Évközi 18. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 14,13–21)
A most vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 14,13–21) Keresztelő János halálának említésével veszi kezdetét (Mt 14,13), amelyet közvetlenül a ma olvasott szakasz előtti versek beszélnek el.
Éppen ennek a két szakasznak az összekapcsolásával találhatunk értelmezési kulcsot elmélkedésünkhöz.
Két lakomáról van szó ugyanis. Az egyik Heródes lakomája (Mt 14,6–11), a másik pedig Jézusé (Mt 14,19–21).
Az első lakomán az erőszak és a hatalom liturgiája zajlik, amelyben mindenkinek megvan a maga nézőpontja, és mindenki a maga érdekeinek érvényesülésére tör. Heródes lakomájának minden résztvevője önérdekből cselekszik. Heródes arra használja a vacsorát, hogy imázsát megszilárdítsa, Heródiás a lányát használja fel, hogy a vágyott bosszút elérje.
A lány táncát használja, hogy elnyerje anyja tetszését, a meghívottak a helyzetet használják ki, hogy a király kegyeiben maradjanak.
Ennek a lakomának az eredménye Keresztelő János halála, mert ott, ahol mindenki csupán önmagáért gyakorolja hatalmát mások ellenében, ott végül valaki megfizet mindenkiért, és senki sem talál rá igazán az életre.
Máté azonban e mellett a lakoma mellett megfesti a diptichon másik részét is. Már nem Heródes palotájában vagyunk, hanem egy elhagyott helyen: „Jézus egy bárkával visszavonult onnan egy puszta helyre” (Mt 14,13). Nem néhány meghívott van, hanem Jézust gyalog követő sokaság, amelynek tagjai mindenhová cipelik bajukat. Nincs ott olyan király, aki attól fél, hogy elveszíti hatalmát, de ott van egy Király, aki együttérző, és aki a vele élőknek bőséges és legfőképpen ingyenes lakomát készít (Mt 14,19–20).
Ezt a két lakomát a mögöttük rejlő gondolkodásmód különbözteti meg egymástól.
A Heródes lakomája mögött meghúzódó szemlélet kirekesztő, amely egy alternatívát kínál: vagy te, vagy én. Mert ha a másik fenyegetést jelent számomra, és elveheti tőlem, amit birtoklok, akkor azért, hogy megvédjem magam, megsemmisítem őt.
Máté evangélista pontosan ezt a gondolkodást beszéli el a második fejezetben, ahol egy másik Heródessel találkozunk, Nagy Heródessel, aki, amikor fenyegetve érzi magát a zsidók Királya születésének hírére, megölet minden kétévesnél fiatalabb gyermeket. Azért, hogy a maga életét védje, elpusztítja másokét.
Az a szemlélet, amely Jézus lakomáját élteti, egészen más, és egyetlen szóban kifejezhető: együttérzés. Jézus kiszáll a bárkából, nagy sokaságot lát, és együttérzés ébred benne irántuk: „megesett rajtuk a szíve, és meggyógyította a köztük lévő betegeket” (Mt 14,14).
Az együttérzés ellentétes a hatalomnak azzal a logikájával, amelyet Heródes lakomáján láttunk. Jézus látja a sokaságot, és önmaga részeként látja őket. Ezért magára veszi a fájdalmat, és ahelyett, hogy önmagát óvná, egy életadó gesztussal válaszol. Jézus nem távolról szemlél: a sokaság számára nem teher, nem fenyegetés, hanem egy megszólítás, egy meghívás. Ez a meghívás egyetlen dolgot kíván tőle, ami valóban gyógyíthat, az egyetlen igazi orvosságot kéri tőle mindenki számára, nevezetesen szeretetének önzetlen ajándékát.
Ez olyan szemléletmód, amely nem száll szembe, nem akarja feláldozni egyik vagy másik felet, hanem éppen ellenkezőleg, értékeli a másikat azért, ami és azért, amije van. Még ha az kevés is, mint amilyen kevés a kenyér és a hal, amely a tanítványok rendelkezésére áll: „Nincs másunk, csak öt kenyér és két hal.” (Mt 14,17).
Jézus belép a kevésbe: kezébe veszi ezt a keveset, megáldja, hálát ad, megtöri, odaadja (Mk 14,19).
Veszi azt, amit az ember felajánl, és olyan eszközzé teszi, amely képes kifejezni szeretetét és ahol együttérzése testet ölt.
Isten nem foglalja el az ember helyét, hanem vele együtt, vele együttműködve cselekszik.
Lényegében ez magának a megtestesülésnek a logikája: Isten nem szembeszáll az emberrel, hanem emberré lesz, és így táplálja és váltja meg őt.
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
