Évközi 12. vasárnap (A)
Card. Pierbattista Pizzaballa elmélkedése
(Mt 10,26–33)
A mai evangéliumi szakasz (Mt 10,26–33) a második Jézus nagy beszédei között, amelyek mentén Máté elrendezi evangéliumát.
Ez az a „missziós beszéd”, amelyben az Úr felvázolja a tanítványok alakját, akiket a világba küld, hogy hirdessék, a mennyek országa jelen van a történelemben.
Jézus nem rejti el tanítványai elől a misszió nehézségét: egy olyan világba kaptak küldetést, amely nem mindig elfogadó, amely félreérthet, visszautasíthat, megsebezhet. Egy olyan világba, amely meg is ölhet: „Ne azoktól féljetek, akik megölik a testet” (Mt 10,28).
Mégis, ebben a konkrét valóságban Jézus háromszor ismétli meg ugyanazt a mondatot: „Ne féljetek!” (Mt 10,26.28.31).
Ez nem erkölcsi parancs, nem egyszerű buzdítás, hogy legyenek bátrak, hanem valódi kinyilatkoztatás.
Jézus nem azt mondja a tanítványoknak, hogy ne féljenek, mert életük minden veszélytől megoltalmazott lesz, hanem azt, hogy nem kell félniük, mert ami rejtve van, az kiderül: „Ne féljetek tehát tőlük! Mert semmi sincs elrejtve, amire fény ne derülne, s nincs rejtett dolog, ami ki ne tudódna.” (Mt 10,26).
Nem személyes titkok vagy mások vétkeinek feltárásáról vagy törékenységének a leleplezéséről van szó.
Jézus a mennyek országának igazságáról, Isten világosságáról beszél, az isteni igazságról, amely most még rejtve van, de egy napon kinyilvánul. Azt akarja kifejezni, hogy nem kell félni, mert a történelemre vonatkozóan Isten igazságáé az utolsó szó.
A gonoszság elhomályosíthatja, de nem olthatja ki. A hazugság összezavarhat, de nem győzhet. Az üldözés megsebezhet, de nem határozhatja meg a tanítványok életét.
Ez megszabadít a félelemtől, mert a félelem mindig abból a meggyőződésből fakad, hogy a gonosz erősebb a jónál, hogy egyedül vagyunk a világon. Jézus rögtön ezután elmagyarázza, hogy ez miért nincs így.
Jézus a 29. és 31. versekben a veréb képével él: azt mondja, hogy a verebek, amelyeket egy fillérért árulnak, nem eshetnek a földre anélkül, hogy az Atya azt ne tudná. És azzal zárja mondandóját, hogy a tanítványok többet érnek sok verébnél. Nem azt mondja, hogy a verebek nem esnek a földre, hanem hogy nem esnek a földre úgy, hogy eltűnnének az Atya tekintete elől: „egy sem esik közülük a földre Atyátok tudta nélkül”.
Nos, ahogyan a verebek sem esnek a földre az Atya tudta nélkül, úgy a tanítványok is annak tudatában élhetik át az élet eseményeit, hogy az Atyával való kapcsolatuk soha nem fog megszakadni.
Jézus nem azt ígéri, hogy nem fognak elesni, hanem azt, hogy soha nem fognak egyedül elesni: az Atya éppen ott van jelen, ahol úgy tűnik, a törékenységé az utolsó szó. Az Atya nem kerüli el a bukást, hanem átéli azt a tanítványokkal, átéli velünk.
Nos, pontosan ez az, ami majd kinyilvánul, amit majd a tanítványok hirdethetnek mindenkinek (Mt 10,26–27).
Feltárul Isten igazsága, vagyis hűsége, jelenléte és gondoskodása.
Mindehhez azonban időre van szükség, növekedésre, fejlődésre. A kinyilatkoztatás dinamikája mindig két időben zajlik.
Megvan az ideje a rejtőzésnek, a belső életnek. Ez az idő, amikor az Atya tekintete az ember szívének mélyére hatol és átformálja azt. Ez az az idő, amikor az Ige belül munkálkodik, mint a mag a földben; ez az az idő, amikor nem terem semmi, nem tanúskodunk semmiről, nem mondunk semmit. Ez az az idő, amikor befogadunk.
Azután ott van az az idő, amikor minden napvilágra jut, az az idő, amikor feltárul, mivé váltunk.
A küldetés ugyanis nem más, mint ez: láthatóvá tenni azt, amit kaptunk, amit az Atya teremtett a szív csöndjében.
Nem két egymás után következő időről van szó, hanem két, szüntelenül összefonódó mozgásról. A bátorság pedig éppen innen fakad: abból a bölcsességből, amely képes mindkét időben élni anélkül, hogy az egyiket vagy a másikat kihagyná.
Ami lehetővé teszi a félelem nélküli tanúságtételt, az a csöndben, a rejtekben, a pusztában töltött idő, ahol megszületik és megszilárdul az Atya iránti bizalom. Ahol egyedül az ő tekintetében élünk. ahol megtapasztaljuk oltalmát.
+ Pierbattista
(ford.: Szatmári Györgyi)
