Évközi 17. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 13,44–52)
Isten országa az elmúlt vasárnapok során olvasott példabeszédekben mindig olyan valóságként jelent meg, amelynek időre van szüksége. Nem készen születik, nem egyik pillanatról a másikra nyilvánul meg, nem kényszeríti rá magát senkire: lassan, csendesen, gyakran láthatatlanul növekszik. Isten országa az érés és a türelem idejében él olyan valóságként, amelyet gondozni kell, és amely bizalmat kíván.
A mai evangéliumi szakasz (Mt 13,44–52) is ebbe az összefüggésbe illeszkedik.
A tizenharmadik fejezet végénél vagyunk, Máté evangélista elbeszéli a mennyek országáról szóló utolsó három példázatot: a kincs (Mt 13,44), a gyöngy (Mt 13,45–46) és a háló (Mt 13,47–50) példázatát.
Az első két példabeszédben a mennyek országa hasonló valami nagyon értékes dologhoz, amely gyökerestől megváltoztatja annak az életét, aki rátalál, olyannyira, hogy az illető mindent elad, hogy megszerezze a megtalált kincset.
Valaki keresi, mint a kereskedő; valaki váratlanul talál rá, mint az ember, aki a földben találta. Mindkettejük élete teljesen megváltozik, miután rátaláltak. Miután a kincsre vagy a gyöngyre leltek, eladták mindenüket, hogy megvegyék, amit találtak (Mt 13,44–45).
Időzzünk el két részletnél!
Az első, hogy a kincset és a gyöngyöt megtalálták. Rejtve voltak, és valaki rájuk lelt. Ez nem egyszerűen egy elbeszélő részlet. A Máté evangélista által használt, a kincs elrejtettségét jelző igealak tartós körülményt, nem múltbeli eseményt ír le. A kincs természeténél fogva rejtett, nem véletlenül, mert Isten országa ilyen. Nem kényszeríti rá magát senkire, nem feltűnősködik, nem foglal helyet, nem teszik a kirakatba.
Mi több, a kincs a földbe, vagyis a mindennapi életbe van elrejtve: nem egy templomba, nem egy szent helyre, nem különleges körülmények közé.
Ráadásul a kincs azért van elrejtve, mert ajándék, nem vívmány. A földműves nem keresi: véletlenül botlik bele, ez pedig azt jelenti, hogy az Isten országa megelőzi az embert, megtalálása kegyelem, nem érdem. Az ember nem teremti meg, hanem megkapja, és a kincs azért van elrejtve, mert az Isten országa ajándék, nem megalkotható dolog.
Isten országa tehát mindig kicsit rejtett marad, mert soha nem nyilvánvaló, nem emberi mértékkel mérhető: mindig meg kell találni és újra rá kell találni, még akkor is, ha már egyszer megtaláltuk… (…új és régi dolgok… – Mt 13,52).
Ez tehát a szakasz első örömhíre: Isten engedi, hogy megtaláljuk. Rejtőzködő, de nem távoli. Aki pedig megy, aki keres, aki úton van, íme, egy nap váratlanul rátalál.
A második részlet, hogy aki megtalálja a kincset, annak számára új időszak kezdődik.
A két példázat ugyanis az ember történetének három szakaszára világít rá, három olyan időszakra, amelyek mindegyikére szükség van ahhoz, hogy Isten országa gyümölcsöt teremjen az életben.
Az első időszak a rátalálás ideje. Ez előre nem látható idő, egy kairosz, amely betör az életbe. Nem az ember készíti elő, vagy legfeljebb csak részben: mindenekelőtt ajándék, meglepetés, feltárulás (epifánia).
Aztán jön az elhagyás ideje: a megtalálás és a kincs birtokba vétele között van egy időköz, amely a döntés ideje, az az idő, amikor a rátalálás választássá válik, és minden mást háttérbe szorít. El kell döntenünk, hogy eladjuk mindenünket és megvesszük a megtalált kincset.
Végül következik a hozzátartozás, az elfogadás ideje. Az, amit találtál, az, amit választottál, immár a tiéd lesz, részeddé, életed részévé válik. Ilyen Isten országa. Előbb meglep, azután kér, majd mindent ad és mindent átformál.
Mint mondtuk, e három időszak mindegyikére szükség van, mert a rátalálás átalakulás nélkül terméketlen marad, az átalakulás befogadás nélkül szomorúságot ébreszt, a befogadás a rátalálás meglepetése nélkül rutinná lesz.
Valójában azonban ez a három időszak soha nem az élet egymástól elkülönülő szakaszai, mint egymás után lezáruló fejezetek: a rátalálás mindig újra megtörténik, ahogyan mindig itt az ideje annak is, hogy hátrahagyjunk mindent, és teret adjunk a feltáruló újnak; és mindig itt az ideje egy új közösségnek az Úrral, mert Isten országát nem tárgyként birtokoljuk, hanem egyre fejlődő kapcsolatként. „Így tehát minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52).
+Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
