Évközi 14. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 11,25–30)

Máté evangéliumának néhány szakaszában éppúgy, mint a többi szinoptikus evangéliuméban hallatszik az Atya hangja, aki a Fiúhoz fordul és feltárja neki azt, ami a szívében van, azt, amiben kedvét leli.

Az Atya szívében a Fiú van, a szeretett Fiú, aki szabadon vállalta, hogy magára veszi az emberi állapotot, osztozik annak korlátaiban. Így az Atya valahányszor a Fiúra tekint és örömét leli benne, az egész emberiséget is látja: ugyanazzal a szeretettel szemléli, mint amellyel a Fiúra tekint.

Ma viszont az évközi tizennegyedik vasárnap olvasott szakaszban (Mt 11,25–30) a Fiú hangját halljuk, aki az Atyához szól. Ő is azt mondja el, ami a szívében van, amiben örömét leli.

A Fiú kedvét leli abban a stílusban, ahogyan az Atya kinyilatkoztatja magát a világnak, kedvét leli abban, hogy az Atya nem a nagyoknak, a hatalmasoknak, hanem az utolsóknak tárja fel magát (Mt 11,25–26).

Az Atya a kicsinyeknek, szegényeknek nyilatkoztatja ki magát. Azoknak, akik semmit nem tettek azért, hogy ezt kiérdemeljék, és semmivel sem tudják viszonozni, hogy az Atya önátadása teljes irgalmában és ingyenességében ragyogjon.

Jézusnak ezt a tekintetét az egész evangéliumban igazolhatjuk, tényekkel erősíthetjük meg: valóban, mindig a kicsinyek az elsők, akik megértik, ők az utolsók, akik megbotránkoznak, szabadabban fogadnak el és jobban hagyják magukat szeretni.

Akkor azonban, amikor Jézus örömét leli abban, ahogyan az Atya kinyilatkoztatja magát, valójában Jézus önmagát nyilatkoztatja ki. Milyen értelemben?

Abban az értelemben, hogy éppen ebben a szakaszban szemléljük az Úr szívében azt a képességet, hogy örüljön egy ajándéknak, amelyet az Atya nem neki, hanem másoknak ad.  

Ez annak a Fiúnak az öröme, aki szereti látni az Atya szeretetét.

Ez a mások java fölötti örömre való képesség tárja fel a Jézus és az Atya közötti kapcsolat minőségét: a Fiú nem irigykedik a kicsinyeknek adott kinyilatkoztatás miatt, nem zavarja, hogy mások megkapják azt, amit ő már birtokol, nem fél attól, hogy elveszít valamit.

Sőt, éppen ellenkezőleg.

Az ő identitása olyan mélyen gyökerezik az Atyában, hogy képes örülni, amikor az Atya máshol ajándékozza oda önmagát. 

Ez a gyermekek szabadsága, amely nem tartja meg magának a kegyelmet, hanem ünnepli azt, bárhol is virágozzon.  

Jézus nem csak elfogadja, hogy az Atya kinyilatkoztatja magát a kicsinyeknek: ezt dicsőítésre okot adó dolognak tartja.

Ezen a ponton veszi kezdetét a mai szakasz második része (Mt 11,28–30).

Az első részben az Atyához forduló Fiút láttuk olyan önzetlenül viselkedni, ami feltárta teljes összhangját az Atyával.

Most viszont – anélkül, hogy a folytonosságot megtörné – Jézus a tanítványokhoz fordul egy felhívással: „Jöjjetek hozzám […], tanuljatok tőlem […], nyugalmat találtok”.

Az átmenet természetes, mert amit Jézus kap az Atyától, azt adja tovább azonnal; azt, amit az Atyában szemlél, meghívássá alakítja; és azt, amit megél a szentháromságos kapcsolatban, a közösség tereként nyitja meg.

A testvérek irányában tett gesztusa nem más, mint annak a gyümölcse, amit a Fiú az Atyával való kapcsolatában él meg: nem kötelességből fakad, hanem a szeretet bőségéből.

Ez tehát nem két, egymás mellé állított ima. Hanem egyetlen folyam, amely az Atyától a testvérek felé áramlik a Fiú szívén keresztül: Jézus az Atyától kapja a kicsinyekről szóló kinyilatkoztatást, és azt azonnal átadja a kicsinyeknek vigasztalásul. Az átmenet közvetlen az Atyának szóló dicsérettől a tanítványokhoz intézett felhívásig. 

Három ige jelzi ezt a folyamatot: jön, felveszi az igát, tanul.

„Jöjjetek hozzám”: ez a tanítvány első lépése, az, hogy szívét az Úr felé fordítja, hogy hozzá fordul, hogy életet nyerjen.

„Felvenni az ő igáját” nem azt jelenti, hogy további terhet veszünk magunkra. Az iga nem teher, hanem két személyt egyesítő kapcsolat.

Végül „tanuljatok tőlem”, vagyis engedjétek, hogy fiúi szívem formáljon benneteket, legyetek részesei az én Atyához fűződő szeretetkapcsolatomnak, mert csak ez szabadíthatja meg a szívet minden keménységtől. 

Három lépés, amelyek nem parancsot jelentenek, hanem egy olyan kapcsolat felkínálását, amely lehetővé teszi a „megnyugvást”, azoknak a nyugalmát, akik abban az életben részesülnek, amelyet az Atya ad a Fiúnak, és amelyet a Fiú ad nekünk.

+ Pierbattista

(ford.: Szatmári Györgyi)