Egy három és fél éves kisfiú a reggeli szentmise után a templomból kifelé jövet gyermeki komolysággal kimondta: pap szeretne lenni. A szándékból meghívás, szerzetesség, majd immár negyed évszázada tartó életformáló küldetés lett. Kárpáti Kázmér szolgálatát a közösségek kísérése, a természet csendes, olykor láthatatlan csodáinak megtapasztalása, de leginkább a szentségek közvetítésében feltárulkozó kegyelem hatja át. Pappá szentelése 25. évfordulójának közeledtével beszélgettünk vele.

– Visszatekintve hivatásod kezdetére: milyen értékek tartották és tartják mai napig ébren benned az Istennek szentelt élet vágyát?

– Az fogott meg igazán, ahogyan Szent Ferenc kapcsolódik Krisztushoz. A végtelen egyszerűség, amellyel az életét élte – nem bonyolította túl, csak tette, amit Krisztus kért tőle. Isten az ilyen egyszerű embereket szólítja meg: Szűz Máriát, Szent Józsefet, meghívva őket az együtt gondolkodásra, tudtukra adva, hogy van számukra egy nagy terve. Szent Ferenc is így kapott személyre szabott meghívást, és ő egyszerűen elkezdte építeni, helyrehozni Assisi környékén a kis templomokat. Gyakran mi is kevésbé látványos dolgokat teszünk, de mégis ezekben rejlik küldetésünk méltósága. 

A második a testvériség. Szent Ferenc első társainak egysége is különösen megragadott. Hatalmas erőt ad látni, hogy egy közösség együtt mond igent, annak ellenére, hogy a ferences életrajzokban is ott vannak a konfliktusok, a nehézségek. De éppen ebben láttam valódiságát: nem angyali közösség, hanem testvéri. Nem baráti kör, amelyben mindenki mindig mindenben egyetért, hanem inkább az eltérő hangsúlyok ellenére alkotunk egy csapatot. Annak a tudata, hogy a különbözőségek ismeretében sem egyedül kell küzdeni, hanem van egyfajta kölcsönösség, egy testvéri háttér, amely motiválhat, amely számít rám, és amely engem is hordoz.

A harmadik az osztatlan szív: hogy ne akadjunk el bosszúságokban, nehézségekben, ne nyafogjunk, hanem fordítsuk a tekintetünket Isten felé, aki nagyon szeret bennünket. Még a saját bűneinken sem érdemes túl sokáig rágódni – ez talán meredek gondolat –, de hiszem, hogy a figyelmünket ilyenkor is inkább Isten szeretetére kell fordítanunk. Ezért is választottam ezüstmisém jelmondatául a 79. zsoltár utolsó mondatát: „Ragyogtasd ránk arcodat, és üdvözülünk.” A héber yasaʿ ige jelentése: megszabadít, üdvözít. Ebből a gyökből ered Jézus neve is. A ragyogni pedig nem csupán a nap tündöklését jelentheti, hanem utal az ószövetségi teofániákra, istenjelenésekre, valamint a színeváltozás eseményére is. Ragyogtasd ránk arcodat, hogy lássunk téged, és ezáltal jutunk el az üdvösségre. Ahogy egy ember a másik szemébe tud nézni, és az erőt ad számára, úgy Isten arcának szemlélése is megerősít, vigasztal, megújít, akkor is, ha elcsüggedünk, hibázunk vagy épp örömünk van, amit valakivel megosztanánk.

– Volt olyan személy, aki kezdetben különösen meghatározó volt számodra?

– Elsőéves gimnazistaként Barsi Balázs atya tanított hittanra az Esztergomi Ferences Gimnáziumban. Tizennégy éves fiúk voltunk, és nagyon megszerettük azt, ahogy tanított. Nem egyszerűen tananyagot adott át, hanem tűzzel beszélt a hitről. Bármikor megkereshettük kérdéseinkkel, és mindig szeretettel, készséggel válaszolt – tömören, és teológiailag pontosan. 

Emlékszem, egyszer az a jámbor kérdés merült fel bennünk egy egész éven át megszakítás nélkül végzett imádság kapcsán, hogy ha valaki csak éjfél után fejezné be valamelyik nap, az „érvényes-e még”? Egy szombat esti gyóntatás után megvártuk Balázs atyát, és megkérdeztük erről. Ő pedig nem azt mondta, hogy ez ostoba kérdés, hanem hogy „van ennél a jámbor imánál egy még szebb imádság is” – és javasolta, hogy inkább a kompletóriumot imádkozzuk. Jó néhányan megfogadtuk a tanácsát, és együtt kezdtük el énekelni a zsolozsmát a diák-kápolnában, és szép lassan kialakult bennünk az a vágy, hogy minden napunk utolsó percét az Úrral töltsük.

– Vissza tudsz emlékezni arra az időszakra, amikor a papi hivatás már nem csupán vágyként, hanem felelősségként is megjelent az életedben?

– Az első szentmisék alatt tudatosodott bennem, hogy Isten mennyire alázatos – hogyha egy egyszerű, hibákkal küzdő ember, mint én, felszentelt papként azt mondja: „ez az én testem”, akkor Isten van annyira alázatos, hogy – értsük jól – engedelmeskedik, a kenyér valóban az ő testévé lesz. Annyira megrendítő, ahogy Isten ennyire a kezünkbe adja önmagát. 

És ez nemcsak a nagy ünnepi liturgiákra igaz, hanem akár egy egyéni lelkigyakorlat során, vagy tábori körülmények között bemutatott szentmise is ugyanazt a valóságot hordozza: ott is jelen van az egész Egyház, és valóságosan megjelenik az Úr Jézus. Még huszonöt év távlatából is óriási rácsodálkozás, hogy Isten ekkora hatalmat adott apostolai és az apostolutódok kezébe. Ő nem a mindenhatóságát, nem a minket végtelenül felülmúló mivoltát akarja kidomborítani, hanem a felfoghatatlan nagy alázatát.

– Lelkipásztorként sokféle közösségben szolgáltál az évek során. Van olyan hely vagy találkozás, amely különösen meghatározó volt számodra, és amelyre szívesen emlékszel vissza?

– Inkább úgy mondanám, hogy minden szolgálati helyen nagyon sok öröm ért, és mindenütt másfajta ajándékot kaptam. Újmisésként, Pasaréten nagyon erőteljes élmény volt a gyerekközösség: sok hittancsoportot bíztak rám, hat és fél éven keresztül vezettem a Csibe-kórust is. Hatalmas ajándék volt megtapasztalni, hogy ennyi gyerek van jelen az egyházban, ekkora élet és vitalitás. 

Később, Gyöngyösön leginkább a fiatal kamaszokkal való szolgálatot emelném ki. Ott született meg a „gumicsizmás lelkigyakorlat” ötlete, ami a túlélőtábor és a klasszikus lelkigyakorlat ötvözete volt. A nagy csöndeket és éjszakai imaórákat olyan vagány dolgok követték, mint a patakban járás gumicsizmában, bányalátogatás, éjszakai kirándulás, vagy akár utcabál – mindaz, amit egy kamasz szívesen kipróbál. 

Továbbá fontos volt, hogy a gyöngyösi Fájdalmas Szűzanya ősi búcsúja új lendületet kapott azáltal, hogy a máriás fiatalok országos találkozójává is lett. Ez az ünnep egyszerre fogta össze a plébánia összes csoportját – és sok környékbeli jószándékú, hitét kevésbé gyakorló embert – a szervezésben, és adott személyes megerősítést az oda zarándokló híveknek. Mindenki számára szemmel láthatóvá vált, hogy vannak ma is elkötelezett keresztény fiatalok! Fontos, hogy ne csak a hibákat lássuk meg bennük, hanem ismerjük a személyes küzdelmeiket is, és támogassuk, erősítsük őket. Ők pedig megtapasztalták, hogy nincsenek egyedül, sok fiatal gondolkodik hozzájuk hasonlóan. 

A Ferenciek terén nemcsak az egyház nemzetköziségével találkoztam, hanem azzal az életszentségre törekvő rengeteg magyar emberrel, akik ugyan nincsenek reflektorfényben, de ott él bennük a kiolthatatlan éhség a szentségek, a szentáldozás és a szentgyónás iránt. Továbbá azokkal az elkötelezett, hiteles fiatalokkal, akik vidékről Budapestre kerültek, és nemcsak magányosan akartak az egyház tagjaként élni, hanem összetartó közösséget alkotva erősítik egymást.

Szegeden pedig még csak két éve vagyok, de azt látom, hogy a fiatal családok, nagycsaládosok különösen nagy áldást jelentenek a plébánián. A jegyesoktatás nagyon szépen kidolgozott formában, sokakat megérintő módon működik. A baba-mama klubban mély hitű édesanyákat ismertem meg, akik nagy teherbírással és tenni akarással vannak megáldva, de mindig befogadók az új tagok érkezésére. 

Templomunk Cinke kórusa pedig valódi csoda: úgy tudnak szolgálni a liturgián, hogy vezetőjük, a kántor úr fent orgonál a karzaton, ők pedig az oltár előtt, karnagy nélkül énekelnek – ez ritka kincs. A Ferences Világi Rend helyi közössége a plébánia „kommandós”, mindenre bevethető csapata. Az újonnan indult fiatal felnőttekből álló Szőlővessző közösség vezetői pedig példaértékű módon kezelik a közösségi oldalakat és szólítják dicsőítő imádságra az embereket. A Kilátó – Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozó Szolgálat tagjai pedig egyéni beszélgetésekben segítik a lelkileg elakadt embereket.

– Papként nap mint nap tanúja vagy annak, ahogyan Isten kegyelme működik a szentségek által. Mit jelent számodra ez a szolgálat, különösen a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatása?

– A szentségek kiszolgáltatása általi kegyelem közvetítése az egyik legnagyobb ajándék. Mi, papok csak eszközök vagyunk. Isten adja a kegyelmet, de nemcsak a befogadó részesül belőle, hanem az is, aki által megérkezik a kegyelem. Talán olyan ez, mint egy patakmeder: a feladata, hogy eljuttassa a vizet a forrástól az emberekig. Minél tisztább, annál jobb. És miközben átfolyik rajta a víz, ő maga is formálódik. Ez benne a legszebb: nem csupán passzív továbbítói vagyunk a kegyelemnek, hanem mi magunk is sokat nyerünk általa, miközben áthalad rajtunk. 

Szent Ferenc atyánk mondta: ha egy útonállónak annyi kegyelmet adott volna a Magasságbeli, az kedvesebb volna színe előtt, mint én (vö. 2Cel 9). Ezt a tapasztalatot és reményt kell tovább adnunk: nincs olyan, hogy „vége”, hanem fel szabad és fel kell kelni. Jézus is ezt mondja: kelj fel és járj (vö. Jn 5,8). Ez olyan nagy élmény, mint egy újjászületés: egy ember születik a bűnből! Fölegyenesedik, és újra elindul a feloldozásból fakadó reménnyel, vigasztalással. Ez egy óriási mozzanat! A gyóntatás ezért más, mint egy pszichológiai beszélgetés. Nemcsak meghallgatás történik, nemcsak egy-két tanács vagy iránymutatás hangzik el, hanem valóban Isten kegyelme oldoz fel és semmisíti meg a bűnt. Még akkor is, ha utána emlékszünk a bűneinkre – egy nagy műtét után is maradhat heg. De az a heg már nem seb, csak emlék: annak jele, hogy valami, ami nem volt odavaló, eltűnt. Emlékeztet arra is, hogy ugyanazt a butaságot ne kövessük el újra. Ez a gyóntatás lényege: újra Isten gyermekeként élhetünk botladozásaink ellenére is!

– A csendes szemlélődés – akár az Oltáriszentség előtt, akár a természetben – újra és újra forrássá válik számodra. Mit ad ez a fajta jelenlét, és hogyan hat vissza a papi szolgálatodra?

– Nekem sokat számít az, hogy kettesben lehessek a Mesterrel. Ez nagyon nagy forrás, újra és újra visszavisz a lényeghez. A másik ilyen nagy forrás számomra a természetben való csatangolás, felfedezés. Újmisés papként egy nagyon régi gyermekkori álmom teljesült, amikor egy kedves barátommal éveken keresztül rendszeresen barlangászkodtunk. Szent Ferenc is gyakran ment barlangba, maga Krisztus is barlangban született, és barlangban temették el. Később, a Mátra közelségében jártam be a hegyeket, zegzugokat, ismeretlen helyeket. Ilyenkor mindig rádöbben az ember, hogy Isten milyen világot alkotott – olyan helyeket, amelyeket lehet, hogy soha senki nem látott. Akár barlangokra gondolva, amelyek évmilliók alatt alakultak ki, és talán az elsők között lehetünk, akik belépnek oda. 

Vagy egy eldugott virágos tisztásra az erdő közepén – minek teremt oda virágot, ahol ember nem jár? Isten ilyen nagyvonalú! Bőségesen adja az ő gyöngédségét, szeretetét. Most Szeged környékén pedig olyan különleges madarakat ismerhetek meg, amelyeknek korábban a nevét sem hallottam. Lefényképezve ezeket igyekszem megörökíteni egy-egy pillanat megajándékozottságát. Gyakran utólag, a képek kidolgozása közben veszek észre olyan részleteket, amit ott és akkor szabad szemmel nem is láttam, azt mégis ajándékba kaptam. Ilyenkor az ember csak rácsodálkozik Isten gyöngéd, személyre szabott szeretetére, arra, hogy még mindig van új, amivel meg tud ajándékozni.

– Az ezüstmise nemcsak visszatekintés, hanem lehet egyfajta újragondolás is. Mit jelent számodra ez a mérföldkő, és hogyan őrizhető meg szerinted a hivatás „kezdeti fénye” a mindennapokban?

– Az ezüst nemesfém, ugyanakkor tudjuk, hogy idővel korrodálhat, befeketedhet, beszürkülhet. Valahogy így tekintek az ezüstmisére is. Huszonöt év távlatában valami nagyon nemes dolog formálódik Isten kegyelméből, de készen kell állnom arra, hogy napról napra, újra és újra megtisztítsam, karbantartsam, hogy a meghívás fénye megmaradhasson. Ehhez sokszor nem különleges vagy rendkívüli eszközök kellenek, hanem ahogy hallottam: az ezüstöt olyan hétköznapi dolgokkal lehet tisztítani, mint a hamu vagy a fogkrém. Ez számomra szép képe annak, hogy a hivatás frissességét is a leghétköznapibb helyzetek, dolgok, kapcsolatok őrzik meg: egy csendes imádság,  egy odafigyelő beszélgetés, egy jól végzett szolgálat. 

Ezüstmisés jelmondatomnak választott idézet – „ragyogtasd ránk arcodat” (Zsolt 79,20) – nemcsak azt jelenti, hogy Isten arcának szemlélése éltet, mint a növényeket a nap fénye, hanem azt is, hogy ez a fény nem állhat meg bennünk, tovább kell adnunk a Vele való találkozásból fakadó életet, örömet, békét, hiszen ezért váltunk a szolgálati papság tagjaivá.

***
Gál Emília
Fotók: Kárpáti Kázmér, Kerekes Photography
Ferences Média, 2025