(Mt 20,1–16)
Pierbattista Pizzaballa OFM, jeruzsálemi latin pátriárka elmélkedése
A mai evangélium is egy példabeszédet mutat be (Mt 21,28–32): a két fiúét, akiket atyjuk kiküld a szőlőjébe dolgozni. Az első nemet mond, azután úgy dönt, hogy kimegy; a másik igent mond, ám azután mégsem megy ki.
A múlt vasárnapi evangéliumhoz (Mt 20,1–16) képest a szövegkörnyezet egészen megváltozott.
Máté evangéliumának 21. fejezetével belépünk a húsvét eseményeibe: Jézus bevonult Jeruzsálembe (Mt 21,1–11), majd bement a templomba, ahonnan kiűzte mindazokat, akik ott adtak-vettek (Mt 21,12–17). Most újra a templomban van, és a papokkal és a nép véneivel vitázik.
Nekik mondja ezt a példabeszédet. A tett, amellyel megtisztította a templomot, bosszantotta és zavarta őket. Most kilétéről és tekintélyéről kérdezgetik: „Milyen hatalommal teszed mindezeket? És ki adta neked ezt a hatalmat?” (Mt 21,23).
Jézus, amint az gyakran történik, nem ad egyenes választ, hanem felkínál számukra egy lehetőséget, hogy önmagukba nézzenek és tudatára ébredjenek szívük keménységének, amely elzárkózik Isten őket elérő újdonsága elől.
Ezért Keresztelő János példáját adja számukra, akit a nép prófétának tartott, ám ők megvetően elutasították (Mt 21,24–27).
Tehát nem csak arról van szó, hogy megtudják, Jézus milyen hatalommal űzte ki az árusokat a templomból, hanem arról is, hogy megértsék, mennyire hajlandóak kockáztatni és hinni Isten kinyilatkoztatásában. Előfordulhat ugyanis, hogy valaki úgy véli és azt mondja, hogy kész befogadni az Urat, miközben valójában nem.
Íme tehát a mai példabeszéd.
A példázat két testvérről szól, akikben egy közös dolog van: mindketten másként cselekszenek, mint amit mondtak.
Az első nemet mond, és azután kimegy, a második igent mond, és azután nem megy ki.
Akkor hát mi a különbség kettejük között? Azt egy olyan szóban találjuk meg, amelyet Máté evangélista csak az első fiúra vonatkoztat: a „megbánás”.
A második fiú mond valamit és azután mást tesz. A szavak szintjén engedelmesnek tűnik és hűségesnek, ám tetteiben nem tesz eleget az apa kérésének, és ott marad, ahol van. Az első fiúról viszont – és csak róla – azt mondja az evangélista, hogy megbánta (Mt 21,29): előbb azt állítja, hogy nincs kedve hozzá, ám azután megbánja. Ez igazi irányváltás, igazi megtérés.
Ugyanez a „bűnbánat” kifejezés az utolsó versben is felbukkan. Jézus azt mondja beszélgetőtársainak, hogy Keresztelő János előtt a vámszedők és a bűnösök megtértek. A farizeusok és az elöljárók látták és hallották a Keresztelőt; látták a vámszedők és a bűnösök megtérését is, mégsem tértek meg, hogy higgyenek neki (Mt 21,32).
Ott van tehát az utolsók, a vámszedők és a bűnösök bűnbánata, akik az Isten ajánlatára adott kezdeti elutasítástól az életükkel kimondott igenre térnek át. Ám van egy olyan bűnbánat is, amelyet az elsőktől, az igazaktól, az első órától dolgozó munkásoktól is elvárnak.
Miben áll ez a bűnbánat?
Ha visszagondolunk a múlt vasárnapi példabeszédre, amely az utolsó óra munkásairól szól, azt mondhatjuk, hogy az elsők megtérése azt jelenti, hogy megadják magukat Isten ajándéka ingyenességének.
Az utolsók könnyebben térnek meg, mint az elsők, és – ahogy Jézus mondja – megelőzik őket (Mt 21,31).
Nem azért, mert jobbak, hanem mert elérhetőek és készek megváltozni.
A szívüket nem védik rendszerekkel vagy szabályokkal: nincs semmijük, amit védeni kellene. Amikor pedig az Ige eléri őket, útra kelnek.
Az elsők, az igazak és a jók számára a megtérés nehezebb. A megbánás számukra fáradságosabb, mert el kell utasítaniuk igazságukat és biztonságukat, így tehát azokat az elképzeléseiket is, amiket önmagukról és Istenről alkottak.
Ez annak a megtérése, aki felismeri, hogy – mint mindenki más – ő is megváltásra és irgalomra szorul; és éppen ezért szabadon örülhet a jónak, bárhol is nyilvánuljon meg és bárki számára kínálkozzon is az.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
