Húsvét 3. vasárnapja (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Lk 24,13–35)

Múlt vasárnap láttuk, hogy a Feltámadott, olyan, mint a jó Pásztor, aki megy, hogy megkeresse elveszett bárányait, összegyűjtse őket és hazavezesse.

Ez az értelmezési kulcs még inkább nyilvánvaló a mai evangéliumban (Lk 24,13–35), amely elbeszéli a Feltámadott találkozását két tanítvánnyal úton Emmausz felé.

Valóban, az utolsó versekben (Lk 24,33–35) látjuk ennek a találkozásnak az eredményét: a két tanítvány, miután a vándorban felismerték, hogy útitársuk a keresztre feszített és feltámadt Úr volt, tétovázás nélkül azonnal visszatértek Jeruzsálembe, csatlakoztak a tizenegyhez és a velük lévő többi tanítványhoz. Együtt mesélik el azt az egyetlen élményt, amelyet mindannyian személyesen átéltek, és amely őket az egyetlen Egyházzá teszi: „Valóban feltámadt az Úr” (Lk 24,34).

Az Úr feltámadásának gyümölcse tehát nem csupán magánélmény, amely megvigasztalja vagy megvilágosítja az egyes tanítványok szívét: inkább olyan esemény, amely újjáépíti az egyház testét.

A Feltámadott nem egyszerűen csak megjelent övéinek: összegyűjtötte őket. A mai szakasz utolsó mondata megerősíti számunkra, hogy a húsvét nem megvilágosodott egyéneket kíván életre kelteni, hanem egy újraegyesített népet.

Hogyan történik ez az átmenet, ez az új kezdet?

Ez az átmenet elsősorban azért történik, mert a Feltámadott kezdeményezi: elmegy, hogy megkeresse övéit.

Amint kapcsolatuk elején ő kezdeményezte, hogy meghívja őket, úgy most is ő kezdeményezi, hogy újra meghívja őket.

Ahhoz pedig, hogy ezt megtegye, el kell mennie, hogy megkeresse őket.

Ugyanis nem ők keresik az Urat, bár az asszonyok beszámolójából tudják, hogy akár még életben is lehet (Lk 24,22–24). Tudják, mégis elhagyják azt a helyet, ahol kereshették volna, és talán keresniük is kellett volna. Lukács evangélista sejteti elbeszélésében, hogy éppen ez volt a tanítványok célja: eltávolodni Jeruzsálemtől, attól a helyről, ahol az Úr meghalt.

A Feltámadott keresi és találja meg őket, mert a vele való találkozás nem jutalom az arra érdemeseknek, hanem Isten látogatása annál, aki elveszett.

Ám amikor odaértek, a Feltámadott nem ismertette fel magát azonnal, éppen úgy, ahogyan a Feltámadott megjelenéseinek más történeteiben sem. Miért?

A Feltámadott nem erőlteti rá magát senkire, nem kínál bizonyítékot feltámadására.

Valami sokkal fontosabb, és bizonyos szempontból még „hasznosabb” dolgot tesz: a Feltámadott megtanítja tanítványait arra, hogy felismerjék őt, és olyan magatartásformákat alakít ki, amelyek képessé teszik erre a tanítványokat.

És ezt nem csupán ebben a helyzetben, az emmauszi úton teszi, hanem az élet egész útja során. 

Az Úr ennek érdekében a tanácstalan tanítványokat két olyan helyre vezeti, ahol otthon volt velük, nevezetesen az Igéhez és a kenyér megtöréséhez.

Nem valami új helyre, hanem hazavezeti őket, arra a két területre, ahol vele való kapcsolatuk született és fejlődött: az Igéhez és a megtört Kenyérhez.

Az Igével megvilágítja a szenvedés napjait, és visszavezeti a tanítványokat oda, ahol ő már jelen van, ahol mindig ott lesz, és ahol minden róla szól: ezért lángolt a szívük (Lk 24,32).

A megtört Kenyérrel pedig nem egy új jelet alkot a Feltámadott: megismétli azt a gesztust, amely már korábban is szeretete középpontjában állt. És a tanítványok azonnal felismerik őt, megnyílik a szemük (Lk 24,31), mert az a megtört Kenyér számukra nem csupán egy emlék, hanem eleven jelenlét.

A Feltámadott tehát azt szeretné, ha övéi megtanulnák felismerni őt ott, amit jelenléte helyéül választott: az Igében és az Eucharisztiában.

Amikor és ahol ez megtörténik, ott újjáalakul a hívők közössége, ami nem az egyének tapasztalatainak összessége, hanem a közös felismerés helye: mindenki, a maga egyediségében, tudja, hogy ugyanazokon a helyeken, ugyanazokban a jelekben megtalálhatja az Urat.

A húsvétból születő közösség a hit közössége.

A tanítványok nem azért jönnek össze újra, mert közös dolgaik vannak, mert egyforma az ízlésük vagy ugyanazok az elképzeléseik. Azért jönnek össze, mert mindannyian ugyanúgy ismerték fel az Urat, mert mindannyian élő valóságára találtak az Írásokban és a megtört Kenyérben.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)