Évközi 23. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 18,15–20)

A rossz problémája nagyon erősen jelen van Máté evangéliumában, különösen Jézus öt nagy beszédében.

Gyakran visszatér a hegyi beszédben, amikor sírásról és üldözésekről (Mt 5,4.10), ellenfelekről, botrányokról és ellenségekről (Mt 5,25.29.44) van szó.

Visszatér a példabeszédekben (Mt 13), ahol látjuk a magot elrabló gonoszt (Mt 13,19), ahol ott van a búzával együtt növekvő konkoly (Mt 13,25), és ahol a hálóban jó és rossz halakat is találunk (Mt 13,48).

A rossz soha nem absztrakció: végső soron mindig a meghallgatás hiánya, a kapcsolat elutasítása Istennel és a testvérekkel egyaránt.

Jézus pedagógiája pedig mindig ugyanaz: ne magyarázzuk a gonoszságot, ne időzzünk el az eredetén való töprengésnél, hanem irányítsuk a figyelmet arra, mi forog kockán, majd gondoljuk át, hogyan nézzünk szembe vele, mit és hogyan kell meggyógyítani, amikor a baj a tanítványok közösségét támadja meg.

A mai evangéliumban (Mt 18,15–20), amely Jézus negyedik, úgynevezett „egyházi” beszédének részlete, Jézus elsősorban azt mondja el, hogy mit ne tegyenek: amikor egy testvér bűnt követ el a testvéri közösség egy más tagjával szemben, több elkerülendő dolog van.

Az első, hogy ne botránkozzunk meg, mintha nem volna szabad, hogy a közösséget megsebző gonoszság létezzen. Jézus úgy beszél arról, mint valós lehetőségről, amely kivétel nélkül minden egyes tag szívéből eredhet. 

A második, hogy ne vádoljuk azt, aki hibázott, ne rakjuk a vállára a bűntudat terhét, ne kezeljük őt ellenségként: nem szabad cserbenhagyni őt.

Ám nem szabad beletörődni sem, visszahúzódni, másra hárítani a felelősséget vagy rejtőzködni, hagyva, hogy a rossz hatással legyen a közösségre, míg végül megosztottá teszi és meggyengíti azt.

Ezzel ellentétben Jézus gondolkodásában a rossz, amely egy testvér hibája miatt éri a közösséget, mindenki számára alkalommá válhat közös munkálkodásra, nagyobb szeretetre, mert a közösség nem magától értetődő, hanem védeni kell és építeni az igazság, tapintat és felelősség útján.  

Jézus mindenekelőtt világossá teszi, hogy mi a végső cél: megnyerni a testvért. „Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet.” (Mt 18,15). A cél tehát nem az igazság helyreállítása vagy a kapott sérelem megtorlása. Mert a sérelem csak akkor tekinthető megtoroltnak, ha a közösség helyreállt, nem pedig akkor, amikor eldöntjük, ki a hibás és kinek van igaza.

Miután tisztáztuk, hogy ez a cél, az ennek eléréshez vezető utat azok a versek írják le, amelyek közvetlenül megelőzik a mai olvasmányt. Vagyis az elveszett bárányról szóló példabeszéd versei (Mt 18,12–14): ha egy embernek van száz báránya, és egy eltéved, vajon nem hagyja-e ott a többi kilencvenkilencet a hegyekben, hogy elmenjen megkeresni? A példabeszéd a következő magyarázattal zárul: „Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsinyek közül” (Mt 18,14).

A mai szakasz két szempontból is elgondolkodtató. 

Elsősorban arra hívja fel a figyelmet, milyen szemmel kell tekintenünk arra a testvérre, aki vétkezett. A példabeszéd azt sugallja, hogy a helyes kép e testvér irányában az eltévedt bárányé: ő nem gonosz testvér, hanem olyan, aki eltévedt. Ha így tekintünk rá, egészen megváltozik a perspektíva.

Fontos a beavatkozás konkrét mivolta is: mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a testvér visszatérjen a közösségbe, pontosan úgy, ahogy a pásztor is mindent megtesz, hogy a juhot visszavezesse az akolba. Elmegyünk, megkeressük, és olyan körülményeket teremtünk számára, hogy hazatérhessen.

A rosszal tehát egyetlen módon nézhetünk szembe, úgy, ahogyan az Atya teszi, akit egyetlen dolog vezérel: hogy senki ne vesszen el. Ezért az intés soha nem lehet csupán szemrehányás, hanem törekedni kell a megmentésre, egy húsvéti útra: visszavezetni az éltbe azt, ami félő, hogy elvész. Végül azonban mindenkit meg kell hagyni saját szabadságában, akkor is, ha kívül marad: „…ha pedig a közösségre sem hallgat, legyen számodra olyan, mint a pogány és a vámszedő” (Mt 18,17).

A kritérium mindenesetre egyértelmű: óvni a testvért, óvni a kapcsolatot azt jelenti, hogy őrizzük Krisztus jelenlétét a közösségben. A szakasz tetőpontja ugyanis a 20. vers: „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Az Úr jelenléte nem automatikus, nem a struktúra garantálja, hanem a kapcsolatok minősége. Nem a jóknak járó jutalom, hanem a megbékélés és a béke útjának gyümölcse, amely már részvétel a Feltámadott életében.

+Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)