Húsvét 2. vasárnapja (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Jn 20,19–31)
A ma olvasott evangéliumi szakasz (Jn 20,1–31) a hét első napjának estéjére visz bennünket, amely napon kora reggel Magdalai Mária a sírhoz ment, hogy tiszteletét fejezze ki az Úr teste előtt (Jn 20,1).
Tamás kivételével minden tanítvány összegyűlt, és a zsidóktól való félelem miatt bezárkózott (Jn 20,19). Ott csatlakozik hozzájuk a Feltámadott, aki eljön és megáll közöttük.
Jézus elsősorban jön és megáll. Az „áll” igét János evangélista először Keresztelő Jánossal kapcsolatban használja: „Közöttetek áll az, akit nem ismertek…” (Jn 1,26). Ez a stabilitás igéje.
A Messiás közöttünk áll, hogy tanúsítsa, az Úr valóban jelen van népe körében. Közénk jött, de ez az eljövetele nem rövid vagy korlátozott: eljövetele végső döntése annak, aki eljön és itt marad, aki eljön, hogy többé ne menjen el.
Isten az üdvösség egész története során mindig népe közé jön: megmenti, megszabadítja, vezeti népét. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy eloszlassa a nép bizalmatlanságát, amely újra és újra visszatér a kérdéssel: „Közöttünk van-e az Úr, vagy sem?” (Kiv 17,7). Ez a kérdés, ez a nyugtalanság végigkíséri az üdvösség történetét. Ezt a kérdést tette fel Tamás apostol is; ezt a kérdést tesszük fel mindannyian, különösen az élet és a történelem drámai pillanataiban.
János evangéliuma azt mondja, hogy a Feltámadott nagyon különleges módon áll meg övéi között, megmutatva sebeit, szenvedésének jeleit. A tanítványok ezekből a jelekből ismerhetik fel, hogy valóban ő az, nem pedig valaki más. Maga Tamás erősíti ezt meg: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyébe nem teszem és kezemet az oldalába nem helyezem, én nem hiszem!” (Jn 20,25).
Ezek a sebek tehát nem egy részlet, hanem azt a helyet jelentik, ahol a húsvét feltárul: amikor a Feltámadott megjelenik, nem arcát vagy dicsőségét mutatja meg, hanem keresztre feszítésének sebeit.
Ezek olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak be, hanem mindig nyitva maradnak, hogy elbeszéljék Isten ajándékának hűségét, amely soha nem szűnik meg, amely szüntelenül nekünk adja magát, amely az élet és az öröm örök forrásként van övéi között: „Megmutatta nekik a kezeit és az oldalát. A tanítványok pedig örültek, hogy látják az Urat” (Jn 20,20). De miért olyan fontosak ezek a sebek, hogy a mai evangéliumnak, a Feltámadott tanítványaival való első találkozásának középpontjában vannak?
Nemcsak azért, mert az Úr identitásának bizonyítékai, és mert folytonosságot teremtenek halála és feltámadása között. Hanem azért is, mert megmutatják nekünk, hogy miképpen vehetünk részt a Feltámadott új életében: szenvedésének emlékezetében kell élnünk, az ő szeretetében, amely áthatol elutasításunkon, árulásainkon és megfutamodásainkon.
A kezeken és a lábakon lévő sebek, az oldalán lévő seb élő emléke annak a történelemnek, amelyet Isten velünk élt át, emléke annak a szeretetnek, amelyet irántunk tanúsított. Életünk úgy, ahogy van helyet talál ezekben a dicsőséges sebekben.
Ezekben a sebekben születik meg az Egyház, amelynek hivatása, hogy élő emléke legyen az emberek között annak a gondolkodásmódnak, amellyel az Atya irányítja történelmét az emberiséggel, amely a szelídség logikája. E sebek nélkül a húsvét csupán egy hatalmi tett lett volna, egy olyan győzelem jele, amely eltörölte volna a korlátokat és a sebezhetőséget.
A Feltámadott a sebekkel az örök áldozat, az örök szenvedés helyévé szenteli a húsvétot.
A húsvéttal új idő veszi kezdetét, amelyben a tanítványok is arra kapnak meghívást, hogy Krisztussal együtt feltámadjanak.
Ez azonban nem sebek nélküli idő. Ez olyan idő, amelyben minden seb helyet és értelmet talál a Feltámadott sebeiben, és vigaszt és örömöt talál a Feltámadottban.
Az támad fel Krisztussal együtt, aki képes emlékezni sebeire, végtelen szeretetére.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
