Évközi 25. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 20,1–16)
Múlt vasárnap a liturgiában felkínált evangélium (Mt 18,21–35) egy kérdést hordozott magában, amelyet így pontosíthatunk: amikor a másik, a testvérem vétkezik ellenem, méltó-e arra, hogy megbocsássak neki?
Péter ugyanis éppen azért ment oda Jézushoz, hogy ezt a kérdést feltegye neki. Jézus pedig kitágította Péter eleve nagylelkű mércéjét, megszabadítva őt a számítgatás és méricskélés kísértésétől.
A mai szakasz (Mt 20,1–16) is egy kérdést rejt. Már nem Péter teszi fel, hanem a Jézus által elbeszélt példázatból emelkedik ki.
A példabeszéd az utolsó órában felfogadott munkások története, a kérdést pedig így összegezhetjük: a másik, a testvérem mennyire méltó Isten szeretetére? Ugyanannyira, mint én?
Fontos kérdés, mert ma is, mint múlt vasárnap, bepillantást enged Isten szívébe. Megmutatja, hogyan szeret Isten, megmutatja Isten országának működését.
A példabeszéd épp annyira ismert, mint amennyire megbotránkoztató, kultúránktól távol álló. Egy gazda a nap folyamán többször elmegy otthonról, hogy munkásokat fogadjon a szőlőskertjébe. Csak az elsőkkel, akikkel hajnalban találkozik, egyezik meg a bérben, és napi egy dénárt kínál nekik: „Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, elküldte őket a szőlőjébe.” (Mt 20,2). Az összes többi munkás, akiket a nap különböző órájában, köztük azok is, akiket a nap végén küldött a szőlőbe, csak annyit tudtak, hogy meg fogják kapni, ami szolgálatukért jár: „Menjetek ki ti is a szőlőbe, és ami igazságos, megadom majd nektek.” (Mt 20,4).
Eddig nincs semmi különös. A gazdának szüksége van arra, hogy szőlőskertjét megműveljék, és folyamatosan küld oda embereket, függetlenül attól, hogy hány órát tudnak dolgozni.
Amikor elérkezik az este, akkor kezdődnek a furcsa dolgok.
Az első furcsaság, hogy a kifizetés sorrendje megfordul. Ez pedig nem véletlen, hanem a gazda kifejezett akaratából történik így: „Hívd a munkásokat, és add ki a bérüket, kezdve az utolsóktól az elsőkig.” (Mt 20,8).
Miért dönt így? A szöveg egyértelműen kimondja, hogy ez a választás nem véletlen, hanem szándékos, hogy az elsők lássák az utolsók bérezését. Az első órában alkalmazott munkások ugyanis nyilvánvalóan jól látják az utolsók bérét, tudják, hogy mindenki másnak azt a bért adták, amelyről a gazda azokkal egyezett meg, akik egész nap dolgoztak. Ők pedig, jogosan, arra számítanak, hogy többet kapnak (Mt 20,10).
Itt találunk egy másik furcsaságot. Ugyanis az első munkások, amikor ők is csak egy dénárt kapnak, nem azért panaszkodnak, hogy túl keveset kaptak. Hanem azért panaszkodnak, mert a gazda a többiekkel is úgy bánt, ahogyan velük: „egyformán kezelted őket velünk” (Mt 20,12). Vagyis a gazda, amikor javait osztotta, nem tett különbséget a munkások érdeme alapján. Más logikát alkalmazott.
A gazda gondolkodásmódja nem az emberi igazságosság egy változata: nem egyszerűen jobb vagy nagylelkűbb, hanem az érték, az idő, a kapcsolat más felfogása, egy olyan szemlélet, amely fenekestől felforgatja az emberi logikát. Az emberi gondolkodás értékel, méricskél, a megvalósított dolgok értéke szerint fizet meg, miközben tiszteletben tartja az arányokat. Isten logikája más, mert ő nem dolgokat ad, hanem önmagát adja oda. Szeretete teljes és ingyenes, egy olyan szeretet, amely megelőz minket, túlmutat rajtunk, és csak azt kéri, hogy fogadjuk el.
A példabeszéd igazi jó híre ez, a gazda részéről tanúsított bánásmód, amely felháborítja azokat, akik úgy gondolták, hogy több joguk van.
Azt mondja nekünk, hogy az üdvösség azzal kezdődik, hogy válaszolunk az Úr hívására, de csak akkor teljesedik be, amikor szívünk tekintete átalakul, és felhagyunk azzal, hogy méricskéljünk, számítgassunk, és úgy tekintsünk a másoknak adott dolgokra, mintha azokat tőlünk vennék el.
A példabeszéd arról szól, hogy hitünk egyik legnagyobb ellensége pontosan ez, hogy méricskéljük az üdvösséget, a miénket és másokét is.
Pedig az igazi gazdagság mindenkinek ajándékul adatott: az, hogy ugyanúgy tudjunk örülni mások javának, mint a sajátunknak, és hogy mindannyian egyformán hálásak legyünk azért, hogy találkoztunk Istennel, aki Atya, aki nem tehet mást, mint hogy mindenkinek mindent megad, miközben tiszteletben tartja mindenkinek a saját tempóját és különbözőségeinket anélkül, hogy megszűnne egészen szeretett gyermekekként bánni velünk.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
