életünk lakóhely; „aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én cselekszem, sőt, nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek”. 

„Nagyobb”, nem azért, mert látványosabb, hanem mert ez az a tett, amely átformálja a szívet, megváltoztatja a világban való jelenlét módját, megszabadít a félelemtől.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)