Ha jól zsolozsmázunk, akkor „mi leszünk az a célkereszt, ahová lecsap az égi tűz, amely mindent felemészt!” – írja az amerikai szerzetes a zsolozsma hiteles végzéséről.

Vajon mi a titka annak, hogy ez az imaforma ne terhes kötelesség, vérszegény rutin, hanem erőforrás legyen az életünkben?

Ha a zsoltározás minden idők leghatékonyabb imamódja – ahogy az Egyház ezt máig tanítja –, akkor miért nem imádkozzák azt szélesebb körben azok is, akiket az egyházi szabályok erre nem köteleznek? Miképpen lehetne hitelesebben élni és felmutatni az imaórák liturgiájában rejlő lehetőséget?

Fél éve megjelent, Desiderio desideravi kezdetű, liturgiáról szóló apostoli levelében Ferenc pápa emlékeztet arra, hogy „a zsinatnak − és az azt megelőző liturgikus mozgalomnak − köszönhetjük a liturgia teológiai értelmének és az Egyház életében betöltött jelentőségének újrafelfedezését”. A Szentatya ugyanitt hangsúlyozza a liturgikus katekézis fontosságát is, „hogy a keresztény ünneplés szépségét és az Egyház életére gyakorolt szükséges következményeit ne rontsa el értékének felületes és megkurtított megértése” (DD 16). Részlegesen, de hasonló célt tűzött ki a három évvel korábban kiadott, Aperuit illis kezdetű másik apostoli levele is, amely konkrétan Isten igéjének vasárnapjáról, de ezen keresztül az igeliturgia méltóságáról tanított és rendelkezett. Ez utóbbi levelében a pápa elődjének a Verbum Domini kezdetű, Isten igéjének az Egyház életében betöltött szerepéről szóló apostoli buzdítására tett utalásokkal vázolja fel a liturgikus tanítás teológiai hátterét, horizontját. E dokumentum a zsolozsmára vonatkozóan megjegyzi:

Jobban el kellene terjeszteni Isten népe körében ezt az imaformát, különösen a laudes és a vesperás imádságát.

Egy ilyen gyarapodás növelné a hívők körében az Isten Szavával ápolt bensőséges kapcsolatot.” (VD 62)

Az utóbbi két pápa szándéka a zsolozsma spirituális értelmének elmélyítésére, illetve az imaforma népszerűsítésére a 20. század legolvasottabb lelkiírója, a trappista Thomas Merton (†1968) – a korabeli liturgikus mozgalomba szervesen illeszkedő – törekvéseit juttathatja eszünkbe. A novícius magiszteri szolgálatát betöltő szerzetes már 1953-ban megjelent könyvében (A pusztában vándorlók kenyere) válaszolt növendékeinek arra a kérdésére: „Miért olyan értékes imaforma a zsolozsma, hogy az a szerzetesi-papi életforma középpontjába kerül?” Röviden: „Miért imádkozzuk a zsolozsmát?” Bár az imaórák liturgiája nem nevezhető a szerzetesi élet „céljának”, Merton érvelése szerint mégis

minden idők leghatásosabb imaformájáról van szó, ami ezért különleges megbecsülést és figyelmet érdemel.

Három évvel később Merton a laikusok felé is kitágítja mondanivalóját (Zsoltározva imádkozni), megpróbálva meggyőzni szélesebb környezetét a zsolozsma plébániai, családi, közösségi imádkozásának egyedülálló lelki hasznáról. Ebben a körben az imaformát még kevésbé lehet az életállapotokhoz kapcsolt kötelezettségek felől közelíteni (ahogy a papok és szerzetesek képzésében ez szokás), hanem sokkal inkább annak belső működésére, teológiai és lelki értékeire érdemes rámutatni.

Az alábbiakban a szerző néhány kulcsgondolatát szeretnénk megosztani, kiemelve a hiteles zsolozsmázásra vonatkozó gyakorlatias tanácsait és intelmeit.

A két említett könyvben található liturgikus katekézis ma is érvényes, bár napjainkban már a zsinati liturgikus reformnak megfelelően újraszerkesztett formában – így Merton gyakorlatától kissé eltérő módon – zsolozsmázunk.

A trappista szerzetes szemléletmódjában a hiteles zsoltározás értéke abból fakad, hogy azáltal az elménk és a szívünk dialogikusan átalakul, az Egyház misztikus hittudatához kapcsolódik: „Egyszerűen szólva az Egyház azért szereti a zsoltárokat, mert azokban énekli meg az istentapasztalatát, a Megtestesült Igével való egységét, és azt, ahogyan Krisztus misztériumában Istent szemléli.”

A zsoltárok részét képezték Krisztus imádságának, ha tetszik élete liturgiájának, hiszen a zsoltárok már évszázadok óta a választott nép üdvtörténeti tapasztalatának költői foglalatát jelentették.

Tükröződik bennük a lelki életet élő „igaz ember” önismereti munkája, s az újszövetségi választott nép számára „Krisztus gondolataiba” adnak szemlélődő beavatást. Thomas Merton zsolozsmáról szóló katekézisét tömören összegezhetjük e négy szempont szerint haladva.

A zsolozsmázás liturgikus esemény: Lelki utunk során „egyszerre vagyunk a földi számkivetés sivatagában és az Ígéret földjén. A zsoltárok a mi égi táplálékunk az átmenet folyamán”. Az ige mint szakramentális táplálék képével az amerikai szerzetes egyrészt utal az Egyház eucharisztikus életére, másrészt a mennyei liturgiába való „beavatásként” értelmezi a zsolozsmázó lelki életi történéseit. Ahogyan arra Merton 1953-as könyvének már a címe is utalt, a zsoltárokban ugyanaz a valóság táplál minket, mint az Eucharisztiában: Isten Igéje. XVI. Benedek pápa igeliturgiával kapcsolatos tanítása itt a trappista szerző kapcsolódó gondolatainak összegzéseként is olvasható: „A tanítványokat Isten bizonyos értelemben bevonja a maga életébe azáltal, hogy elmerülnek Isten Szavában.” (VD 80)

A zsoltárok szívünket és értelmünket az élő Isten jelenlétébe helyezik.

Thomas Merton hangsúlyozza továbbá, hogy amint a liturgia bármely formájára, úgy a zsolozsma végzésére is igaz, hogy

misztériumtudatosságra, mélyebb bevonódásra van szükség ahhoz, hogy a rítus ne maradjon formalitás, hanem lelkileg gyümölcsöző imádsággá váljék.

Amikor az imádkozó pusztán földhözragadt motivációkkal, figyelmetlenül végzi az imaórát, az igen csekély lelki hasznot ígér akár az egyén, akár a közösség számára. A trappista szerző ezzel kapcsolatban felidézi Cassianusnak (†435) a korabeli szerzetesek tapasztalatára hivatkozó, zsoltározással kapcsolatos intelmét: „Nem a sok versben gyönyörködtek, hanem inkább azok szellemi értelmében. […] Fontosabbnak tartották, hogy tíz verset mondjanak el értelmes módon, lelki békében, mint hogy a lélek zavarában sietve végezzenek el egy egész zsoltárt.” Az ősi szerzetességben tehát a mennyiséggel szemben a spirituális minőséget helyezték előtérbe, még ha általában nem is szerencsés e két szempont gyakorlati szembeállítása.

A zsoltárokban spirituális költészet rejlik: Thomas Merton a zsolozsma hiteles végzéséhez azt is fontosnak tartja tudatosítani, hogy a zsoltárok vallási költemények, sőt azoknak a legnagyszerűbb példái. Olyan Szentlélekben fogant költészet működik bennük, amely „minden értelmes ember számára megközelíthető”. Szükséges azonban a költői vénát felélesztenünk magunkban – mindenkinek az ilyen irányú tehetségéhez mérten, például szépirodalom olvasásával –, mert így válhatunk nyitott befogadóivá a zsoltárok üzenetének.

Elődeink szerint a zsoltárirodalom maga a „sűrített Szentírás”, így a zsolozsmázó számára nem kicsi a tét.

A zsoltárokban rejlő költői erő megnyilvánulásának akadálya lehet a lelketlen rutin. Merton szerint még a zsolozsmázó legnemesebb kötelességtudata is útjában állhat a szeretetnek, amelynél minden esetben szellemi bevonódásról van szó. Merton ebben a vonatkozásban a következőképpen fogalmaz: „Ne feledjük, hogy imádkozni és »elvégezni az imát« két egészen különböző dolog. Lehet, hogy külsőleg teljesítem a kötelességemet, amikor »elvégzem a zsolozsmát«, de azért vagyok szerzetes, hogy imádkozzam, mert csak akkor találom meg Istent, ha imádkozom.”

A zsoltározás önismereti munkával jár: A trappista szerzetes maga is rácsodálkozik arra, hogy a zsoltárokat imádkozva mindjobban felfedezzük azt a személyt, aki valójában vagyunk. Ennek az önismeretben való előrehaladásnak egyéni és közösségi dimenziója is van. Ami az elsőt illeti, a rendszeres zsolozsmázás tükröt tart az imádkozó affektív életének, „a zsoltárokban ugyanis megtaláljuk az érzések teljes skáláját, amelyet az ember átélhet, s melyeket bölcsen Isten elé visz; az öröm és a fájdalom, a szorongás és a remény, a félelem és a bizonytalanság mind kifejeződik a zsoltárokban” (VD 24). Ami a közösségi dimenziót illeti, Merton így fogalmaz: „Az az egyszerű tény, hogy állunk a kóruson, és hallunk húsz, harminc, ötven vagy száz hangot egyes számban egyesülve, egy hangon kiáltani az Istenhez, nagyon elősegíti, hogy áthasson bennünket az az igazság, amelyet közösen keresünk.” Mindeközben a trappista szerzetes elismeri, hogy vannak olyan lelki alkatú emberek, akik egyéni imában könnyebben és szívesebben tudnak elmélyülni, mint a közösen végzett kórusimák során. Még ha a közösség néha és némelyek számára ténylegesen zavaró is lehet, ez utóbbi egyházi imaformának teológiai jelentősége van:

A zsoltárokat valójában egyetlen misztikus személy énekli, és mi ebbe kapcsolódunk bele.” (Szent Ágoston)

A zsolozsma hiteles végzésével együtt járó önismereti munkának – a lelketlen rutin mellett – az is akadálya lehet, ha az imádkozó túlzottan intellektuális beállítottságú, és ezért csak elvont gondolatainak figyelmével van jelen a zsoltárokban megnyilatkozó Ige számára. A zsoltározás más természetű bölcsességet közvetít, mint a világi filozófiák. Olyan vallásos költészetről van szó, amely rejtett értelmet hordoz, így dialogikus átalakulásra ösztönöz, de nem oktat vagy moralizál. Az Igével való találkozás a bevonódó megismerés módján, az erényes élet útján járva lehetséges.

A hiteles zsolozsmázás a szemlélődő ima felé vonz: Merton szerint a zsoltárok imádkozása által óhatatlanul engedelmesek leszünk a Lélek sugallatainak követésében, amely osztatlan figyelem a szemlélődés titka. A trappista szerzetes szerint igazán csak az éberség gyakorlataként, szemlélődésre nyitottan érdemes zsolozsmázni: „Be kell lépnünk Krisztus misztériumaiba, nemcsak szentségi módon, hanem aszketikus-misztikus módon is.” A szerző ehhez magyarázatként hozzáfűzi, hogy a szentségek ex opere operato működnek ugyan, azonban a bennük foglalt kegyelem befogadásához már a mi szívünk nyitottságára is szükség van, amely szabályt az igeliturgia esetében még jobban kell hangsúlyozni. A hiteles zsolozsma lényegileg nem az imádkozó monológja, hanem az egyén vagy a közösség hűséges törekvése arra, hogy megszólítható legyen Isten számára.

Merton azonban azt is hangsúlyozza, hogy súlyos hiba lenne a zsolozsmázást egyszerűen lelki eszköznek, technikának tekinteni a szemlélődő imádság felé vezető úton:

„A liturgia (és benne a zsolozsma) nem valami olyannak a keresése, ami hiányzik, hanem annak az ünneplése, amit már birtoklunk.” A zsolozsma teljes értelmének megértése túl van tehát minden módszeren és szabályon, mert a zsoltározás „azoknak az éneke, akik az új teremtésben újjászülettek, akik számára már nem létezik a régi törvény, mert bennük Krisztus már beteljesítette a törvényt”.

A zsolozsma hiteles végzésének gyümölcse Thomas Merton szerint tehát mindig belső átalakulás, amely a személyes kapcsolatainkat is áthatja: „Kezdjük meglátni Krisztust nemcsak a lelkünk mélyén, nemcsak a zsoltárokban, nemcsak a szentmisében, hanem mindenütt, és különösen az emberi arc vonásaiban, ahol leginkább átragyog az Atya dicsősége. Minél inkább egyesülünk Istennel a szeretetben, annál élményszerűbben eggyé leszünk másokkal, az egyetlen szeretet ölelésében!”

Forrás:Magyar Kurír

Ferences Média, 2023