(Mt 21,33–43)
Pierbattista Pizzaballa OFM, jeruzsálemi latin pátriárka elmélkedése
A szőlő központi témája a most vasárnapi evangéliumnak is (Mt 21,33–43), amelyik bemutat egy példabeszédet, amelyben találkozunk egy gazdával, munkásokkal és a megművelésre váró szőlővel.
A mai példázat fontos kérdésre ad választ: hogyan fogadjuk be életünkbe és miként élvezzük Isten ajándékát? Ez az ajándék hogyan tud kivirágozni az életben, hogyan teheti azt termékennyé és gyümölcsözővé?
Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni.
Az elmúlt vasárnapokon olyan személyekkel találkoztunk, akik bár a szőlőben dolgoztak, nem tudták ezt a lehetőséget teljes mértékben élvezni. Az első órában felfogadott munkások a Mt 20,1–16-ban szereplő példabeszédben nem tanulták meg, hogyan örüljenek mások örömének. Egy érdemeken és viszonzáson alapuló igazságosság logikájának foglyai maradtak. Mások – mint a múlt vasárnapi példázatban láttuk (Mt 21,28–32) – túlságosan biztosak voltak vallásos kiváltságaikban ahhoz, hogy elinduljanak az élet radikális megújulása felé.
Ma is valami hasonlót látunk. A főpapoknak és a nép elöljáróinak (Mt 21,23) mondott példabeszéd egy emberről szól, akinek volt egy földje és szőlőt ültetett bele. Azután vincellérekre bízta és messze földre ment (Mt 21,33). Amikor eljött a szüret ideje, elküldte a szolgáit a földművesekhez, hogy begyűjtsék a termést. Azok viszont ahelyett, hogy átadták volna a gyümölcstermést, rátámadtak a gazda szolgáira, sőt, megöltek közülük néhányat (Mt 21,34–36).
Ugyanez történik másodszor is. A gazda ezért úgy dönt, hogy többé nem a szolgákat küldi, hanem a fiát, mert úgy gondolta, hogy őt tisztelni fogják. Ám nem így történt. Ellenkezőleg, a szőlőmunkások megölték őt éppen azért, mert a gazda fia, és úgy vélték, hogy így megszerezhetik az örökséget (Mt 21,37–39).
A vincellérek minden tette két semmitérő illúzión alapuló önámítás.
Az első, hogy valamit megszerezhetnek valaki más vére árán. A Bibliában minden erőszaknak ez a gyökere: azt gondolni, hogy amit megszerzünk, azt másoktól kell elvenni. Valójában a bibliai történet azt tanítja, hogy aki így él, soha semmit sem nyer, és hogy az erőszak soha nem annak eszköze, hogy valamit megszerezzünk, hanem azé, hogy mindent elveszítsünk.
A második tévhit az, hogy a szőlőskert nem lehet csak néhány emberé, anélkül, hogy mindenkié ne lenne. A Szentírás itt is azt tanítja, hogy ami Istené, az mindig mindenkié, és hogy az Isten országának logikája pontosan ellentétes a szőlőművesek gondolkodásával: ahhoz, hogy valami a miénk lehessen, el kell fogadnunk, hogy nem mi vagyunk az egyedüli tulajdonosai, és olyan ajándékként kell fogadnunk, amely nekem éppúgy, mint mindenki másnak, ajándék.
Ennek a két illúziónak közös a forrása: a határtalan vágy, az a meggyőződés, hogy ahhoz, hogy teljes életet éljünk, mindent ki kell sajátítanunk. Ez az ősbűn, amelyről a Teremtés könyve 3. fejezete szól.
A szőlő viszont csak akkor hoz gyümölcsöt, ha a Fiú gondolkodásmódja hatja át, ami az ajándékozás logikája. Az a nép, amely gyümölcsöt terem – „elveszik tőletek az Isten országát, és olyan népnek adják, amely meghozza annak gyümölcseit” (Mt 21,43) –, nem egy másik etnikai vagy vallási csoport, hanem azokból áll, akik hálával fogadják Isten ajándékát anélkül, hogy valaha is kisajátítanák azt, és túláradó szeretettel győzik le az erőszakot.
A példabeszéd szükségszerűen kínálja egy krisztológiai értelmezés lehetőségét. A gazda fia – akit elfogtak, kivittek és kegyetlenül megöltek (Mt 21,39) – az Úr Jézus, aki eljön az emberek közé, kinyilatkoztatja és kiszolgáltatja önmagát nekik, ők pedig halálra adják.
Halálát nem hatalmi tettel győzte le, hanem az önátadásban végsőkig elmenni kész szeretetével.
A szőlőskert nem azért virágzik újra, mert a gazda megbünteti a gyilkos szőlőműveseket, hanem azért, mert a Fiú hű marad egy olyan szeretet logikájához, amely semmit sem akar birtokolni, még a saját életét sem. Éppen ezért tudja továbbra is az Atyától kapni az életet, és a közösség és egység gyümölcsét hozni mindazoknak, akik bűnbánatot tartanak (Mt 21,32), maguk mögött hagyják az erőszak logikáját, és hisznek a szeretet erejében.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
