(Mt 20,1–16)
Pierbattista Pizzaballa OFM, jeruzsálemi latin pátriárka elmélkedése
A most vasárnapi evangéliumot (Mt 22,1–14) hallgatva időzzünk el egy olyan részletnél, amely kiemelkedik a szövegből. Van egy király, aki lakomát rendez fia menyegzőjére, és meghívja az ünnepre személyek egy első csoportját. Mivel ők nem fogadják el a meghívást, elküldi szolgáit, hogy hívjanak másokat, hogy ünnepelhessenek.
A szövegben van egy részlet, amelyik segít a szöveg számos vonása közül egyet megérteni: a király cselekvését mélyen meghatározzák a beszéd.
Mindenekelőtt ő intézi a meghívást, és elküldi a szolgákat, hogy hívják el a meghívottakat (Mt 22,3). Amikor azok visszautasítják az invitálást, a király újra elküldi a szolgáit és nagyon pontosan szájukba adja a szavakat: „Mondjátok meg nekik: Íme, lakomámat elkészítettem […] Jöjjetek a menyegzőre!” (Mt 22,4).
Amikor határozott visszautasításukkal találkozik, a király ismét magához ragadja a szót, és azt mondja a szolgáknak, hogy menjenek el mindenhová, és hívjanak el mindenkit, akivel találkoznak (Mt 22,9).
Ám még nincs vége. Az ünnep végre kész, a terem tömve van, a király pedig, amikor belép, meglát egy embert, akinek nincs menyegzős ruhája. Nem dobja ki azonnal; épp ellenkezőleg, előbb beszél hozzá: „Barátom! Hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?” (Mt 22,12).
Ez a király tehát hív, beszél, szól, rendeletet ad, és újra megteszi, éppen úgy, ahogy a múltkori példázatban a szőlősgazda többször is kiment a nap folyamán, hogy munkásokat hívjon, dolgozzanak a szőlőjében.
A meghívottak viselkedése azonban szinte ellentétes. Az elsőkről egyszerűen azt halljuk, hogy nem akarnak menni (Mt 22,3). Közülük senki nem beszél. Amikor azután a király újra elküldi a szolgákat, hogy megismételje a meghívást, néhányan a dolguk után mennek, mások megragadják a szolgákat és bántalmazták őket (Mt 22,6).
Végül, a második jelentben, amikor a király belép a terembe és a menyegzős ruha nélküli emberhez fordul, ő ahelyett, hogy válaszolna, hallgat (Mt 22,12).
A király kérdése sem nem ítélet, sem nem szemrehányás, hanem egy esély az üdvösségre, egy felhívást arra, hogy önmagába tekintsen. Mivel azonban nem ad semmiféle választ, kizárják az ünneplésből, és kiűzik onnan (Mt 22,13).
Éppen úgy, ahogyan majd a Getszemáni-kertben történik, ahol Jézus ugyanígy fordul Júdáshoz: „Barátom! Ezért vagy itt!” (Mt 26,50). Egy szó, amelyre Júdás nem válaszol, mert abban az esetben éppúgy, mint itt, a probléma a hiányzó kapcsolat, a megszakadt párbeszéd.
Vagyis a menyegzői ruha nélküli vendég némasága lényegében ugyanazt az elutasító magatartást fejezi ki, mint az első meghívottak visszautasítása. Így tehát arra a következtetésre juthatunk, hogy amennyire a király cselekvését a beszéd jellemzi, az emberek cselekvését annyira jellemzi a szó hiánya, a csönd.
Mindez azt jelenti, hogy ami kirekeszt az ünneplésből, az a meghívott válaszának a hiánya, mert ez a hallgatás egy elzárkózást fejez ki, és egy távol maradó szívről vall.
A király mindenkinek felkínálja szavát: a jóknak és a gonoszoknak, azoknak, akik közel vannak és azoknak, akik távol vannak egyaránt. Mindenki előtt kinyitja az ajtót, és a hívás kivétel nélkül mindenkinek szól, ingyenes és váratlan. Éppen ezért nem a gonoszok maradnak kívül, hanem akik hallgatnak, azok, akik nem lépnek párbeszédre és nem kerülnek bensőséges kapcsolatba az Úrral.
Az Úr ugyanis nem olyan személyekre vágyik, akik egyszerűen csak végrehajtják parancsait; barátokat akar, akik beszélnek Vele, gyermekeket akar.
Minden, ami részese ennek az Úrral folytatott párbeszédnek, valamiképpen megváltást nyer: még a gonoszságunk is, még a bűnünk is.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
