A hét ferences vértanú boldoggá avatási eljárásának részeként a folyamat rendi felelőse, Kálmán Peregrin atya az egyik mártír, Kriszten Rafael atya unokahúgával, Péteri Annával beszélgetett, felidézve személyes emlékeit, Rafael atya alakját, jellemét. Az alábbiakban az interjú szerkesztett változatát olvashatják, amely az Országúti Ferences Plébánia Lapjának őszi számában jelent meg.
– Milyen rokonságban állt Kriszten Rafael atyával?
Nekem ő a nagybátyám volt. Az ő édesanyja és az én nagymamám, vagyis édesanyám édesanyja testvérek voltak. Lánykori nevük Dolezsál Amália és Lujza volt. Édesanyám tehát Rafael atya elsőfokú unokatestvére volt, nekem pedig nagybátyám.
– Megmutatná a családi fényképen, hogy kit látunk?
Ez édesanyám családja. Itt van a nagymamám, mellette a nagyapám. Ez az édesanyám, mellettük pedig a két testvére. A képen szerepel még a dédapám is, róla azonban már semmit sem tudok. A másik fénykép nagymamánk hetvenedik születésnapján készült. 1943-ban gyűlt össze a család Nagyváradon. Itt látható Rafael atya édesanyja, Lujza néni is.
– Rafael atya édesanyjának életéről mit tudna elmondani?
Nagyon nehéz sors jutott neki. A férje Amerikába ment szerencsét próbálni, és itthon hagyta a feleségét három kisgyermekkel. Soha többé nem tért haza, pénzt sem küldött, így egyedül kellett felnevelnie a gyermekeit. A legidősebb fia, János megnősült és külön költözött. Rafael belépett a ferences rendbe. A legkisebb gyermek, Erzsike pedig tizenéves korában tüdőbajban meghalt. Lujza néninek nem volt különösebb végzettsége, egész életében a háztartást vezette, gondoskodott a családjáról. Különösen szomorú volt, hogy tulajdonképpen soha nem volt igazi otthona. Mindig valamelyik rokon fogadta be. Lakott nálunk is, édesanyám egyik húgánál is, később pedig ott, ahol Rafael atya szolgált, egy-egy jó család adott neki szállást. Hol egyik helyen, hol a másikon élt. Soha nem mondhatta azt, hogy „ez az én otthonom”. 1955 tavaszán halt meg Pécsett. Egy szerencsétlen mozdulattal elesett. Pécsett temettük el.
– Tudta-e, hogy mi történt a fiával?
Nem. Egész életében várta és siratta. Folyton leveleket írt, illetve édesanyám segített neki kérvényeket fogalmazni, hogy megtudjon valamit Rafaelről. Soha egyetlen választ sem kapott. Mindig reménykedett. Úgy halt meg 1955-ben, hogy nem tudta: a fia már évekkel korábban meghalt a börtönben. Talán jobb is volt így. Még a halálos ágyán is folyton csak azt ismételgette: „Rafi… Rafi…” Mindig ő járt az eszében.
– Arról tud valamit, hogyan került kapcsolatba a ferencesekkel? Milyen emlék maradt meg róla a családban fiatal ferences papként?
Erdélyben több ferences rendház is működött, de hogy pontosan melyiken keresztül jutott el hozzájuk, azt nem tudom. Egy biztos: amikor meghozta a döntést, egész életét ennek szentelte. Belépett a rendbe, végigjárta a képzés állomásait, és hűséges maradt a hivatásához. Nagyon szerette a családját, ragaszkodott az édesanyjához, és hozzánk is. Ez nagyon jellemző volt rá. Ugyanolyan szeretettel fordult a családja felé, mint a híveihez. Nagyon szerették az emberek. Nem olyan plébános volt, aki csak az irodában ült. Amennyire az akkori viszonyok engedték, igyekezett közösségeket szervezni. Imakörök alakultak körülötte, sokat foglalkozott az emberekkel, valóban pásztora volt a híveknek.
– Milyen volt Rafael atya Pécsett lelkipásztorként? Mire emlékszik abból az időből?
1948-ban kerültünk Pécsre, amikor a bátyám megkezdte jogi tanulmányait az egyetemen. A ferences rendházban akkor sajátos helyzet volt: Rafael atya volt a plébános, a rendház házfőnöke pedig Juvenál atya, aki idősebb volt nála. A rendi ügyekben természetesen a házfőnök döntött, Rafael atya pedig elsősorban a plébániai munkát végezte. A rendház mellett álló épületben volt az irodája. Nagyon szeretett szépíteni, építeni, rendezni. A templomban több kisebb kezdeményezése is volt: például kialakított egy kis barlangkápolnát, amelyet a hívek nagyon megszerettek. Sokat gondolkodott azon is, hogyan lehetne a gyerekeknek örömet szerezni. Mesélte egyszer, hogy játszóteret szeretett volna létesíteni a Fiume úti iskola közelében. Már tárgyalt is az illetékes hatóságokkal, úgy tűnt, megvalósulhat a terve. Aztán megváltozott a politikai helyzet. Egyre inkább megkezdődött az egyház ellehetetlenítése, és végül már semmit sem engedélyeztek.
– A szegénygondozásban is részt vett?
Igen, bár a részleteket nem ismerem. A plébánián működött karitatív munka, és ő fontosnak tartotta a rászorulók segítését. Nagy szeretettel fordult a rendházban dolgozó testvérek felé is. A pécsi kolostor udvarán működött egy jelentős asztalosműhely, ahol a ferences fráterek készítették többek között a templom gyönyörű padsorait. Ezeket ma is csodálni lehet. Rafael atya gyakran lejárt közéjük. Szerette figyelni, hogyan készülnek a bútorok, hogyan születik meg a kétkezi munka eredménye.
– Említette Rafael atya ezüstmiséjét. Arra hogyan emlékszik?
Az ezüstmiséjét nem nagy ünnepség keretében tartotta, hanem csendesen, visszafogottan. Balatonlellén mutatta be, mert egyik nagynénje, Manuella nővér – aki a Miasszonyunk Iskolanővérek rendjéhez tartozott – akkor a balatonlellei rendház vezetője volt. A rendház kis kápolnájában mutatta be a szentmisét. Jellemző volt rá, hogy nem szerette a külsőségeket. Pedig a hívei nagyon rajongtak érte, biztosan nagy ünnepséget rendeztek volna neki, ő azonban nem ezt kereste. Inkább a csendet választotta.
– Hogyan emlékezik vissza Rafael atya személyiségére? Mi volt az, ami leginkább jellemezte?
Azt hiszem, mindenekelőtt az, hogy nagyon szerette a hivatását. Egész életét Krisztusnak ajándékozta. Attól kezdve, hogy belépett a rendbe, hűséges maradt a papi és szerzetesi életéhez. Nem voltak kilengései, nem voltak különösebb szenvedélyei vagy olyan dolgai, amelyek eltérítették volna az útjáról. Csendesen, következetesen élte azt az életet, amelyre Isten meghívta. Ferencesként természetesnek vette az engedelmességet. Ahová helyezték, oda ment. Megszerették az egyik helyen, eltöltött ott néhány évet, aztán újra tovább kellett indulnia. Minden új helyen elölről kezdte a munkát: megszervezte a plébániai életet, közösséget épített, és teljes odaadással szolgált.
– Készült róla fénykép ebből az időből is?
Igen. Van egy fénykép, amely a budai ferences templomban készült. Valamelyik idős rendtársának arany- vagy gyémántmiséjén szolgált. Éppen az evangéliumot énekli vagy olvassa a képen. Valószínűleg 1945 körül készülhetett. Mi 1945 nyarán látogattuk meg Budán. Akkor utaztunk keresztül a rommá lőtt Budapesten. Kislány voltam még, de ma is élénken emlékszem arra, amit láttam. Kassáról kellett elmenekülnünk a front közeledése miatt. Mindenünket otthagytuk. Békéscsabára tértünk vissza, mert ott korábban is éltünk, ott tanított édesanyám, és ott voltak ismerőseink. Budapesten keresztül vezetett az utunk, és akkor kerestük fel Rafael atyát is. A város siralmas állapotban volt. Mindenütt romok, belőtt házak, üres telkek, összedőlt épületek. Még évekkel később is látszottak a lövések nyomai a házfalakon. Borzalmas látvány volt.
– Beszélt akkor arról is, amit a háború alatt átélt?
Igen, mesélt róla. Elmondta, hogy a nunciatúrával együttműködve igyekeztek üldözött embereket megmenteni. Olyan iratokat – keresztleveleket – szereztek számukra, amelyek reményt adhattak arra, hogy elkerülhetik a deportálást. Különösen egy történetre emlékszem. Elmesélte, hogy az egyik utolsó deportáló szerelvény már útnak indult, amikor végre megkapták a szükséges keresztleveleket. Nem késlekedtek. Autóval indultak a transzport után, és valahol útközben, még a határ előtt sikerült utolérniük. Átadták az okmányokat, és ennek köszönhetően egy egész csoport embert leszállítottak a deportáló járműről. Hazaengedték őket. Nem tudom, hány ember életét sikerült így megmenteni, de ő úgy mesélte ezt el, mint élete egyik legnagyobb örömét. Nem magáról beszélt, hanem arról, hogy embereket sikerült megmenteni. Ma is úgy érzem, ez óriási dolog volt.
– Másról is mesélt a háborús időkből?
Igen. Arról is, hogy népkonyhát szerveztek. Nagy mennyiségben főztek, hogy az éhező emberek legalább naponta egyszer meleg ételhez jussanak. A rendházban volt hozzá megfelelő konyha és szakács is. Az emberek tudták, hogy oda fordulhatnak segítségért, mert nem küldik el őket éhesen. Ezt mindig nagy örömmel mesélte. Számára természetes volt, hogy aki bajban van, azon segíteni kell. A háború borzalmairól is beszélt. Arról, milyen volt átélni Budapest ostromát, látni a romba dőlt várost, az emberi szenvedést. Ezek mély nyomot hagytak benne, de soha nem keserűséggel beszélt róluk. Inkább mindig azt emelte ki, hogy a legnehezebb időkben is lehetett segíteni az embereken.
– Mit tudtak Rafael atya elhurcolásáról?
Kezdetben nagyon keveset. Annyit tudtunk, hogy elvitték. Később kezdtek lassan kiszivárogni a részletek. Úgy hallottuk, hogy népszerűségének is áldozatává vált. A hívek látták, amikor az ÁVH teherautói megjelentek a rendháznál. Azt hitték, a ferenceseket viszik el, ezért sokan odasiettek, körülvették a teherautókat, és nem akarták engedni, hogy elvigyék a papjaikat. Az ávósok erre erőszakkal oszlatták fel a tömeget: ütötték, verték az embereket, végül mégis elvitték a szerzeteseket. Ezeket a történeteket csak később hallottuk vissza ismerősöktől és rokonoktól. Mi sokáig úgy tudtuk, hogy Vácon van börtönben. Arról, hogy bírósági eljárás is indult ellene, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, csak évekkel később szereztünk tudomást.
– Haláláról mikor értesült a család?
Csak évekkel később. Édesanyja addigra már meghalt anélkül, hogy megtudta volna fia sorsát. Mi sem ismertük a részleteket. Csak hosszú idő elteltével tudtuk meg, hogy a börtönben halt meg. Nagyon megrendítette az egész családot. Mindenki szerette őt. Rendkívül jó ember volt, aki ragaszkodott a családjához, és ahol csak szolgált, mindenütt szerették az emberek. Amikor később megtudtuk, milyen szenvedések után halt meg, még fájdalmasabb lett az emléke. Már fiatal korában súlyos betegségen esett át: tuberkulózis miatt eltávolították az egyik veséjét. Így eleve gyengébb szervezettel került börtönbe. Azt hiszem, az ottani embertelen körülményeket már nem tudta elviselni. Nem is volt sokáig fogságban; szervezete feladta a küzdelmet.
– Van még olyan fénykép Rafael atyáról, amely különösen kedves Önnek?
Van egy másik fénykép is róla, de azt már nem tudom megmondani, hol készült. Valószínűleg valamelyik szolgálati helyén fényképezték le. Talán ő küldte el nekünk, vagy az édesanyjától kaptuk meg. Erre már nem emlékszem pontosan. Számunkra azonban minden róla készült fénykép nagy értéket jelentett, hiszen hosszú éveken át semmit sem tudtunk a sorsáról.
– Hogyan őrizte meg a család az emlékét?
Amikor végül megtudtuk, hogy a börtönben halt meg, szerettük volna, ha valamilyen módon mégis marad utána kézzelfogható emlék. Ezért a családi síremlékre felvésettük a nevét is. Tudtuk, hogy nem ott nyugszik, de legalább legyen egy hely, ahol rá is emlékezhetünk. Az első síremlék még egyszerű műkőből készült. Később gránit síremléket állíttattunk, és azon is ugyanúgy szerepel Rafael atya neve. Az egyik oldalon édesanyja és Rafael atya neve olvasható, a másikon a bátyámé és az enyém. A bátyám már ott nyugszik, és ha majd eljön az én időm is, én is oda kerülök. Így lesz együtt a család.
***
Szeretettel hívunk 2026. szeptember 20-án (vasárnap) 10.00-ra az Országúti Ferences Templomba, ahol ünnepi szentmisével emlékezünk P. Kriszten Rafael (1899–1952) ferences vértanú atyára. A szentmise után kerül sor földi maradványainak beszentelésére és elhelyezésére a Szűz Mária-kápolnában.
A Facebook-esemény itt található.
***
Kálmán Peregrin OFM
Fotók: ORSZÁGÚT 2026. ősz
Ferences Média 2026
