Évek óta Magyarországon élsz, és most új szolgálati területed lett Mátraverebély-Szentkúton. Hogyan kerültél kapcsolatba a kegyhellyel, és mit jelent számodra személyesen ez a hely?

Azt hiszem, ez kifejezetten a Gondviselés műve. Amikor hat év után, két évvel ezelőtt visszatértem Magyarországra, egyáltalán nem gondoltam Szentkútra. Inkább a média felé szerettem volna indulni. Aztán teljesen véletlenül találkoztunk a korábbi kegyhelyigazgatóval, Lóránt atyával, és egy beszélgetés során felmerült: mi lenne, ha Szentkútra jönnék? Nagyon gyorsan mérlegelni kezdtem, és arra jutottam: „Hűha, ez egyébként nagyon jó lenne!” Másfél óra az út, ami majdnem ugyanannyi, mintha Budapesten a város másik végére járnék dolgozni. Amikor pedig összehasonlítottam a lengyel nemzeti kegyhelyünkkel, és belegondoltam Szentkút magyarországi rangjába és jelentőségébe, azt gondoltam: ez eszméletlen. Óriási megtiszteltetésként élem meg. Nagyon szeretem a Szűzanyát; úgy érzem, kicsit átrendezte a dolgokat, hogy ott lehessek nála. Másrészt három évig Kárpátalján szolgáltam, ami nagyon érzékennyé tett a határon túl élő magyarság helyzetére. Beleéreztem abba, mit jelent országhatáron kívül magyarként élni. Egy nemzeti kegyhely pedig nemcsak az országról, hanem a nemzetről is szól, sokkal szélesebb a hatása.

Hogy fogadtak a kegyhelyen?

Nagy nyitottsággal találkoztam az atyák és az ott dolgozók részéről. Számomra ez is egyfajta csoda volt: nagyon hálás szívvel érkeztem, ők pedig ugyanilyen hálával és örömmel fogadtak. Kiderült, hogy nemcsak egy-egy szolgálatba tudok besegíteni – sekrestyésként, szentmise-szándékok írásában, lelkigyakorlatok és programok kísérésében, szervezésében –, hanem a médiában is lehet feladatom. Egyszer megosztottam velük, hogy ha majd biztosabban beszélek magyarul, szívesen készítenék podcast-sorozatot. Ezt még távoli tervként mondtam, de nagy meglepetésemre azt mondták: a szentkúti podcastokat is készíthetném. Ráadásul szinte azonnal el kellett kezdenem, mert akik korábban csinálták, már nem tudták vállalni. Külföldiként óriási bizalmat kaptam.

Szentkútra nagyon különböző emberek érkeznek. Vannak mélyen vallásos, gyakorló keresztények, mások pedig egy-egy nehéz élethelyzet miatt zarándokolnak el ide. Te mit tapasztalsz: leginkább miért keresik fel az emberek a kegyhelyet?

Ahogy mondod is, nagyon különböző okokból. Ezen a helyen sok minden találkozik. Egyrészt maga a természet: különleges, csendes völgy, ahol lehet gyönyörködni a teremtett világban. Ehhez kapcsolódik a gyógyító hatásúnak tartott forrásvíz is, ami önmagában vonzóvá teszi a helyet, ezért nemcsak hívő emberek érkeznek. Sokan kifejezetten gyógyulásban reménykednek. A hívők pedig lelki megtapasztalást keresnek. Hiszek abban, hogy a szemlélődő élet gyümölcse nemcsak akkor hat, amikor valaki megéli, hanem akár évszázadokkal később is. Úgy gondolom, az egykori remeték imádsága és élete még mindig működik ebben a völgyben. Van itt egyfajta „tartalmas csend”, ahol különös módon tapasztalható meg Isten jelenléte és békéje. Ezt keresik az emberek – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Nem utolsó sorban pedig Szentkút híre azokat a házaspárokat is vonzza, akik gyermekre vágynak és reményt keresnek. Ez is sajátos része a kegyhely életének.

Van olyan találkozásod vagy történeted Szentkútról, amely különösen közel áll hozzád?

Inkább azt mondanám, nem egyetlen nagy megtapasztalásom van. Inkább olyan, mint a szentkúti víz: cseppekből áll. Szépen gyűjtögetem ezeket a pillanatokat. Egyre több van belőlük: a természetben, az erdőben, vagy az emberekkel való találkozásokban. Apró csodák. Az egyik ilyen „kis csepp” az volt, amikor zarándoktáborokat fogadtunk. Az egyik utolsó csoport kijött az erdőből, én pedig ott vártam őket. A csoport elején magyar zászló volt, a hangszóróból pedig megszólalt a „Boldogasszony, Anyánk”. A gyerekek a saját hangjukkal is erősítették az éneket. Nagyon megható volt; különösen azért, mert lengyelként fogadhattam ezeket a magyar fiatalokat, akik egyszerre élik a hitüket és a magyarságukat. Ilyen pillanatokat gyűjtögetek.

Beszéljünk egy kicsit bővebben a zarándoktáborról is. Mit jelent ez pontosan és kiknek szól?

A zarándoktábor a vándortábor egyik ága. Én zseniális programnak tartom a gyerekek számára. A csoportok legtöbbször a tanáraikkal együtt indulnak útnak. A kegyhely szempontjából fontos útvonal Márianosztrán indul, és Szentkúton ér véget. Nem kifejezetten egyházi iskolák programja, hanem nyitott kezdeményezés, így bármelyik iskolából lehet jelentkezni. Mi, mint kegyhely, az utolsó állomáson fogadjuk a csoportokat. Szállást adunk nekik, másnap pedig különböző záróprogramokon vesznek részt. Én is tartok nekik ismertetést a kegyhelyről. Lelkesítő látni, hogyan élik meg a gyerekek a zarándoklatot: hogyan tanulnak zarándokolni, hogyan fejlődnek az úton, és hogyan erősödik közben a hitük.

Szerinted miben különbözik egy zarándoklat egy egyszerű kirándulástól? Mitől válik egy út lelki úttá?

Az egyik legfontosabb kérdés, hogy miért indulok el. A zarándoklatnak mindig van valamilyen természetfölötti célja. Lehet egészen konkrét: sokan azért indulnak el, hogy imádkozzanak valakiért vagy saját magukért, egy olyan szándékért, amellyel kapcsolatban addig tehetetlennek érezték magukat. Valaki gyógyulást keres, a hivatását szeretné megtalálni, jó feleségért vagy férjért imádkozik. Olyan dolgokat visz magával, amelyeket végső soron csak Istentől kaphat meg. Ahogy a volt kegyhelyigazgatónk szokta mondani: Isten szereti a meglepetéseket. Sosem lehet tudni, hogy mivel válaszol. Közben maga a zarándok is változik. Nemcsak az út célja fontos, hanem az is, hogyan alakul át közben az ember. Néha az sem egyértelmű, miért indul el valaki. Lehet, hogy maga sem tudja, csak van benne egy rejtett vágy. És közben az úton valami megváltozik. Hívőként fontos az előkészület is: a gyónás, a lelki beszélgetés, a tudatos ráhangolódás. Az sem mindegy, hogyan zarándokolunk. Ha céltudatosan tesszük, nem válik egyszerű teljesítménytúrává, sem fizikailag, sem lelkileg. Mert a zarándoklatban egyrészt az ember indul el, másrészt viszont Isten vezeti.

Hogyan találkozik a kegyhelyi szolgálatodban az offline, személyes jelenlét és az online evangelizáció?

Nagyon érdekes kérdés, mert egyre inkább digitális világban élünk. Szerintem a kettő nem üti egymást. Én nagyon mélyen tapasztaltam az offline életet, és nagyon nagyra értékelem. Nosztalgiával gondolok arra az időszakra, amikor egyáltalán nem volt online élet. Hiszen mi „offline lények” vagyunk: offline születtünk, offline halunk meg, és offline megyünk majd a mennyországba. A személyes találkozást semmivel sem lehet pótolni, és számomra fontos, hogy ez prioritás maradjon. Viszont, ha tetszik, ha nem, egyre inkább online élünk. Ott is keresni kell a kapcsolatot az emberekkel. Előfordulhat, hogy az online találkozásból később offline találkozás lesz, de ha nem, az online jelenlét hatása akkor is átkerülhet az ember valódi életébe. Ezt nem lehet lebecsülni. Vállalni kell – okosan, mindenkinek a saját karizmája szerint. A lelkipásztoroknak pedig mindenképpen keresniük kell az embereket a digitális térben is.

Én is valahogy így gondolom: nagyon szeretem a csendet, az elvonulást, az offline világot, ugyanakkor azt látom, hogy ha ma azt mondjuk: „menjetek és hirdessétek az evangéliumot”, akkor ennek az is része, hogy belépünk az online térbe. Egyszerűen azért, mert az emberek ott vannak.

Igen, viszont nagyon fontos az irány: az online világból az offline világba kell vezetnünk az embereket. Az online világ nem valóságos abban az értelemben, ahogyan az emberi találkozás az. Az Istennel való találkozás pedig végső soron a csendben és az intimitásban történik. Éppen ezért például az online szentségimádással kapcsolatban vannak fenntartásaim. Lehet, hogy valakinek egy adott pillanatban segítséget jelent, de maga a szentségimádás nem helyettesíthető online módon. Ez valóságos, analóg találkozás. Ugyanakkor igenis ki kell menni ezekbe a terekbe, ott kell „halásznunk”, ott kell dolgoznunk. De az a cél, hogy onnan az embereket elvezessük a valódi találkozásig.

Mostanában egyre többet hallani a „sajtóapostolkodás” kifejezést. Te egy missziós rend tagjaként hogyan látod: lehet-e úgy missziózni, hogy valaki kamera vagy mikrofon mögött ül, podcastot készít, vagy éppen egy Instagram-bejegyzést ír?

A rendünkre jellemző, hogy világszerte jelen vagyunk, összesen 71 országban. Nemzetközi találkozások és beszélgetések során rájöttem, hogy tulajdonképpen bárhová mész misszionáriusként, ugyanabba az alaphelyzetbe kerülsz. Mehetsz New Yorkba vagy egy eldugott afrikai faluba: a kultúra és a mentalitás más lehet, de ami lényeges, ami emberi az emberben, ugyanaz. A misszió és az evangélium, amit át akarok adni, szintén ugyanaz. Közben azonban a világ nagyon gyorsan változik. Ma már Afrikában is az a jellemző, hogy az embereknek talán nincs sok mindenük, de telefonjuk és térerőjük van. Ez is mutatja, hogy az online tér mennyire közös térré vált. Az is megváltozott, hogy ki a szegény, ki a rászoruló, és hol van szükség misszióra. Régen könnyebb volt úgy gondolkodni, hogy Afrikában vannak szegény gyerekek, akik nem tudnak írni és olvasni. Ma már a fejlett országokban is találunk komoly nehézségekkel küzdő embereket – nemcsak az írás-olvasás, hanem az értékrend, a hit és a lelki kiüresedés terén is. Éppen ezért számomra nincs lényegi különbség aközött, hogy egy másik országba megyek misszióba, vagy az interneten végzek missziós tevékenységet.

Offline misszionáriusként fontos számodra, hogy egy helyhez, egy néphez is közel kerülj?

Természetesen. Nem minden rendre jellemző ugyanilyen mértékben, de ránk különösen, hogy készek vagyunk menni, bárhová is küld az Úr. Ehhez hozzátartozik egyfajta „misszionárius-betegség” is: beleszeretünk abba az országba és nemzetbe, ahová Isten küld minket. Én eredetileg nem Magyarországra készültem, mégis így lett. Aztán nagyon megszerettem ezt az országot és ezt a nemzetet. Ahogy Isten szereti a magyarokat, abból én is kapok, és remélem, hogy ebből valamit tovább is tudok adni.

Lengyelként már hosszú ideje Magyarországon élsz. Milyen volt az első benyomásod, amikor ideérkeztél, és milyen most?

Nagyon lassan tanultam meg ezt az országot, pedig nem vagyok lassú ember. 2010-ben érkeztem először Magyarországra; először meg kellett tanulnom a nyelvet, aztán megérteni, mit jelent a magyarság, a magyar kultúra és a magyar mentalitás. Ehhez idő kellett. Két év után Kárpátaljára helyeztek, ahol újra tanuló üzemmódba kellett állnom. Már dolgoztam, de közben azt is meg kellett értenem, mit jelent Kárpátalján magyarnak lenni, illetve magyarként Ukrajnában élni. Ehhez bizonyos értelemben már Lengyelországban is kaptam előkészületet, hiszen ott is megfordultam olyan területeken, ahol összetett volt a nemzeti identitás kérdése. Ezután visszaköltöztem Magyarországra, Erdőkürtre a pálos nővérekhez, ahol ismét új szemszögből nézhettem rá a magyarságra. Ma már kevésbé érzem magam tanulónak, inkább próbálom azzal szolgálni az embereket, amit eddig kaptam. Nyilván sok kérdés merül fel bennem, például az is, hogy a magyarok mennyire teszik ki magukat a nyugati civilizáció hatásainak. Én lengyelként a szívem mélyén hiszek abban, hogy a magyarok bölcsek, és hogy a magyar lélek képes magyarnak maradni. Amikor először ideérkeztem, magamban „szigeti mentalitásnak” neveztem ezt. Mintha ti egy sziget lennétek Európában, és érezhető bennetek egy ösztönös vágy arra, hogy megőrizzétek mindazt, ami a sajátotok.

Térjünk rá a podcastra. Hogyan választod ki a témákat és a vendégeket?

A legfontosabb és állandó munkamódszerem a szentségimádás. Mindig megkérdezem az Urat: „Mit szeretnél, kivel és miről beszéljek?” Olyan is van, hogy már kiválasztottam a vendéget, és egy szentségimádáson kapok mellé témát, vagy fordítva: van egy téma, és ahhoz jelenik meg egy megfelelő ember. Széles témakört szeretnék bemutatni, mert a kegyhelyre is nagyon különböző emberek érkeznek. Ugyanakkor a hely légköre csendes, nyugodt, lelki, szinte intim, ezért nem szeretnék belekeveredni a divatos témákba, aktuális vitákba vagy „égő kérdésekbe”. Inkább olyan legyen, mint amikor az ember elvonul valahová elcsendesedni, és elkezd gondolkodni az élet, a hit és a lelki élet kérdéseiről. Szeretnék majd foglalkozni a hit és a magyarság megélésével is: létezik-e olyan, hogy magyar lelkiség, vagy van-e valamilyen sajátos magyar vonás az egyetemességben. Persze mindez nem csak tőlem függ. A kegyhelyigazgatóval együtt beszéljük meg, kik legyenek a vendégek és milyen témákkal foglalkozzunk.

Novemberben indul egy női lelkigyakorlat-sorozatotok is Szentkúton. Mesélnél erről egy kicsit?

Amikor Szentkúton különböző nőkkel, női csoportokkal találkoztam, azt tapasztaltam, hogy az egyszerű, népi vallásosságnak és az egyszerű életnek is megvannak a maga lelki szükségletei. Olyan lehetőséget szerettünk volna létrehozni, amely szélesebb kör számára nyitott: nem csak fiataloknak vagy azoknak, akik konkrét hivatást keresnek. A nemzeti kegyhely számomra nagyon tág lelki tér, ahová mindenki a maga életével érkezik. Ezért olyan lelkigyakorlatot állítottunk össze, amelybe különböző élethelyzetben lévő nők is bekapcsolódhatnak. A lelkigyakorlatnak fontos eleme a rózsafüzér, amely egyszerű, mégis mély imádság: a titkokon keresztül találkozik benne a Szentírás, Jézus élete és a Szűz Mária iránti szeretet. A másik alapja a Szentírás-elmélkedés. Azt szeretném, hogy ne csak én olvassam a Szentírást, hanem az Ige is olvasson engem: ne én akarjam megmagyarázni, mit jelent számomra egy-egy szöveg, hanem engedjem, hogy az Ige megmutassa, mi történik bennem. Hasonlóképpen szeretnénk közelebbről megismerni szent nőket is. Ne csupán távoli, idealizált alakok legyenek, hanem olyan nők, akiknek az életén keresztül új utak és megoldások nyílhatnak meg előttünk. Fontos maga Szentkút is mint az elcsendesedés és a pihenés helye. Sok beszélgetés során megtapasztaltuk, mennyire vágynak a nők néhány nap lelki és testi kikapcsolódásra. Egy családanyának például, akinek az egész családja rajta épül, időnként szüksége van néhány napra, amely csak az övé. Nem mindenki számára fér bele egy teljes hetes elvonulás, de egy rövid, egyszerű lelkigyakorlat igen.

Ez különösen érdekes téma, mert közben a nőiség képe is nagyon sokat változott a társadalomban.

Szerintem nagyon erősen leépült a nőiség képe és mintája a mai társadalomban, és ez a keresztény, katolikus nő képére is hatással van. Sokszor azt halljuk, hogy az önmegvalósítás legyen a legfőbb célunk: akkor leszünk boldogok és „igazi nők”, ha függetlenek és erősek vagyunk, és mindent saját magunk valósítunk meg. Szeretnénk ezeket a fogalmakat egy kicsit más irányba fordítani: megmutatni azt az utat, amelyet a Szűzanya és a szent nők élete és példája tár elénk, és amely a hívő számára sokkal hitelesebb támpontot adhat, mint a mai minták.

***

***

Ádám Rebeka Nóra
Fotó: Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhely
Ferences Média 2026