Mi történik a szívben, amikor valaki az első szentmiséjét mutatja be? Hogyan mélyül el a papi hivatás, amikor Isten új és új felismerésekhez vezeti az embert? Efrém testvér június 15-én ünnepelte pappá szentelésének első évfordulóját. Interjúnkban visszatekint az elmúlt egy évre: az isteni kegyelem megtartó erejére, a testvéri közösség támaszára és a szolgálat örömére.
– Hogyan emlékszel vissza az első misédre?
– A legelső szentmisém gyakorlatilag a szentelési mise volt Mátraverebély-Szentkúton. Emlékszem, a sekrestyében gyakoroltuk Szoliva Gábriel atyával a kánonból azt a részt, amelyet felszentelésem után kellett mondanom. Nagyon zavarban voltam: kitárom a kezem, összecsukom – hogy is kell? Ugyanígy zavarban voltam másnap – június 16-án délben – a pasaréti újmisén is. Nem azért, mintha ne tudtam volna fejben a liturgiát, vagy ne lett volna otthonos az a templom, az a közösség. Inkább újból és újból belém hasított a gondolat: ez most komoly, ez már velem történik. Nem egy rendtársam újmiséjébe kapcsolódom be, akár diakónusként, akár ministránsként, hanem én ünneplem az Eucharisztiát azzal a közösséggel, amelyben belenőttem a szerzetességbe, amelyben a legtöbb időt töltöttem, és amelyben a szeretet, vagy épp a “nem-szeretet” és a kiengesztelődés különböző formáit megtapasztaltam. Egyszerre voltam nagyon boldog és nagyon zavart.
– Hogyan alakult ez az érzés később? Volt olyan pillanat, ami különösen meghatározóvá vált számodra?
– A legemlékezetesebb pillanatom Pasaréten volt, amikor az Isten Báránya előtt, mielőtt felmutattam volna a szent színeket, elfelejtettem térdet hajtani. Valahogy senkinek nem tűnt fel, és nekem is csak később, este jutott eszembe és döbbentem rá erre. Azóta is erősen él bennem ez a pillanat: az én törékenységem, feledékenységem ellenére is Isten megjelenik a szavaimon, a cselekedeteimen keresztül. Innentől kezdve olyan elválaszthatatlan, szoros kötelék van köztünk, amelyet elsőre – vagy akár egy év alatt is – befogadni, kimeríteni, megérteni lehetetlen. Ennek a misének egy másik meghatározó pillanata az volt, amikor megáldottam édesanyámat – ott eltört a mécses. Megrendítő volt papként megáldani a szülőanyámat, és megélni az érzéseimet a közösség előtt. Talán még a katolikus közösségeinkben sem mindig egyértelmű, hogy szabad egymás előtt sírni, gyengének mutatkozni. Jó volt, hogy ezt megélhettem.
Nem sokkal később Szabó Péter testvér meghívott a Szent Angéla-iskolába, ahol addig diakónusként és hittanári gyakorlaton voltam jelen. Az év végi Te Deumon már én celebráltam a szentmisét. Nagyon örültem, hogy Péter nem azt kérte, hogy prédikáljak, hanem formabontó módon felhívott az oltár mögötti színpadra, és arról beszélgettünk az iskola közössége előtt, hogyan éltem meg a papszentelést, hogyan készültem rá, mit jelent számomra papnak lenni. Emlékszem egy kislány kérdésére: „Szeretsz pap lenni?” Ekkor körülbelül két hete voltam pap, de gondolkodás nélkül mondtam: „Igen, nagyon-nagyon.” Úgy válaszoltam, hogy akkor még fogalmam sem volt, mit jelent papnak lenni, még meg sem száradt rajtam a szentelés krizmája. Miséztem, koncelebráltam előtte néhány napot, de még nem volt mögöttem megélt papi élet. Mégis automatikusan jött a válasz.
A legnehezebb szentmisém Adácson volt, a szülőfalumban: senki nem próféta a maga hazájában… Örültem, hogy több rendtársam is eljött – az egykori növendéktestvérek egy kis szkólával is készültek –, közülük Kálmán Peregrin atyát kértem meg, hogy prédikáljon. Zseniális volt, végigkönnyeztem a szavait, a nehézség inkább a palóc vallásosságból fakadt: attól kezdve, hogy valakit pappá szentelnek, azon a vidéken hajlamosak már nem embernek látni őt. A pap már minden égi titkot tud, természetfölöttivé válik, nem lehet megszólítani úgy, hogy Efrém, csak úgy, hogy főtisztelendő úr, atya.
Nagyon örültem, hogy a testvéreim ott voltak, és Peregrin prédikált: emberi testvériséget teremtettek jelenlétükkel a liturgián – olyat, ami otthon ritkán tapasztalható. Segítettek, hogy ne féljek a búvópatakként jelenlévő normáktól. Nem kell megfelelnem nekik, de nem is kell ellenük hadakoznom – elég egyszerűen csak élnem kisebb testvérként és papként.
– A Pannonhalmi Apátságban is bemutattatok újmisét Paszkál testvérrel. Honnan jött ez a lehetőség, és milyen érzés volt a bencés testvérekkel közösen ünnepelni az Eucharisztiát?
– Néhány bencés testvérrel együtt tanultunk a Sapientián, többükkel azóta is jó kapcsolatot ápolok. Egy esti sörözésnél kicsit hűbelebalázs módjára fölvetettem az ötletet, hogy ha már ketten is újmisések vagyunk, meghívhatnának minket, hogy ne csak egyházi kiválóságok, bíborosok, pátriárkák misézzenek ott. A testvérek láttak benne fantáziát, és végül meg is valósult a meghívás és az újmise. Számomra az volt a legemlékezetesebb, hogy bár a rendem nyolcszáz éves, a Pannonhalma tetején magasodó Szent Márton apátsági templom még ennél is régebbi.
A jelenlévő közösség már ennek a kornak a közössége, de tudatosan élik, felvállalják ezt a történelmi küldetést. Általában öregdiákokat szoktak meghívni újmisére. Egyikünk sem bencés diák, sőt egyikünk sem egyházi gimnáziumban érettségizett, ennek ellenére mégis ott lehettünk, velük együtt ünnepelhettük az Eucharisztiát. A szentmise közben jó volt rácsodálkozni, hogy bármennyire is impozáns a hely, nem ez a lényeg. Nem is az, hogy bencés vagy ferences az ember. Krisztus az, aki minket összeköt. Mindegy, hogy hol, ha az Ő nevében összegyűlünk és ünnepeljük a szentmisét, az önmagában a csoda. A lényeg az, hogy Krisztusban testvérek vagyunk.
– Az idei nagyböjtben Kárpátalján tartottál lelkigyakorlatos beszédeket. Milyen élményekkel gazdagított a határon túli testvéreinkkel való találkozás?
– Féltem attól, hogy mit mondhatok azoknak, akik háborúban élnek. Ez volt életem első triduumja, és nagyon hálás vagyok Bán Jónás atyának és a kárpátaljai híveknek, hogy ott is megélhettem: az adott történelmi helyzettől függetlenül mi, akik az oltár körül összegyűlünk, testvérek vagyunk. Kinek-kinek más a keresztje, más az élethivatása, mindannyian különböző örömökkel és nehézségekkel élünk, de az oltárnál egymáshoz tartozunk. Megértettem azt is, hogy nem attól lesz lehengerlő egy prédikáció, hogy az ember választékosan, csillogó retorikai eszközökkel szólal meg – bár ez is jó, ez is sokat tud adni. Ám amikor elhiszem, hogy akikhez szólok, a testvéreim, és nem magamtól beszélek, hanem abból a kegyelemből, amelyet a szenteléskor kaptam, megtörténik az, aminek meg kell történnie. Arra törekszem, hogy ne magamat helyezzem előtérbe, hanem már a készülés első pillanatától Istenre tekintsek: imádkozom azokért, akikhez majd szólni fogok, és önmagamért is, hogy ne a saját gondolataimat mondjam, ne azt, ami nekem fontos vagy épp gyönyörűséget ad, hanem azt, amit Isten akar mondani azoknak, akik jelen vannak.
– Kisebb testvérként hogyan tapasztaltad meg a rend támogatását az első papi évedben? Volt olyan helyzet, amikor különösen fontos volt a közösség jelenléte?
– A legelső meghatározó pillanat az volt, amikor a szentelésre irányuló kérvényemet pozitívan bírálta el a definitórium a tartományfőnök atyával együtt, és áldozópappá szenteltek minket. Ez nem magától értetődő. Mi elsősorban testvéri közösség vagyunk, és papi szolgálatunkat sem önállóan, saját egónk vezérelte módon jó megélni, hanem ebben a kisebb testvéri dimenzióban. Adácson is, ahogy már említettem, a testvérek jelenléte hozta el a gyerekkori egyházmegyés plébániára azt az otthont, azt a családias légkört, amelyben azóta élek. Megint kiemelném Peregrin atyát: egyszeri helyettesítésnek indult, de aztán állandósult, hogy szerda esténként 8 és 10 óra között gyóntathatok a Ferenciek terén. Ez azért volt nagyon jó, mert bár Gergely atya és Gábriel atya a diakonátus éve alatt alapos gyóntatási felkészítő képzést állítottak össze nekem, az elmélet és az ő saját gyakorlatuk megosztása egészen más, mint amikor ott vagyok egy végigdolgozott nap után. Jó érzés tudni, hogy hisznek bennem, és ezt azzal is kifejezik, hogy teret engednek, hogy gyakoroljak, próbáljam ki magam. Lehet, hogy még kicsit zöldfülű, suta vagyok, néha hebegek-habogok és nagyon izgulok, és nagyon erősen kötődöm a jól begyakorolt teológiai szakkifejezések mondásához, de azért odaengednek. Számomra ez a bizalom jele. Az elmúlt évben különösen meghatározó volt számomra Achilles és Zalán atya gondoskodó jelenléte. Újmisés papként sokféle szolgálatban részt vehettem, de közben mindig éreztem a figyelmüket: nem akarták, hogy lelkipásztorilag túlterhelődjem, ugyanakkor fontos volt számukra az is, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy valóban megéljem a felszenteltségemet. Hálás vagyok ezért a finom egyensúlyért, amit papi szolgálatomhoz mind a mai napig biztosítanak.
– Mi mindent csinálsz a lelkipásztori szolgálaton kívül?
– A szentelés után nem sokkal legnagyobb meglepetésemre provinciai titkárnak nevezett ki a tartományfőnök atya. Előtte már 2021 óta az emberi méltóság védelmének felelőseként szolgálok a rendtartományban. Emellett bekapcsolódtam valamennyire a Szent Angéla-iskolában folyó munkába hitoktatóként, lelkipásztorként is.
– Hogyan lehet ennyiféle szolgálatot összehangolni?
– Az imádság mindennek az alapja. Amikor az Istennel való bensőséges kapcsolatomat egyénileg és közösségi formában is ápolom, akkor tudatában vagyok annak, hogy ezek a szolgálatok valóban szolgálatok, és nem az én egóm kibontakoztatásáról szólnak. Nem annyira nekem kell Kis Balázs Efrémként jelen lennem – sokkal inkább arról van szó, hogy ezekben a pillanatokban Isten van jelen velem együtt. Ahhoz, hogy jól tudjam megélni a provinciai titkárságot, nagyon sokat segített, hogy megismertem a tartományfőnökségen dolgozó civil munkatársakat. Mindegyikük kiváló szakember, hívő katolikus keresztények, ismernek minket, és ennek ellenére is akarnak velünk és értünk dolgozni. Az is nagyon sokat segít, hogy az emberi méltóság védelmének szolgálatában nem vagyok egyedül: egy háromfős csapatban dolgozom. Van mellettem egy pszichológus is, akivel időközönként konzultálhatok.
– Mit látsz most másképp önmagaddal, Istennel vagy a hivatásoddal kapcsolatban, mint a szentelésed előtt? Milyen belső változást hozott el az első év? Mit tanultál?
– A papság első éve megtanított arra, hogy reflektáljak magamra. Ne rólam szóljon a liturgia vagy egy-egy prédikáció, hittanóra vagy projekt. Még akkor sem, ha az én szellemi termékem. Alázatra nevel és arra, hogy merjek szabad lenni a magam és mások által támasztott elvárásokról, előzetes beidegződésektől. Természetesen nagyon fontos az én részem, a készület, a kipihentség, a figyelem, a jelenlét – ám pusztán azért, mert ugyanazokat a szavakat és gesztusokat cselekszem, mint a Názáreti, én még nem váltam a Názáretivé. Legyenek enyéim akár az Eucharisztia alapítási szavai, legyen enyém a feloldozási imádság, az áldás szava, legyen enyém a szenteléssel járó oldás-kötés hatalma – de ne gondoljam azt, hogy ez belőlem van, tőlem van. Hasonlóan a hétköznapokban is, amikor nem ennyire fókuszáltan vagyok jelen papként , akár egy-egy projekt kezelésében, akár egy-egy emberi beszélgetésben, jó rácsodálkozni és ebben mélyülni, hogy bár nagyon sok minden más lett az életemben, de ugyanaz maradtam. Papnak lenni nem azt jelenti, hogy az ember rituális elöljáró, nem szentséggyáros, nem a szentnek valamiféle kitüntetett, elkülönített alakja, akinek onnantól fogva semmi köze nincs az emberekhez. A katolikus papság Jézus Krisztus személyébe való olyan beöltözöttség, amely mély azonosulást jelent vele. Nemcsak a szentmisében, nemcsak a szentségek kiszolgáltatásakor, hanem a gondolkodásmódban, az érzelmeim kezelésében, a másik ember meghallgatásában, a másik emberhez való odalépésben. Szerintem az igazán jó pap az, aki nagyon emberségessé válik a szolgálatában.
– Ha most egy fiatal megkeresne téged azzal, hogy szerzetes vagy pap szeretne lenni, mit mondanál neki?
– Tanuljon meg imádkozni. Ezalatt nemcsak azt értem, hogy ismerjen és szeressen meg különböző imádságos módszereket, hanem hogy legyen számára egészen egyértelmű: amikor imádkozik, Istennel van, azt a személyt szólítja meg, aki jobban ismeri őt, mint ő saját magát. Ne legyen Isten idegen a számára. Aki hűségesen kitart a napi imádságában, az arra az előnyre tesz szert, hogy kapcsolatban van Istennel, egyre jobban megismeri önmagát, meg tudja különböztetni a különböző belső hangokat, amelyek nap nap után érik: azt, hogy vajon az ő gondolata-e pusztán, hogy papnak vagy szerzetesnek hívja Isten – vagy Istené, esetleg az illető környezetében élő embereké; végsősoron hogy mi a szíve legmélyebb vágya. Jó, ha a különböző imamódokon keresztül jártasságot szerez abban, hogy meghallja szíve legmélyebb vágyait. Hiszek abban, hogy a legmélyebb vágyainkon keresztül Isten személyre szabottan szól hozzánk. Ott tudunk vele találkozni.
Azt is tanácsolnám a kérdezőnek, hogy mindezek mellett képezze magát, tanuljon. Nemcsak olyan értelemben, hogy iskolába járjon és végzettséget szerezzen – bár ez is nagyon fontos –, hanem abban a mélyebb értelemben, hogy a jó pap, jó szerzetes holtig tanul. Nem elsősorban az iskolapadban, nem a könyvekből, hanem más emberek, kapcsolatok által formálódik. Amennyire lehet, rendbe lépés előtt legyen figyelmes saját korának a dolgaira, a másik emberre. A papság azzal jár, hogy az ember szívében megszülető vágy olyan igével erősödik meg, amely arra hív, hogy emberként egyre kisebbé válj. Egész emberi mivoltodat a hívek, a szentek megszentelésére kell odaadnod, mint amikor Jézus azt mondja Péternek: most, hogy már presbiterré lettél, „más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod” (vö. Jn 21,18). A papság nem evilági értelemben, hanem krisztusi értelemben önmegvalósítás. A szerzetesség talán jobban szól az egyénről, az egyén üdvösségéről, de valaki ha olyan közösségbe érez meghívást, mint például a mienk, akkor ez már testvéri dimenziót jelent. Itt egy laikus testvérnek is mély krisztusi önkiüresítést kell megélnie, mert Szent Ferenc ezt hagyta ránk örökségül. Ez a mi identitásunk.
Ezért azt tanácsolom: imádkozzon, foglalkozzon magával, képezze magát – és jöjjön. Ne maradjon otthon, ne maradjon egyedül a vágyával, gondolataival. Most már nálunk is egyre több lehetőség van a személyes találkozásra: nyílt hétvégék, a nyári ferences ifjúsági zarándoklat, az Iránytű hivatástisztázó kurzus, és a többi hivatástisztázó program.
***
Gál Emília
Fotók: Moldoványi Barnabás, Gieszer Richárd, Pannonhalmi Apátság, Ferences Média
Ferences Média 2025
