Évközi 22. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 16,21–27)

A mai evangéliumi szakaszt (Mt 16,21–27) egy fontos vers zárja, amely hasznos kulcsként szolgál a szakasz többi részének megértéséhez.

A szövegkörnyezet közvetlenül követi a múlt vasárnapit: Fülöp Cezáreájában Jézus megkérdezi tanítványait, mit gondolnak róla az emberek, s miként vélekednek róla ők maguk. Péter pedig mindannyiuk nevében Krisztusnak, az élő Isten Fiának ismeri el Jézust (Mt 16,16).

Ezen a ponton a Jézus és tanítványai közötti kapcsolat új szakaszba lép: ma éppen azt látjuk, hogy Jézus a rá váró kegyetlen végről kezd beszélni nekik: „Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.” (Mt 16,21). Ez az első Jézusnak a Jeruzsálem felé tartó útja során szenvedéséről és feltámadásáról tett három bejelentése közül.

Nos, Péter negatív reakciója után – aki még elképzelni sem tudja ezt a lehetőséget: „Isten ments, Uram; ez soha nem fog veled megtörténni” (Mt 16,22) – Jézus kibővíti a beszédet, hogy elmondja, a kereszt, az odaadott élet nem csak Jézust érinti: mindazokra vonatkozik, akik követik és szeretik őt, ez a tanítvány és az egyház útja; ez az élet útja.

Végül hozzáfűzi azt a zárómondatot, amelynél elidőzünk: „Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek tettei szerint.” (Mt 16,27).

Van ebben valami furcsa: Jézus jelen van, mégis azt mondja, hogy eljön. Új visszatérésről beszél, amelyben nem csak ő tér vissza, hanem az Atyával és angyalaival együtt jön el. Sőt, azt is állítja, hogy ez a visszatérése fordulópontot jelent majd az egész történelemre nézve, és ítélet ideje lesz, amikor az emberek cselekedeteit az Atya megítéli és megjutalmazza.

Ez azt jelenti, hogy az a titokzatos és fájdalmas halál, amelyről Jézus beszél, nem annyira a történelem vége lesz, mint inkább annak beteljesedése. Jézus éppen most szólt haláláról és feltámadásáról, és azonnal erről a visszatéréséről beszél, mintha azt mondaná, hogy pontosan ez a halál teszi lehetővé végső megjelenését a történelemben. Ezenkívül hozzáteszi, hogy éppen ez a visszatérése lesz az, ami majd lehetővé teszi minden esemény igazságának megítélését. Mivel éppen a húsvét lesz az a mérce annak megítéléshez, hogy mi lép be az Életbe, és mi marad kívül; mi az, ami megmarad örökké, és mi az, ami nem állja ki az örökkévalóság próbáját. 

Jézus néhány verssel korábban magyarázza el: mindaz, ami szeretetből elvész, belép az életbe, vagyis nem ismeri meg a halált: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” (Mt 16,25).

Mindannak, amit attól való félelmünkben, hogy elveszítjük, magunknál tartunk, semmiféle gyümölcse nem lesz. Mindaz, amit odaajándékozunk, valójában nem vész el, mert az Atya, aki a rejtekben lát, megőrzi a szeretet minden gesztusát és – amint azt a 27. versben láttuk – megfizet érte mindenkinek a tettei szerint.

A tettek szerinti megfizetés nem könyvelési kimutatás. Hanem annak kinyilatkoztatása, amit minden egyes ember a maga szabadsága által alkotott, annak megnyilvánulása, amivé az ember Jézus követésével és az ő gondolkodásmódjának, vagyis a húsvét logikájának felvállalásával vált.

A megfizetés képe gyakori Máté evangéliumában.

Megtaláljuk Mt 6,1–18-ban, ahol az Atya, „aki a rejtekben is lát, megfizet neked”. Itt a jutalom a szív feltárulása, annak megnyilvánulása, amit Isten előtt, nem pedig az emberek előtt tettünk.

Megtaláljuk Mt 10,40–42-ben, ahol azt olvassuk, hogy „aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is […] nem veszíti el jutalmát”. A jutalom az irgalom minden tettének feltárása, akár a legkisebbé is.

Megtaláljuk Mt 25,31–46-ban, az ítélet nagy jelenetében.

A jutalom mindegyik esetben a szeretet igazsága, amelyre egészen egyszerűen végül fény derül.

Annak beteljesedése, amit ebben az életben kezdtünk Istenből megtapasztalni: nem valami, ami majd később jön, hanem valami, ami abból virágzik ki, ami most csírázik.

Egy utolsó gondolat: a jutalom Máté evangéliumában mindig részesedésként van megfogalmazva. Arról van szó, hogy belépjünk az Úr örömébe, leüljünk a mennyek országának asztalához, az Atya áldottainak nevezzenek minket…

Ez nem jutalom, hanem egy közösség, amely megnyílik és beteljesedik.

Aki pedig – úgy, mint Péter és mi mindannyian – nehezen tudja elsajátítani az ajándéknak ezt a logikáját, az valamiképpen kívül marad az Úrral való kapcsolaton, és őt követve újra útra kell kelnie – „megfordulva így szólt Péterhez: »Menj mögém…«” (Mt 16,23) –, hogy megtanulja a húsvét logikáját, hogy lássa, hová vezet az út annak, aki elveszíti az életét a szeretetért.

+Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)