Boldog a szolga, ki az emberek magasztalása és dicsőítése közepett nem gondolja magát különbnek, mint amikor hitványnak, együgyűnek és megvetésre méltónak tartják.

A Sebek titka: Szent Ferenc stigmatizációjának 800 éves emlékezete – Klaniczay Gábor előadása

2024.04.03 Címkék:

Klaniczay Gábor, a Közép-Európai Egyetem (CEU) Középkortudományi Tanszékének professor emeritusa, az ELTE címzetes egyetemi tanára tartotta a március 25-i előadást Pasaréten, A Szó szimfóniája sorozat keretében.

A ferences rend jubileumi évei során idén a stigmatizáció áll az emlékezés középpontjában. Amint a pasaréti előadás-sorozat szervezője, Bagyinszki Ágoston OFM elmondta, aki „ferences plébánia holdudvarában” él, az biztosan találkozott már ezzel a témával, azonban még a ferences szerzetesek is zavarban lennének, ha hosszabban kellene kifejteniük a stigmatizáció kérdését.

A történész előadóról többek között elmondta, hogy fő specializációja a középkori szentkultusz. Bemutatását Klaniczay Gábor egy személyes emlékkel egészítette ki: az ELTE bölcsészkarán H. Balázs Éva történész tanítványa volt, aki már akkor kijelentette: „Fiacskám, te Assisi Szent Ferencről fogsz életrajzot írni.” Bár ez így még nem történt meg, de Ferenc valóban nagy hatást gyakorolt a gondolkodására, és az utóbbi években a stigmatizáció témája volt a leghangsúlyosabb számára.

1226. október 3-án Cortonai Illés testvér adott először hírt szélesebb körben a soha addig nem látott csodáról – kezdte a téma bemutatását a középkorkutató professzor. A stigmák addig csak a rendalapító első társai számára voltak ismertek. Ferencre egyre inkább „alter Christus”-ként tekintettek halála után, és a stigmatizáció csodáját minden más csodánál gyakrabban ábrázolták. A szent maga soha nem beszélt sebei keletkezéséről, és szemtanúja sem volt az eseménynek; Celanói Tamás volt az, aki a stigmákat az Alverna hegyén kapott látomáshoz kötötte, az ő elbeszélése vált a történet alapnarratívájává.

Klaniczay Gábor áttekintést nyújtott a kérdéssel foglalkozó szakirodalomról, többek között Jacques Le Goff, André Vauchez, Chiara Frugoni, Donna Trembinski és Carolyn Muessig köteteit ajánlva a hallgatóság, köztük sok ferences szerzetes figyelmébe.

Hasonló jelenség első említésével Pál apostol leveleiben találkozhatunk, például a Galata-levélben olvasunk „Jézus jegyeiről” (Gal 6,17), melyeket Pál is magán hordoz – ekkor még más jelentésben, ami viszont hasonlít a stigma szó mai, szociálpszichológiai jelentéséhez. A kérdéssel foglalkozó korai szerzők közül kiemelte az előadó a bencés Damiani Szent Pétert, aki úgy vélte, a püspökök titokzatos módon magukon viselik Krisztus szenvedésének jegyeit.

A kora középkor után nagy változás következett be: a 12. században középpontba került Krisztus embersége, illetve az evangéliumok. Ekkor jelentek meg a San Damianó-i kereszthez hasonló, az ember Jézust megfeszítve ábrázoló alkotások (például Alberto Sotio, 1187).

Giles Constable brit történész mutatott rá először, hogy Krisztus „utánzása” (imitatio) a teste utánzását is jelentette. Már a 11. századi remete szent, olaszosan: Domenico Loricato (Páncélos Szent Domonkos) vezeklő öltözéke okozta sebeire azt mondták, hogy Krisztus sebeit viseli; majd a beginamozgalomra is jellemző volt a sebek kultusza, az öncsonkítás.

A kor mentalitásának, érzékenységének a változását mutatja a szenvedés előtérbe kerülése; Szent Ferenc esetében egy lényeges újdonság jelent meg: sebei nem valamely fizikai, hanem isteni beavatkozás nyomai.

Klaniczay Gábor megemlítette, az 1230-as években már vita zajlott arról, milyen irányba megy, illetve milyen irányba kellene mennie a rendnek, amely az első kis közösségből igen hamar nagy renddé vált. Emellett vita övezte a stigmák értékelését is. Amikor Ferenc radikális követőinek a kezébe került a vezetés, felszólították a testvéreket, osszanak meg minden általuk ismert történetet a rendalapítóról a közösséggel – ezeket foglalta össze Bagnoregiói Bonaventura.

A szó- és írásbeli történetek kiegészültek a képi ábrázolás változataival is. Elsőként egy 1228 körül készült monstranciát mutatott kivetítve az előadó, majd Bonaventura Berlinghieri 1235-ös képét Ferenc csodáiról, melynek a stigmatizációt ábrázoló részletén Ferenc az Olajfák hegyén imádkozó Krisztusra emlékeztet. Klaniczay Gábor arról is szót ejtett, hogy például az Angliában élő bencés krónikaíró és illusztrátor Matthew Paris egy másik történetet ismert (Chronica maior, 1236): úgy tudta, Ferencnek álmában jelent meg a látomás, a keresztre szegezett szeráf; de létezik olyan hóráskönyv is, mely templombelsőben ábrázolja a csodát.

Amikor a ferencesekből kiszakadó „spirituális mozgalom” nagyobb jelentőségre tett szert, megjelentek a sugarak az ábrázolásokon, és egyre elterjedtebbé vált az a nézet, mely szerint a szeráf titkokat is átadott Ferencnek.

A legendák szintén új epizódokkal egészítették ki a stigmatizáció történetét – folytatta az előadó –, így került bele az a momentum, hogy amikor a San Damianó-i feszület (Croce dipinta, festett kereszt) szólt hozzá, a sebek már akkor belenyomódtak Ferenc szívébe.

Az assisi felső templomban Giotto és műhelye munkái láthatók, köztük az a freskó, amelyen Ferenc stigmáit megtekintik a hívek (3Cel 39). A tanúvallomások a stigmákról nem szerepelnek a kanonizációs anyagokban; az 1230-as években egy álomlátomás igazolta IX. Gergely pápa szemében a csoda valódiságát. Celanói Tamás Tractatus de miraculisából származik a „vérző szentkép csodája”, amelyet szintén egy 1280 körüli ábrázolással is illusztrált a közönség számára Klaniczay Gábor.

Leó testvér is megjelenik a képeken, jelezve, amit állított is: hogy ott volt, de nem volt szemtanúja az esetnek. Leó „céduláján” azonban egy himnusz olvasható, valamint ezek a szavak: „post impressionem stigmatum”, azaz „a stigmák benyomódása után” – ez a klarisszák által megőrzött dokumentum volt a csoda fő tanúbizonysága később.

Az 1260-as években Bonaventura Nagy legendája zárta le a stigmákról szóló vitákat a renden belül (Legenda maior, 1263); értelmezése újdonságokat is tartalmazott, például nála a szeráf egyértelműen Krisztusként jelenik meg. Assisiben, a felső templomban és más ábrázolásokon is megjelennek újítások, köztük az, hogy a sugarak közvetítik a sebeket – ez lett a középkori konvenció. A sugarak iránya is kifejezi, hogy Ferencet Krisztus tükörképének akarják-e ábrázolni, vagy – mint a firenzei Santa Croce Bardi-kápolnájában látható 1320 körüli freskón – a Krisztussal való azonosságát kívánja-e kifejezni az alkotó.

A legendák újabb és újabb elemekkel egészítik ki a történetet: a Fioretti a Ferencnek megjelenő Krisztustól kapott ígéretek részletes leírását szövi bele, illetve hogy Alverna hegyén különös fényjelenség volt tapasztalható a látomás idején – ezt a fényjelenséget láthatjuk Fra Angelicónál többek között. E látomás szerint Ferenc új megváltó lett, aki évente egyszer le tud szállni a Purgatóriumba, hogy övéit kimentse onnan.

Hogyan tudta az utókor elfogadni ezt a csodát, a stigmatizációt? – ez a kérdést vizsgálta Klaniczay Gábor előadása utolsó egységében. Beszélt a ferencesekkel rivalizáló ciszterciek és domonkosok reakcióiról, akik között akadt, aki kétkedve fogadta ezt a történetet. Ugyanakkor, a 13. század második felétől kezdve saját stigmatizáltakkal álltak elő. Árpád-házi Szent Margitról is ez a hír terjedt eleinte Itáliában, amit ábrázolások is tükröznek (San Niccoló-templom, Treviso; San Domenico-templom, Perugia) – ennek az vetett véget, amikor magyar domonkosok felvilágosították őket, mondván, nem Margit volt stigmatizált, hanem magisztrája, Boldog Ilona.

A domonkos Jacobus de Voragine a csodát Ferenc „gazdag képzelőerejének” (vehemens imaginatio) tulajdonította, tehát tulajdonképp megkérdőjelezte isteni eredetét – magyarázta Klaniczay Gábor –, és ennek a ferences Pierre Thomas által vitatott „pszichoszomatikus” teóriának később is voltak hívei (köztük Petrarca).

Megjelentek újabb stigmatizáltak a középkorban, elsősorban nők: beginák, ciszterciek, domonkosok (Ida de Louvain, Elisabeth de Spalbeek, Christina von Stommeln). Érdekes esetet osztott meg az előadó Montefalcói Szent Kláráról: halála után felboncolták, és szívében megtalálták, amit kerestek: Krisztus szenvedésének eszközeit (lásd a képen).

A domonkos harmadrendi Sienai Szent Katalin ellenben külön kérte, hogy stigmáit ne lehessen kívülről látni, ezért „a színük vörösről a fény színére változott” – írja róla lelkiatyja, Capuai Rajmund.

A 20. században aztán több stigmatizált lett, mint valaha; közülük legismertebb talán Pio atya. A szélsőséges vallási devóciós forma hátterében az áll, hogy a stigmatizált fizikailag részt akar vállalni Krisztus megváltó tevékenységéből, át akarja vállalni a kereszthalál okozta szenvedést  – említette meg az előadó, majd zárásként visszatérve Szent Ferenchez hangsúlyozta, a rendalapító Krisztusként tudott viselkedni a saját korában.

A telt házas előadást szokásos módon beszélgetés követte, ezúttal elsősorban a közönség ferences tagjaitól érkező kérdésekkel. Szóba kerültek az „ereklyevadászok”; a sebek elhelyezkedése a tenyéren, illetve a csuklón keresztre feszítésnél; a páli teológia és a stigmák összefüggése („öltsétek magatokra Krisztust”).

Végül Bagyinszki Ágoston mint szervező és házigazda invitálta a jelenlévőket a május 6-i alkalomra, amikor Horváth Pál teológiatörténész mutatja be az érdeklődőknek az „oxfordi kalkulátorokként” emlegetett, kevéssé ismert, ám nagy hatású középkori ferences tudósokat.

Fotó: Gieszer Richárd
Szerző: Verestói Nárcisz / Magyar Kurír
Ferences Média, 2024

Hozzászólások lezárva.