(Mt 22,15–21)
Pierbattista Pizzaballa OFM, jeruzsálemi latin pátriárka elmélkedése
Az evangéliumi szakasz, amelyet ma hallunk (Mt 22,15–21) bemutat egy csapdát, amelyet az egymással érdekből szövetkező farizeusok és heródiánusok gondosan kidolgoztak, hogy nehéz helyzetbe hozzák az Úr Jézust.
A kérdés, amellyel tőrbe akarják csalni, nyilvánvaló politikai vonatkozással bír: „Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy sem?” (Mt 22,17). A kérdés alattomos: ha Jézus igent mond, akkor kollaboránsnak tűnik; ha nemet mond, akkor politikai felforgató benyomását kelti.
Ezért a kérdést egy legalább annyira ünnepélyes, mint amennyire gyanús dicséret előzi meg: „Mester! Tudjuk, hogy igazmondó vagy és az Isten útját az igazság szerint tanítod, nem törődsz senkivel… (Mt 22,16).
Az elbeszélés menetében az olvasó már tudja, hogy a farizeusok azért jöttek, hogy „tőrbe csalják” (Mt 22,15): ezért minden dicsérő szó azonnal hamisnak tűnik. Mégis, éppen ők, akik csapdába akarják ejteni, tökéletesen jellemzik őt; és miközben próbára akarják tenni, végül lehetőséget teremtenek, hogy megerősítse a róla alkotott elképzelésüket.
A kérdés csapda, mert úgy van megfogalmazva, hogy csak két lehetséges válasz van: vagy igen, vagy nem. A csapda azonban csak akkor működik, ha Jézus elfogadja a vita terepét, és a beszélgetőtársai által kijelölt határokon belül marad. Jézus azonban nem hagyja magát bezárni egy politikai „vagy-vagy” helyzetbe, nem marad foglya ennek a hamis alternatívának, és a beszélgetés síkját azonnal áttereli arra, amit a szívén visel, arra, ami lényeges.
Először is, nem válaszol azonnal, amint az az evangéliumokban máskor is előfordul. Jézus ilyen kérdésekkel szembesülve gyakran egy példabeszédet mond. Itt viszont közvetlenül a konkrétumból, a valóságból indul ki, vagyis az érméből. Az érmét nézve pedig minden egyszerűvé válik: Jézus ugyanis rávilágít egy nyilvánvaló vagy inkább elfeledett tényre, mert egyértelmű, hogy az az érme a császári birodalom valóságához tartozik.
Jézus mindenekelőtt azért szabadul ki a csapdából, mert nem választja a két pólus egyikét sem, hanem rámutat arra, hogy a kérdés túl szűk. Nem arról van szó, hogy a császár mellett vagy vele szemben kell-e állni, mert Jézus számára nem a császár jelenti a kérdés végső horizontját. Jézus ugyanis bevezet egy harmadik elemet: az Atyát.
Mert a császár büszkélkedhet azzal, hogy képmása egy érmén van, de nem büszkélkedhet azzal, hogy az emberen.
Adót követelhet, de imádatot nem. Az Atya viszont igen, mert az ember nem a császárhoz, hanem Istenhez tartozik.
Isten és a császár tehát nem két, ugyanazon a szinten versengő uralkodó: az egyiknek a hatalma viszonylagos, a másiknak viszont abszolút, öröktől való és örökké tartó hatalma van. Jézus válasza pedig nem a hatalmak elkülönítése, hanem a hamis alternatívától való megszabadulás.
A dolog nem ér véget itt. A farizeusok és a heródiánusok küldöttei azt kérdezték, hogy szabad-e az adót befizetni. Jézus válaszában nem a „fizet” igét, hanem a „visszaad” igét használja: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené” (Mt 22,21). Nem a fizetésről van szó, hanem arról, hogy mindenkinek visszaadjuk, ami az övé.
A fizetés egy tranzakció végrehajtását, egy tartozás kiegyenlítését, egy kapcsolatot lezáró műveletet jelent. Egy olyan gesztust, amely nem vonja be a szívet: csupán a tárgyra és annak értékére vonatkozik. A visszaadás viszont olyan gesztus, amely megnyitja a kapcsolatot, amely elismeri és tiszteli a másikat, amely befogadja azt az igazságot, hogy ki is ő valójában.
Nem véletlenül éppen ez volt a probléma a két héttel ezelőtt, vasárnap elhangzott példabeszédben szereplő gyilkos szőlőművesek esetében (Mt 21,33–43): visszaadni, vagyis elismerni, hogy nem vagyunk a valóság abszolút urai. Nem mi vagyunk azok, és nem is a császár.
Egyedül az Atya az, ő, aki jó, és aki mindazt, amije van, egészen ajándékká teszi, mint a szőlőskert gazdája, aki meghívja munkásait és mindenkinek ugyanazt a bért, ugyanazt az ajándékot adja (Mt 20,1–16).
Jézus tehát nem a farizeusok kérdésére válaszol, hanem arra a kérdésre, amelyet ők nem tettek fel.
Mert az igazi kérdés az: kié a szívünk? Szabadságunk akkor születik meg, amikor visszaadjuk Istennek azt, ami az ő képmását hordozza: önmagunkat.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
