Évközi 24. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 18,21–35)
Az év folyamán többször láttuk, hogy a rossz problémája mennyire jelen van Máté evangéliumában.
Ez központi téma a mai evangéliumi szakaszban is (Mt 18,21–35), amely közvetlenül a múlt vasárnapi után következik. A téma most is a kapcsolatok, és hogy miként éljük meg a testvéri mivoltot, amikor úgy döntünk, hogy követjük Jézust Jeruzsálem felé tartó útján, a húsvét felé vezető úton.
A megbocsátás témája közvetlenül a testvéri figyelmeztetés gondolatát követi. Az mindenekelőtt azt mondja, hogy amikor egy testvér hibát vét, természetesen keresnünk kell őt, hogy megmentsük a vele való kapcsolatot, amint azt múlt vasárnap láttuk.
Ám, ha mélyebbre tekintünk, van valami még fontosabb, amit együtt kell megélnünk a közösségben: a megbocsátás.
Péter kérdése vezeti be a megbocsátás témáját, aki azt kérdezi Jézustól, hogy hányszor kell megbocsátani a testvérünknek: „Uram! Ha a testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” (Mt 18,21).
A tizennyolcadik fejezetben, amely Jézusnak a közösségi életre vonatkozó beszédét tartalmazza, két kérdést találunk.
Az első, a fejezet elején, a tanítványok kérdése, akik azt kérdezik Jézustól, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában: „Ki a nagyobb a mennyek országában?” (Mt 18,1). A második Péter kérdése, amelyet a mai szakaszban találunk.
A két kérdés két részre tagolja a fejezetet, melyek mindegyike egy kérdésből indul ki és egy példabeszédbe torkollik: az első rész az elveszett bárány példázatába (Mt 18,12–14); a második a szolga történetébe, akinek megbocsát az ura, ám ő nem képes megbocsátani a hozzá hasonló szolgának (Mt 18,23–34).
Mi több, a két példabeszéd egy-egy összegző mondattal zárul, amelyek lényegében a két kérdésre adnak választ. Mindkét mondat főszereplője az Atya: „Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.” (Mt 18,14); és „Így tesz majd mennyei Atyám is veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.” (Mt 18,35).
A tanítványok és Péter kérdése nem véletlenszerű kérdések: a közösségi élet két fő kísértését tárják fel.
A „ki a legnagyobb?” kérdés a felsőbbrendűség, a státusz, az érdem, a versengés kísértését fejezi ki. Ez a hatalom kísértése.
A „hányszor kell megbocsátanom?” pedig a számítgatás, a határvonal, a méricskélés kísértését juttatja kifejezésre. Ez a szív keménységnek, az irgalmasság elé helyezett igazságosságnak a kísértése.
Máté így mutatja meg nekünk, hogy egy közösség megbetegszik, ha a nagyságot keresi, és elkezdi méregetni a megbocsátást. Jézus erre a két kísértésre két példázattal válaszol, amelyek nem a nagyságról, sem a számítgatásról szólnak, hanem az Atya szívéről. Ezek a példázatok a tanítvány szemléletét szeretnék megváltoztatni, hogy megtanuljon úgy látni, ahogyan az Atya. Az Atya nem akarja, hogy bárki is elvesszen; és megbocsát egy visszafizethetetlen adósságot.
A Máté-evangélium tizennyolcadik fejezete tehát azt beszéli el, hogy hogyan lehet egy törékeny közösséget megélni, amely ismeri a rosszat, és nem akarja hagyni, hogy az győzedelmeskedjen. Azt mondja el, hogy a közösség a kicsinyről való gondoskodásból születik, és a kölcsönös megbocsátás élteti.
Megbocsátás, ami soha nem könnyű.
Az örömhír az, hogy meghívást kaptunk és képessé tétettünk a mértéket nem ismerő, „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22) megbocsátásra. Ám a tapasztalatunk azt mutatja, hogy ez mennyire nehéz. Gyakran olyanok vagyunk, mint a példabeszéd szolgája: miután elengedték hatalmas adósságunkat, mi mégsem vagyunk képesek megbocsátani akár egyszer sem, akár egy végtelenül kisebb vétket sem (Mt 18,30).
Ezért nem egyszerűen arról van szó, hogy jobban kell igyekeznünk, vagy nagyobb erőfeszítést kell tennünk.
Az tud megbocsátani, aki őrzi annak emlékét, amit kapott. Az bocsát meg, aki kicsiként tud élni, mint olyasvalaki, aki mindig mindent az Atyától kap. Aki tudja, hogy eltévedhet, mint a példabeszéd báránya, és tudja, hogy egyedül nem képes megtalálni az utat hazafelé, csak ha a pásztor újra megy, hogy megkeresse őt.
Csak aki tudja, hogy szüntelenül keresik, megtalálják és megbocsátanak neki, csak az tudja megtanulni, hogy ő is keresse, megtalálja és megbocsásson testvérének.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
