Évközi 13. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 10,37–42)
Most vasárnap is Jézus missziós beszédénél vagyunk: ma a beszéd konklúzióját olvassuk (Mt 10,37–42).
A szakasz néhány olyan szóval kezdődik, amelyek nagyon fontos gondolatokat vezetnek be.
Jézus azt mondja: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” (Mt 10,37–38).
Jézus háromszor is felhívja a tanítványok figyelmét egy lehetőségre: arra, hogy nem lesznek méltók hozzá.
Mit jelent ez?
Az egész 10. fejezet nem tesz mást, mint hogy hangsúlyoz egy alapvető elemet: azt, hogy a misszió nem egy feladat, nem valami, amit meg kell tenni, nem egy követendő stratégia.
A misszió a tanítványok Urukkal élt élet- és szeretetközössége; abból születik, hogy osztoznak az emberek iránti együttérző tekintetben, és abban teljesedik be, hogy mindenkinek elviszik az ő üdvösségről szóló üzenetét.
Az elmúlt vasárnapokon hallottuk, hogy Jézus felszólította őket, hogy ne féljenek, mert a tanítványok élte értékes az Atya szemében; nem kell aggodalmaskodniuk, hogy mit mondjanak, mert a Szentlélek szól bennük.
Összességében minden egyazon igazságot ismétli eltérő módon, nevezetesen azt, hogy a tanítványok élete az Úr szemében értékes; hogy méltó az Úrhoz.
A tanítvány annyira méltó Urához, hogy nemcsak az ő életét élheti át, hanem még az ő halálát is. Méltó arra, hogy ugyanazt az életet élje, egészen a teljes önátadásig, pontosan úgy, ahogyan az Úr tette.
Íme, ez Jézus szavainak az értelme.
A tanítvány mindenekelőtt erről tanúskodik: egy óriási méltóságról, amely megelőzi őt, és amelyet ajándékul kapott.
Egy olyan méltóságról, amelyben nem érdemei vagy képességei alapján részesült, hanem a Fiú életében, az Isten életstílusában való osztozás által, amit minden tanítványnak láthatóvá kell tennie mindennapi életében.
Van azonban egy kockázat, nevezetesen az, hogy elveszítjük ezt a méltóságot, hogy eltávolodunk, hogy „nem vagyunk méltók”, ahogy Jézus mondja.
Nem akkor veszítjük el, amikor hibázunk, amikor vétkezünk. Ott a tanítvány még inkább megtapasztalhatja annak az irgalomnak az ingyenességét, amely egyesíti őt az Úrral.
A kérdés ennél mélyebbre vezet.
Jézus azt mondja, hogy nem méltó hozzá az, aki jobban szereti szüleit, gyermekeit vagy akár önmagát, mint őt.
Mit jelent ez?
Kezdjük azzal, hogy mit nem jelent.
Jézus nem azt mondja, hogy ne szeressük szüleinket, és azt sem mondja, hogy kevésbé szeressük őket, mint őt.
Mert amikor valaki szeret, nem méricskél, nem számolgat, nem mérlegel.
Jézus nem is azt kéri, hogy olyan szeretettel legyünk iránta, amely másokat kizárna, amely miatt másokról megfeledkeznénk, vagy másokkal nem törődnénk.
Jézus azt mondja, hogy a szeretetre való minden képesség tőle ered és az ő ajándéka.
A vele való kapcsolat az, ami minden más szeretetre képessé tesz.
E nélkül az alapvető kapcsolat nélkül a szeretet birtoklássá, elidegenedéssé, szolgasságá, erőszakká válhat.
Ha viszont életünk a Krisztussal való kapcsolaton alapul, akkor lassanként képessé – sőt, „méltóvá” – válunk arra, hogy úgy szeressünk mindenkit, ahogyan Jézus szeret; úgy hordozzuk a keresztet, ahogyan ő hordozta.
Olvashatjuk ezzel az értelmezési kulccsal szakaszunk záróverseit is (Mt 10,40–42), amelyek az egész missziós beszéd zárszavát is jelentik: „Aki befogad titeket, engem fogad be […] Aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet…”
Aki befogadja a tanítványt, az befogadja az Úr jelenlétét, aki méltóvá tette a tanítványt arra, hogy úgy szeressen, ahogyan ő. Ezért pedig mérhetetlenül nagy jutalmat kap, amely végtelenül nagyobb annál, mint amit a befogadott küldött kapott: mert a befogadó jutalma éppen ez a befogadott közösség lesz, egy olyan közösség, amely fertőz és terjed, akár egyetlen jóságos gesztus révén is.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
