Évközi 19. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 14,22–33)

A most vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 14,22–33) egy ünnepélyes hitvallással zárul: „Valóban Isten Fia vagy” (Mt 14,33).

Mégis, ez a hitvallás Máté evangélista második elbeszélésének végén hangzik el, amelyben egy viharról van szó a Galileai tavon. Egy viharról, amelybe a tanítványok és Jézus keverednek. A viharról szóló első elbeszélés egy kérdéssel fejeződött be: „Kicsoda ez, hogy még a szelek és a tenger is engedelmeskednek neki?” (Mt 8,27). A második elbeszélés választ ad erre a kérdésre: ő valóban az Isten Fia.

Ebből arra következtethetünk, hogy a hitnek sok köze van a viharokhoz. Valamint arra, hogy nem elég egy vihar ahhoz, hogy eljussunk a válaszhoz, hanem legalább kettőre van szükség. Az első vihar arra szolgál, hogy feltegyük a helyes kérdést; az összes többi közelebb visz bennünket a válaszhoz. A vihar tehát fontos lépés a tanítványok életében.

Ennek egyik igazolása szakaszunk első verse, ahol azt olvassuk, hogy Jézus arra „kényszerítette” a tanítványokat, hogy beszálljanak a bárkába: „Jézus kényszerítette a tanítványokat, hogy beszálljanak a bárkába” (Mt 14,22). Miért kényszerítette őket? Talán azért, mert a tanítványok maguk soha nem döntöttek volna úgy, hogy átkeljenek a tavon, és még kevésbé, hogy szembeszálljanak a viharral. Pedig éppen a viharra van szükségük ahhoz, hogy növekedjenek: nem elég, hogy látták a kenyérszaporítás csodáját (Mt 14,13–21), most meg kell tanulniuk, hogy felismerjék az Urat a sötétségben, meg kell tanulniuk bizalommal lenni iránta.

De hogyan jutunk el ehhez a hitvalláshoz, hogyan jutunk el a hithez? Úgy tűnik, hogy ma minden egy szó körül forog, nevezetesen a „merni; bátornak lenni” szó körül. Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy egy hősies tettet viszünk véghez, sem azt, hogy belevetjük magunkat a sötétségbe. A bátorság egy jelenlétre, a hozzánk közeledő Úr jelenlétére adott válasz.

A mer ige alanya ebben a szakaszban Péter. Ő is ott van a vihar közepén, mint a többiek, a többiekhez hasonlóan ő is felkiált félelmében, amikor meglátja, hogy Jézus feléjük jön; szellemnek véli őt, mint a többiek, és a többiekhez hasonlóan ő is meghallja azt az Igét, amellyel Jézus hozzájuk csatlakozik: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27).

Péter bátorsága pontosan az Úrnak ebből a szavából születik meg, abból, hogy felismeri azt, aki a vízen járva közeledik a bárkához. Péter mindenekelőtt ki mer lépni a félelem logikájából. Mert a félelem a Szentírásban éppúgy, mint az életben, nem csak egy érzés, hanem a valóság értelmezésének egy módja. Nem csak azt mondja el, hogy mit érzünk, mi teszi próbára a szívünket, hanem elárulja, hogy milyen a világ. Péter nem marad a félelem foglya, nem hagyja, hogy a vihar fenyegetése határozza meg az életét. Inkább az Úr hangjában bízik, semmint a hullámokéban.

Azután Péter mer kérni: fel mer tenni egy lehetetlen kérdést, amely az emberi természet lehetőségeit egy kicsit messzebbre tolja. Péternek van bátorsága azt kérni, hogy részesülhessen Isten életében, a halál fölött aratott győzelmében: „Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen” (Mt 14,28). Nem csupán annyit kér, hogy mentsék meg a vihartól, hanem ebben a viharban kéri azt, hogy úgy élhessen, ahogyan az Úr él.

Így Péter mer tenni egy lépést a csónakon kívül. Elhagyja a csónakot, vagyis képességeinek és hozzáértésének színterét, otthagyja azt, amit ismer, elhagyja a jól ismert stratégiákat, és mer valami látszólag lehetetlent tenni, valami igazán újat. Amikor pedig Péter –miközben a bátorság útján halad – engedi, hogy legyőzze a félelem és elsüllyed, még akkor is bátor. Mer hinni abban, hogy az Úr mindig megmentheti, bármiféle viharban, és meri a könyörgés kiáltását hallatni: „Uram, ments meg engem!” (Mt 14,30). Mer hinni abban, hogy az Úr hitetlenségében sem hagyja el őt.

A tanítványok záró hitvallásában van egy fontos kifejezés: valóban, igazán. „Valóban Isten Fia vagy” (Mt 14,33). Aki a parton marad, aki nem mer kihajózni a nyílt tengerre, aki nem száll szembe a viharral, az legfeljebb annyit mondhat, hogy „talán”, „úgy tűnik”, „hallottam, hogy azt mondják”. A „valóban” viszont tapasztalatból fakad, annak tapasztalatából, aki mer hinni és bízni, aki nem elégszik meg azzal, amit már ismer, és aki nem marad a félelem logikájának a foglya.

Aki mer, az fölfedezi, hogy az Úr jelenléte erősebb a gonoszságnál, és felismerheti őt, mint Isten Fiát, mint az ő és minden ember életének Megváltóját.

+Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)