A Ferences Szegénygondozó Nővérek közelmúltban megtartott általános káptalanján Magó M. Teréz nővért választották új elöljárónak, akivel most a közösség előtt álló feladatokról, a szegénység 21. századi arcairól, az emberi méltóság helyreállításáról, a rendalapítás közelgő centenáriumáról és a megszentelt élet tanúságtételéről beszélgettünk. De szó esett az elköteleződés szabadságáról és az emberi korlátok elfogadásáról is.

A közelmúltban megtartott általános káptalanon a nővérek téged választottak meg a közösség új általános elöljárójának. Hogyan fogadtad?

A káptalan során mindvégig nagyon erősen éreztem a Szentlélek jelenlétét. Mi magunk is imádságban készültünk erre az alkalomra, és sokakat meg is kértünk, hogy imádkozzanak értünk. Ez nagy biztonságot és bizalmat adott abban, hogy ami a káptalan eredményeként megszületik, akár a választásokat, akár a közösen megtárgyalt kérdéseket illetően, abban Isten akarata is megmutatkozik. Nekünk az a dolgunk, hogy erre figyeljünk, és készek legyünk befogadni. Amikor megszületett a választás eredménye, ezzel a bizalommal tudtam igent mondani. Nem azért, mintha különösebb vezetői ambícióim lennének, vagy úgy gondolnám, hogy vezetőnek teremtettek. Alapvetően nem ilyennek ismerem magamat. De ha Istennek ez a gondolata, akkor ebbe bele tudok állni.

Ráadásul Isten nem valahonnan a felhőkből közli velem az akaratát, hanem a nővéreimen keresztül, akik úgy látták, hogy most nekem kell továbbvinnem ezt a szolgálatot. Amikor az ember kézzelfoghatóan megtapasztalja, hogy Isten belenyúl az életébe, hogy egészen konkrétan akar vele valamit, az nagyon megrendítő. Megható megtapasztalni, hogy neki így is jó vagyok, így is elég vagyok.

Az elöljárói tisztség mégiscsak vezetői felelősséggel és bizonyos hatalommal jár. Hogyan egyeztethető ez össze a ferences lelkiség alapvető értékeivel, a kicsinységgel és az alázattal?

Szent Ferenc sokat beszél arról, hogy a testvéri közösségben az elöljáró a többiek szolgája. De nem abban az értelemben, hogy egyszerűen kiszolgálja őket, hanem úgy, ahogyan Krisztus megmossa az apostolok lábát. Jézus az üdvösségüket szolgálja, és ugyanígy az elöljáró is a rábízott testvérek üdvösségének szolgája. Amikor kezdtem felfogni, hogy én lettem az elöljáró, két szentírási történet jutott eszembe. Az egyik Gedeon története az Ószövetségből. Amikor Isten megszólítja, hogy szabadítsa meg Izraelt, Gedeon tiltakozik: ő a legkisebb az atyja házában, hogyan is lehetne alkalmas erre a feladatra? Isten azonban mégis őt választja.

Amikor pedig Gedeon összegyűjti a harcosait, az Úr azt mondja neki, hogy túl sokan vannak. Még azt gondolnák, a saját erejükből szabadították meg Izraelt. Így aztán egyre kevesebben maradnak, végül mindössze egy maroknyi csapat. Isten mégis általuk ad szabadulást, hogy nyilvánvaló legyen: ez nem az ő erejükből történt. Ez jutott először eszembe a saját szolgálatomról. Talán Isten sokszor éppen azért választ egészen kicsi eszközöket, hogy annál nyilvánvalóbbá váljon az ő dicsősége. A másik Keresztelő Szent János mondata: „Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” Egyre nagyobb teret, egyre több helyet engedni Istennek. Azt gondolom, elöljáróként is erre hív.

A káptalan jelmondata Jézus főpapi imájából származott: „Hogy mindnyájan egy legyenek.” Miért éppen az egység vált a közösség számára meghatározó szemponttá, és milyen irányokat jelöltetek ki a következő négy évre?

Már a káptalanra való készület során nagyon erősen megjelent bennünk az egység utáni vágy. Jézus is ezért imádkozik az utolsó vacsorán: hogy mindnyájan egy legyenek, ahogyan ő és az Atya egy, és így elhiggye a világ, hogy az Atya küldte őt. Azt éreztük, hogy Isten most különösen is a szívünkre helyezi: mélyebb egységben kell lennünk egymással és Krisztussal. Személyesen, egyenként is, de közösségként is. Ennek mentén fogalmaztunk meg egyfajta víziót arról, merre szeretnénk haladni a közösségi életben, a szolgálatainkban és a rendi képzésben. A káptalan mindig jó lehetőség arra, hogy megálljunk, megnézzük, hol tartunk, és felismerjük, mi az az egy-egy lépés, amit most meg tudunk tenni. Számba vettük a szolgálatainkat, és beszélgettünk arról, milyen szükségekkel, milyen szegénységgel találkozunk a környezetünkben, illetve hogyan tudunk ezekre válaszolni a jelenlegi lehetőségeinkkel. Emellett sok olyan kérdés is előkerült, amely a közösség belső életét érinti: a mindennapi életünk szervezése, a napirend, a médiahasználat vagy éppen a belső szabályaink. Ezeket is jó időről időre felülvizsgálni.

Vagyis maga a közösség is folyamatosan alakul, formálódik. Hogyan lehet ebben a változásban megőrizni a rendi élet állandóságát?

A közösség élete nem statikus dolog. Nagyon érdekes például, hogy amikor új tagok érkeznek, sokszor éppen azok a magától értetődő szabályok kerülnek új megvilágításba, amelyeket a régebb óta itt élők már meg sem kérdőjeleznek. Mert hát mindig így szoktuk. Aztán jön valaki, és megkérdezi: de miért csináljuk így? Mi ennek az értelme? Természetesen vannak szabályaink, és szükségünk is van az állandó keretekre. De a szabályoknál fontosabbak azok az értékek, amelyeket meg akarunk valósítani általuk. Nem a szabályok merev külső vázához kell ragaszkodnunk, hanem ahhoz, ami mögöttük van. Előfordulhat, hogy ugyanaz az érték egy adott helyzetben éppen másfajta megoldást kíván. Ebben van egy állandó dinamika.

2027-ben ünneplitek a rend alapításának századik évfordulóját. A közösség annak idején egy nagyon konkrét társadalmi szükségletre adott evangéliumi választ. Hogyan fogalmaznád meg ma a közösség sajátos karizmáját? Mi az, ami az alapítás óta változatlan, és mi az, amit az időközben átalakult társadalmi környezetben újra kell gondolnotok?

Amikor 1927-ben megalapították a közösségünket, Magyarország társadalmi berendezkedése egészen más volt, mint ma. Nem létezett a jelenlegihez hasonló szociális ellátórendszer, nem volt mindenki számára biztosított nyugdíj vagy más szociális juttatás. Sok jó szándékú segítő szervezet működött, de gyakran egymástól elszigetelten, széttagoltan végezték a munkájukat. Az alapító atyánk elgondolásának zsenialitása éppen abban állt, hogy igyekezett összefogni ezeket a segítő kezdeményezéseket. Egy adott település szegényeinek keresett konkrét segítséget, összehangolva a különféle lehetőségeket és azokat az embereket, akik tenni akartak értük. Ebben kaptak fontos szerepet a nővérek, akik személyesen gondoskodtak a rászorulókról. Ez akkor nagyon jól működött, de azóta alapvetően megváltozott a társadalom. Ami viszont nem változott, az Jézus két mondata: „Szegények mindig lesznek veletek”, és „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” A nővérek 1927-ben egy társadalmi szükségletre válaszoltak, de nem pusztán jótékonyságból cselekedtek. Azért tették, amit tettek, mert a szegény emberben felismerték a szenvedő Krisztust. Ez indította őket a szolgálatra. Ma lehet, hogy másra van szükség, és másféle eszközökkel kell segítenünk, de ez az alapvető érték nem változott. Ma is Krisztust akarjuk felismerni és szolgálni a másik emberben. És szeretnénk segíteni neki abban, hogy ő maga is felismerje a saját emberi méltóságát, istengyermeki értékét.

A szegénység fogalma ma jóval összetettebb annál, mint hogy pusztán anyagi nélkülözést értsünk alatta. Milyen új arcait látjátok a szegénységnek a 21. században?

Nagyon sokféle arca van a szegénységnek. Az idősek például továbbra is lehetnek anyagilag szegények, de sokszor kapcsolati értelemben azok. Rengeteg az elmagányosodott idős ember, aki már nem találja a saját értékét. Pedig az életük egyik legfontosabb szakaszát élik. Segítenünk kell nekik felismerni, hogy ennek az időszaknak is megvan az értéke. De azt gondolom, nagyon sok fiatal is szegény. Sokuk mögül hiányzik a szerető családi háttér, vagy azok a biztos alapok és kapaszkodók, amelyekre építhetnének. Néha úgy érzem, mintha kihúzták volna a lábuk alól a talajt. A rengeteg lehetőség között elvesznek, nem találják, mihez viszonyítsanak.

Sok fiatal küzd szorongással, pszichés nehézségekkel, és nagyon nagy szükségük lenne biztos fogódzókra. Aztán ott vannak a családok. Látom, milyen hihetetlen terheket cipelnek sokan. Egy édesanya vagy édesapa helytáll a munkahelyén, otthon, gondoskodik a gyermekeiről, az idős szüleiről, és közben annyifelé forgácsolódik, hogy lassan saját magát is elveszíti. És még mindig nem beszéltünk arról, kinek mennyi pénz van a bankszámláján. Pedig a növekvő társadalmi különbségek, a leszakadó térségek, az elöregedő falvak, a mélyszegénységben élő családok, köztük sok roma család helyzete, vagy a fogyatékossággal, megváltozott munkaképességgel élő emberek nehézségei szintén rengeteg feladatot jelentenek.

Ennyiféle szükség láttán hogyan lehet felismerni, hogy egy szerzetesi közösségnek éppen hol és kik között van dolga?

Sokszor megkérdezik tőlünk, hogy ki az a szegény, akihez mennünk kell. Én viszont azt gondolom, talán inkább az a kérdés, hogy kinek vagyok én most a szegénygondozó nővére. Amikor Jézustól megkérdezik, hogy ki az én felebarátom, elmondja az irgalmas szamaritánus példabeszédét. A végén pedig visszakérdez: ki volt a felebarátja annak, aki rablók kezébe került? A válasz az, hogy aki irgalmasságot cselekedett vele. Jézus tehát megfordítja a kérdést. Nem egyszerűen azt mondja meg, hogy kinek kell segítenünk, hanem arra irányítja a figyelmet, hogy mi váljunk felebaráttá. Szegény ember mindig van körülöttünk. A kérdés inkább az, hogy Isten most éppen kihez küld engem. Ehhez pedig nagyon figyelni kell a Szentlélekre.

A szolgálatotok egyik alapvető célja az emberi méltóság helyreállítása. Ez nagyon szép megfogalmazás, de hogyan válik valósággá a mindennapokban?

Az, hogy visszaadjuk az emberek méltóságát, valóban nagyon szép, leírt mondat. De a mindennapokban ez nem úgy történik, hogy elindulok Boriska nénihez azzal a céllal, hogy most visszaadom neki az emberi méltóságát. Hanem mondjuk szól a szomszédja, hogy Boriska néni kertjében már nyakig ér a gaz, és valakinek jó lenne megnéznie, mi van vele. Én kimegyek hozzá, megismerem, beszélgetni kezdünk. Észreveszem, hogy nagyon elhanyagoltak a körülményei, és megkérdezem, van-e például meleg víz a fürdőszobában. Aztán tovább beszélgetünk, és lassan kialakul közöttünk egy személyes kapcsolat. És amikor ez a kapcsolat megszületik, akkor én már az ő embere leszek, ő pedig az én Boriska nénim lesz. Lesz valakije, akinek a neve ott van a telefonjában, aki ismeri őt, akihez fordulhat. Nem áll többé teljesen egyedül a világmindenségben. És én is megismerem őt, meglátom az értékeit. Most persze csak egy kitalált történetet meséltem, de valahogy így épül fel ez a személyes kapcsolat. Ha úgy nézel rá, hogy ő az az ember, akiért Krisztus meghalt, akit a világmindenség Istene annyira szeret, hogy az életét adta érte, akkor egészen másként fogsz hozzá fordulni. Ez a tekintet önmagában is képes valamit visszaadni az embernek a méltóságából.

De ennek a személyes jelenlétnek szükségképpen vannak korlátai. Hány embernek lehetünk valóban az „embere”? Meddig tágítható az a figyelem és jelenlét, amelyről beszélsz?

Természetesen megvannak a korlátaink. Nekünk is huszonnégy órából áll a nap, és nem tölthetjük az egészet a szolgálatban. Rengeteg más feladatunk is van. Ráadásul nem gondolom, hogy mi lennénk a leghatékonyabbak az időnk és az energiáink beosztásában. Ebben is sokat fejlődhetnénk, és hibázunk is bőven. Ugyanakkor ezeket a korlátokat maga Jézus is vállalta. Gondolj bele: Isten eljön a földre, megszületik egy konkrét helyen, egy konkrét faluban, és harminc évig szinte ki sem mozdul az ácsműhelyből. Nem lett volna sokkal hatékonyabb, ha mondjuk a 21. században születik meg, és csinál egy YouTube-csatornát? Mennyivel több emberhez eljuthatott volna.

Ehelyett harminc évig egy ácsasztal mellett dolgozik, majd marad három éve arra, hogy járja az utakat, tanítványokat gyűjtsön, és beszéljen arról, hogy Isten országa közöttünk van. Miért vállal Isten ennyi korlátot? Miért választja ezt az utat? Mert a személytől személyig tartó találkozást helyezi a megváltás történetének középpontjába. Persze használnunk kell a modern eszközöket is, amennyire tudjuk, de attól még Isten személyesen váltotta meg a világot. Jézus sem gyógyított meg minden beteget Palesztinában, hanem azokat, akikkel találkozott. A mi életünk is ilyen. Tele van Magyarország szegény emberekkel, mi pedig a jelöltekkel együtt tizenöten vagyunk. Találkozunk néhány emberrel, és nekik segítünk.

A rendalapítás századik évfordulója különleges alkalom arra is, hogy visszatekintsetek az elmúlt évszázadra. A kezdeti szegénygondozástól a rendek feloszlatásán át az újrakezdésig sok mindenen keresztülment a közösség. Mit tartasz a legfontosabb örökségnek?

Mindenekelőtt azt a nagyon erős Krisztus-központú szemléletet, amely az alapítóinkat és az előttünk járó nővéreket jellemezte. Hogy minden Jézusból induljon ki, minden őérte történjen, az iránta való szeretetből. Ez határozza meg a jubileumi évünk lelkiségét is. A mottónk: „Érted, veled, benned.” Ez a szentmise doxológiájára utal: „Őáltala, ővele és őbenne.” A rendünk lelkiségében különösen fontos szerepe van az Eucharisztiának, Jézus áldozatának. Arra a falat kenyérre Jézus azt mondja: ez az én testem. De a szegény emberrel is azonosítja magát, amikor azt mondja: amit a legkisebbek közül eggyel tettetek, velem tettétek. Számunkra ez a kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik: Krisztus jelenléte az Oltáriszentségben és Krisztus jelenléte a szegény emberben. A mottónkkal ezt az alapítóinktól kapott örökséget szeretnénk a jelenbe hozni. Hogy minden, amit teszünk, egész életünk Jézusért, Jézussal és Jézusban történjen.

Hogyan készültök megünnepelni a centenáriumot?

Nagyon várjuk, és sokat készülünk rá. Az ünnepi évet december 27-én, Szent Család vasárnapján nyitjuk meg. A Szent Család különösen fontos a közösségünk számára. Az alapítóink számára is meghatározó volt a názáreti Szent Család példája: az egyszerű, rejtett élet, amelynek Jézus a középpontja. Názáretben látszólag semmi különleges nem történt, mégis minden Jézusról szólt. Mi is így szeretnénk élni. Az egész jubileumi évben szeretnénk különféle ünnepi alkalmakat szervezni, amelyekbe bevonhatjuk mindazokat, akik körülöttünk vannak: a segítőinket, azokat, akiket mi segítünk, és mindenkit, aki szívesen csatlakozna hozzánk. Elsősorban együtt szeretnénk hálát adni Istennek azért a kegyelemért, hogy életre hívta ezt a közösséget. De még inkább azért, hogy velünk van.

Mi jelenti számodra a legnagyobb kihívást a következő négy évben?

Van Jézusnak egy mondata, amely nagyon fontos számomra: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” És azt is mondja magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Azt gondolom, az egyik legnagyobb kihívás ma megmaradni az igaz Isten mellett. Nem engedni, hogy a látszatok, a könnyű megoldások vagy bármi más eltántorítson minket tőle. Mert az igazi szabadságunk és boldogságunk abban van, ha hozzá hűségesek maradunk. Ez pedig ma egyáltalán nem könnyű.

Nagyon sok minden a látszatról, a látványról, a kirakatról szól. És ez a keresztény közösségeket is megkísértheti. Hogy csináljunk valami látványosat, valami olyasmit, ami szépen hangzik, jól mutat, amivel sikert lehet aratni. Csakhogy azt gondolom, a világnak már nagyon elege van a látszatból. Az emberek valódi értékekre vágynak. Nekünk pedig itt van Krisztus, aki maga az igazság. Nagy kihívás hűségesnek maradni hozzá akkor is, ha ez nem mindig jár sikerrel, elismeréssel vagy osztatlan tetszéssel.

Milyen konkrét helyzetekben tapasztaljátok ennek a kísértését?

Például abban, hogy ki merjük-e mondani az igazságot az emberi élet értékéről, vagy hűségesek tudunk-e maradni az Egyház tanításához akkor is, amikor azt mondják rá, hogy meghaladott. Hogy ki tudunk-e tartani az ember mellett úgy, ahogyan Isten megteremtette. De a saját szolgálatunkban is megjelenik ez a kérdés. Az egyszerű, hétköznapi szolgálat nem feltétlenül látványos, és nem biztos, hogy jól reklámozható. Vigyáznunk kell, hogy ne akarjuk mindenáron azzá tenni. Mert az, hogy a mai kor szükségleteire válaszolunk, nem jelenti azt, hogy a mai kor divatját kell követnünk. Nem feltétlenül divatos szolgálatokat kell vállalnunk, hanem azokat, amelyekre Isten hív bennünket. Ennek a kettőnek a megkülönböztetése szerintem nagyon fontos feladat.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2027-re meghirdette a Hivatás Évét. Mit tapasztalsz, miért különösen nehéz ma a fiatalok számára felismerni a hivatásukat, és még inkább életre szóló elköteleződést vállalni?

Azt látom, hogy nagyon sok fiatalnak hiányoznak azok az alapvető emberi kapaszkodók, amelyek egyáltalán lehetővé tennék, hogy döntéseket hozzon az életéről. Sokszor hiányzik az érzelmi stabilitás, az identitás biztonsága, annak a tudása, hogy ki vagyok, mire vagyok képes. Hiszen mire adjam oda az életemet, ha még azt sem tudom, hogy ki vagyok? A hivatás felismeréséhez és megéléséhez el kell indulni. Lépéseket kell tenni, rá kell állni egy útra. És ha az egyik utat választom, azzal szükségképpen lemondok más utakról. Szerintem a mai világ egyik nagy hazugsága az, hogy mindent választhatsz, minden lehetsz, és semmi mellett nem kell hosszú távon kitartanod. Ma így döntesz, holnap úgy, aztán lecseréled, kipróbálsz valami mást. Csakhogy közben eltelik az életed.

Amíg azt játsszuk, hogy mindent választunk, valójában semmit sem választottunk. A másik ilyen illúzió az, hogy bármi lehetsz – pedig nem lehetsz bármi! Van egy személyiségem, vannak képességeim, és vannak dolgok, amelyekre egyszerűen nem vagyok alkalmas. De nem ezek a korlátok veszik el a szabadságomat, éppen ellenkezőleg: ha ismerem a valóságot, ha tudom, ki vagyok, akkor tudok igazán szabadon dönteni, és ezt az egy szívemet, ezt az egy életemet oda merem adni valaminek, valakinek. Van ennek egy hihetetlenül finom, édes íze.

Ha visszatekintesz az eddigi szerzetesi életutadra, hogyan változott benned a saját hivatásod megélése? Hiszen annak idején igent mondtál Isten hívására és erre a közösségre, most pedig egy új helyzetben, új felelősséggel ismét igent kellett mondanod.

Sosem hittem volna, hogy Isten ilyen utakra hív. Nem csalódtam benne, inkább mindig meglepett. Most már tizennyolc éve vagyok a közösségben, előtte pedig nagyjából hat évig kerestem, hogy mi az, amit Isten akar tőlem, és én mit akarok tőle. Szóval azért van már egy közös történetünk. Jó erre visszanézni, mert Istennek mindig volt valami újabb ötlete. Most már kezdem megtanulni, hogy érdemes ebben bízni – mindig elvisz a határaimig, sőt, túl is visz rajtuk.

Az Istennel való személyes kapcsolat mellett mindezt egy szerzetesi közösségben éled meg. Mit jelent számodra, hogy ezt az utat nem egyedül, hanem a nővéreiddel együtt járhatod?

Ez az egyik legizgalmasabb az egészben: hogy ezt az utat együtt járjuk a nővéreimmel. Hiszen mi nem egymást választottuk, és a mindennapokban bizony tudunk egymással küszködni, vannak nehézségeink is. De éppen ez a zseniális Istenben: hogy mindezt közösségi műfajban csináljuk. Isten egészen személyesen vezet engem, de úgy, hogy közben ezekkel a nővéreimmel együtt vezet. Valamilyen módon egymáshoz tartozunk, és semmit sem tudunk egészen egyedül csinálni. Az elöljárói szolgálat is ilyen. Én nem tudok a nővéreim elöljárója lenni, ha ők nem jönnek utánam. Ezt az utat csak együtt tudjuk járni.

***

Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Andrei Ivanov
Ferences Média 2026