Kedves Testvérek!
Az Úr adjon nektek békét!
Megrendült, mégis hálás lélekkel fordulok hozzátok azon a napon, amikor az Egyház és az egész világ siratja Ferenc pápa elhunytát, aki a történelemben először választotta pápaként Szeráfi Atyánk nevét. Már megválasztásának estéjén hozott döntése nyilvánvalóvá tette pápaságának irányvonalát: az evangéliumi egyszerűséghez való szüntelenül megújuló visszatérés, a szegényekhez közeli Egyház, az irgalmasság elsőbbsége és a minden emberrel való találkozás irányultságát.
A „betegségek és gyötrelmek” (PL 43) az utóbbi időszakban erőteljesen érintették Ferenc pápát, lehetővé téve számunkra, hogy tanúi legyünk, miként néz szembe a keresztény és a pásztor „Halál nővérünkkel”: rendkívül értékes tanúságtétel ez korunkban, amely miközben hajlamos a látványosságok hajszolására, le akarja tagadni a betegséget és a halált. Ferenc pápa azonban türelemmel viselte ezeket, s mindenben az Úr, a legfölségesebb, mindenható jó Úr dicséretét zengte. Ezért is nagyon hálásak vagyunk érte.
Egy prófétai név, amely programmá vált
Mindannyian emlékezünk Ferenc pápa szavaira, amelyekkel névválasztását magyarázta: „Ferenc a szegénység embere, a béke embere, olyan ember, aki szereti és védi a teremtést”. Ez a hármas dimenzió állandóan megnyilvánult péteri szolgálata egész folyamán. Nem pusztán tisztelgés volt Assisi Szent Ferenc előtt, hanem életének és pontifikátusának valódi programja: visszatérés az evangélium lényegéhez, a forráshoz, amely oly erőteljesen jellemezte a Poverello útját.
Evangélium sine glossa (Végr 39)
Ferenc pápa szavai és tettei szívében az evangélium közvetlen olvasata állt – pontosan az, amely egykor Assisi Ferencet is arra indította, hogy így szóljon: „Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit teljes szívemből tenni kívánok!” (CÉ1 22) A Szentatya személyében is láttuk: képes volt megragadni az evangélium üzenetének esszenciáját mindenféle járulékos elem vagy a világi logikával való megalkuvás nélkül, olyan közvetlenséggel, amely egyenesen az emberek szívéig ért.
A szentignáci lelkiség, amelyben Ferenc pápa formálódott, csodálatos módon fonódott össze a ferences fogékonysággal: a képességben Isten Igéjének szemlélésére, hogy „látni és érinteni” akarta Krisztus testét a szegényekben és azokban, akik különféle szenvedéseket hordoznak, valamint Isten akaratának szüntelen keresésében a szellemek megkülönböztetése által.
A ferences lelkiségben gyökerező tanítás
Ferenc pápa tanítása számos ferences intuícióból táplálkozott, kiterjesztve és aktualizálva ezeket korunk számára. Két – már címében is egyértelműen ferences ihletésű – enciklikája, a Laudato si’ és a Fratelli tutti e szemlélet legteljesebb kifejeződései. De tanításának egészét áthatja az ebből a lelkiségből forrásozó érzékenység.
A pápa a Laudato si’-ben felidézte a Naphimnusz, A teremtmények dicsérete kozmikus és kapcsolati látásmódját, amelyben Szent Ferenc minden teremtményt testvéreként szólít meg. E szemlélet az átfogó ökológia fogalmában teljesedett ki, amely mély összefüggést lát a természeti környezet, az emberi társadalom és a spirituális dimenzió között. Az enciklika „minden összefügg mindennel” (LS 16) kifejezése visszhangozza azt a látásmódot, amely szerint a Poverello számára „minden kapcsolat”. A Querida Amazonia kezdetű apostoli buzdítás továbbvitte ezt a gondolatot, kiterjesztve a ferences ihletettségű gondoskodást az őslakos kultúrák és területeik védelmére.
A Fratelli tutti kezdetű enciklikában a pápa Ferencnek a szultánnal való találkozására utalva a „társadalmi barátságot” ajánlotta korunk paradigmájaként: a fegyvertelen találkozást, a testvér felismerését túllépve minden vallási és kulturális határon. Szent Ferenc intuitív érzékét is újra megidézte az egyetemes testvériség, a szeretet igazságosságként megnyilvánuló dimenziója, valamint a kisebbé válásból megszülető kiengesztelődés iránt. Az enciklika „irgalmas szamaritánusa” az a Ferenc, aki átöleli a leprást, és benne nemcsak a testvért, hanem a szenvedő Krisztust is felismeri.
Más írásaiban is – mint az Evangelii gaudium vagy a Gaudete et exsultate – mélyen ferences témák köszönnek vissza: az evangéliummal való találkozásból születő öröm, az egyszerűség mint a szentség útja, az irgalmasság mint Isten neve, a szegények iránti kivételezett szeretet mint az evangéliumi igazság kritériuma. Még az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításban is megszólal az az igazi, gyengéd és konkrét szeretet, amely Szent Ferenc életét és emberi kapcsolatait jellemezte.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az irgalmasság rendkívüli szentévét meghirdető Misericordiae vultus kezdetű bulla ugyancsak visszautal Ferenc tapasztalatára, aki a leprással való találkozásban Isten irgalmas arcát fedezte fel. A betlehemi jászol jelentéséről szóló Admirabile signum kezdetű apostoli levél pedig a grecciói karácsonyra emlékeztet, amikor Ferenc „tulajdon testi szemeivel” (vö. CÉ1 84) akarta szemlélni a megtestesülés szegénységét és alázatát.
Ferenc pápa tanítása egy olyan egyházképet rajzol meg, amely nagyban hasonlít az ősi ferences testvéri életre: egy kilépő egyház képét, amely nem zárkózik önmagába, hanem szegény és a szegényekért él, amely arra törekszik, hogy helyreállítsa az elutasítottak méltóságát, s amely inkább akar az emberiség sebeit gyógyító „tábori kórház” lenni, mintsem erődítmény, amely elsáncolja magát saját biztonságába. Mondhatjuk, hogy az Egyház mint Isten zarándok népe – amely kép a II. Vatikáni Zsinaton érlelődött meg – meggyőző és bátor tanúra és megvalósítóra talált a most elhunyt Szentatya személyében.
Gesztusok, amelyek a paradoxonok csendjében szólnak
Szeráfi Atyánkhoz hasonlóan Ferenc pápa is élő példabeszédekből szőtte pápaságát: olyan gesztusokból, amelyek szavak nélküli nyelvként arra hívnak, hogy túllássunk a láthatón. Amikor kezet nyújtott a neurofibromatózistól (idegrendszeri és bőrtünetekkel járó, a sejtnövekedés szabályozásának zavarával járó betegség) eltorzult embernek, nemde éppen akkor fordította meg a szépség megszokott mércéjét, megmutatva, hogy az igazi arc az, amely képes találkozni a törékenységgel? És nem éppen akkor változtatta-e a földrajzi perifériákat lelki központokká, a kirekesztett migránsokat a szív új földrajzának tanítóivá téve, amikor Lampedusa és Leszbosz szigetére látogatott? És mit mondjunk arról, amikor bebörtönzöttek lábát mosta meg, feltárva előttünk az evangéliumi paradoxont: aki szolgál, nagyobb annál, mint akit szolgálnak?
Amikor magányosan imádkozott az üresen tátongó Szent Péter téren, nem éppen azt mutatta meg, hogy a hiány néha ékesebben szól, mint a tömeg, s hogy a ránk kényszerített távolság újfajta lelki közelséget teremthet? Ezekben a gesztusokban felsejlik Szent Ferenc alakja, aki átölelte azt, amit mindenki elkerült, fegyvertelenül ment oda, ahova mások felfegyverkezve érkeztek meg, és amikor az emberek nem akarták meghallgatni, akkor a madarakhoz beszélt.
És mit mondjunk arról a döntéséről, hogy a Szent Márta Házban lakjon? Nemde ennek a közelségnek és egyszerűségnek megbecsülésére tanított minket? Vagy amikor egyszerű, kis autókba ült be, noha a protokoll más járműveket írt volna elő számára – nem azt sugallta ezzel, hogy az igazi biztonság a megosztott sebezhetőségben rejlik? Végül pedig közvetlen nyelvezete nem éppen azt mutatta-e meg, hogy az igazi mélységhez nem bonyolult szavakra van szükség, hanem arra az egyszerűségre, amelyet Ferenc atyánk a bölcsesség húgaként (vö. ErÜ 1) emlegetett?
Ferenc pápa közvetlen, konkrét, olykor szinte köznyelvi stílusa Assisi Ferenc prédikációira emlékeztet bennünket, aki egyszerű képeket, könnyen érthető példázatokat és kifejező gesztusokat használt, hogy elérje az emberek szívét. Mint a Poverello, aki a madaraknak prédikált és népnyelvű énekeket szerzett, úgy Ferenc pápa is képes volt olyan hangot megütni kommunikációjában, amely átívelt a társadalmi és kulturális akadályokon.
Újonnan alkotott szavai („misericordiare” = ’irgalmaságot gyakorolni’; „primerear” = ’megelőz, elé jön’), a lelkipásztorkodásra alkalmazott metaforái (az egyház mint „tábori kórház”), és hatásos képei (a papok mint „bárányszagú pásztorok”) új frissességet adtak az örök evangéliumi üzenetnek, közelebb hozva azt korunk emberének érzékenységéhez.
A találkozásban gyökerező spiritualitás
A Szentatya pápasága során a Ferences Családhoz intézett számos üzenetében világosan megmutatkozott, mit tartott Szeráfi Atyánk lelkisége középpontjának. 2022. október 31-én, a ferences jubileumokat koordináló egyházi bizottsághoz intézett beszédében így fogalmazott: „Ferenc a béke embere, a szegénység embere, aki szereti és ünnepli a teremtett világot. De mi ennek a gyökere, mi a forrása? Jézus Krisztus. Ő Jézus Krisztus szerelmese, aki hogy kövesse őt, nem félt attól, hogy nevetségessé válik, hanem kitartóan ment előre. Tapasztalatának forrása a hit volt.”
Ennek a hitnek a szíve ott lüktet a megfeszített és feltámadt Jézussal való találkozásban, és konkrét módon a szegényekkel való találkozásban nyilvánul meg. Ahogy a Szentatya a 2021-es nagykáptalanunk számára küldött üzenetében emlékezett: „Megújítani a saját látásmódot: ez történt a fiatal Assisi Ferenccel. Ő maga is tanúsítja ezt, elbeszélve azt az élményt, amelyet a Végrendeletében megtérése kezdeteként idéz fel: a leprással való találkozását, amikor »ami nekem keserűnek tűnt, átváltozott számomra a test és a lélek édességévé« (Végr 3). Lelkiségetek gyökere ez a találkozás a legkisebbekkel és a szenvedőkkel, az »irgalmasságot cselekvés« jegyében. Isten megérintette Ferenc szívét a testvéreinek felajánlott irgalmasságán keresztül, és továbbra is megérinti a mi szívünket a másokkal, különösen a szegényekkel és a betegekkel való találkozásokon keresztül.”
E szavak megvilágítják a szegények melletti döntés krisztológiai dimenzióját Assisi Szent Ferenc és Ferenc pápa esetében egyaránt. A szegényekkel való találkozás egyikük számára sem pusztán egy volt a különféle tevékenységek között, hanem megtérésük alapvető tapasztalata, teológiai tér, ahol Krisztus megmutatja önmagát. A szegények „Isten jelenlétének jelei, mintegy szentsége” – fogalmazott a pápa, és a vele való találkozás képes átalakítani az élet keserűségét „a test és a lélek édességévé” (Végr 3).
Ahogy Assisi Szent Ferenc számára, úgy Ferenc pápa számára is a szegények iránti figyelem a hit értelmezésének új útjait nyitotta meg. A szegények így nem pusztán irgalmasságunk címzettjei, hanem lelki tanítómestereink is, akik evangelizálnak minket. „A szegények megmentenek minket” – ismételte gyakran Ferenc pápa –, mert kiszakítanak önmagunk körül forgó világunkból, az önelégültség illúziójából, a gazdagság bálványozásából, és visszavezetnek az evangélium lényegéhez.
A szegények világnapjának bevezetése, az irgalmasság rendkívüli szentévének pénteki bűnbánati napjai, „az élet perifériái” iránti figyelem mind-mind a szegények melletti krisztusközpontú, tudatos döntés konkrét kifejeződései voltak. A betegek, fogvatartottak, migránsok, hajléktalanok, fogyatékkal élők, magányos idősek iránti gyengéd gesztusaival Ferenc pápa megmutatta, hogy az egyház valódi megújulása szükségszerűen a szegényekben jelenlevő Krisztussal való találkozásból születik meg – éppen úgy, ahogy Assisi Ferenc valódi megtérésének kezdete is a leprás átöleléséből fakadt
„Ne szeressünk se szóval, se nyelvvel, hanem tettel” (1Jn 3,18) – emlékeztetett bennünket újra és újra, mert éppen a szegényekkel való konkrét találkozásban tisztul meg, mélyül és válik hitelessé a szegény és megfeszített Krisztusban gyökerező hitünk.
Ferences „helyek” Ferenc pápa lelki útján
A ferences jubileumok alkalmából tartott beszédében Ferenc pápa egy olyan lelki utat rajzol fel, amelyet az Assisi Ferenc életében is meghatározó helyek inspiráltak, s egyben Ferenc pápa pontifikátusát is áthatották.
Az első állomás Fonte Colombo, a regula születésének helye, valamint Greccio, a betlehemi jászol felállításának helye. A pápa szerint ezek „erőteljes meghívást jelentenek arra, hogy Jézus Krisztus megtestesülésében újra felfedezzük Isten »útját«.” A megtestesülés valóban ott állt Ferenc pápa tanításának középpontjában: folytonosan hangsúlyozta a keresztény hit konkrétságát, képességét, hogy „megérintse” a szenvedő ember testét, és elutasította a „testetlen”, elvont spiritualizmust.
A második állomás Alverna, a stigmatizáció helyszíne, „»az utolsó pecsété«, amely által a Szent azonosult a megfeszített Krisztussal, és képessé vált belülről átélni az emberi lét fájdalomtól és szenvedéstől átszőtt valóságát”. A keresztnek ez a misztériuma, amely Szent Ferenc testében is megjelent, Ferenc pápa igehirdetésének és lelkipásztori tevékenységének középpontjában is ott állt: mindig azt kereste, hogyan viheti el Krisztus vigasztalását „a történelem keresztre feszítettjeihez”.
A lelki út utolsó állomása Assisi, a Porciunkula és Ferenc tranzitusának, boldog halálának helyszíne, amely „feltárja a kereszténység lényegét: az örök élet reményét”. Jelképes, hogy Ferenc pápa első apostoli útjának helyszínéül éppen Assisit választotta, ahova később többször is visszatért, hogy hangsúlyozza: a keresztény remény forrása az evangéliumi szegénységből fakad, az elengedésből, amely a teljes Istenre hagyatkozás által szabaddá tesz bennünket.
Ez a lelki út – amely a regulától a stigmákon át a tranzitusig vezet – tökéletes összefoglalása annak az útnak, amelyet Ferenc pápa pontifikátusa során kijelölt az egyház számára: az evangélium tisztaságához való szüntelen visszatérés a megfeszített Krisztussal való mélységes azonosulás által, s így a keresztény remény teljességének elérése.
A jövő, amelyről Ferenc pápa számunkra álmodott
A 2021-es nagykáptalan résztvevőihez intézett üzenetében a Szentatya arra buzdított bennünket, hogy ne engedjük, hogy csüggedtté tegyenek bennünket azok a kihívások, amelyekkel a rend a világ számos pontján szembesül: „Miközben a rend nagy része a csökkenő létszám és az elöregedés kihívásaival néz szembe, ne hagyjátok, hogy az aggodalom és a félelem megakadályozzon benneteket abban, hogy megnyissátok szíveteket és elméteket a megújulás és revitalizálás előtt, amelyet az Úr Lelke hoz létre bennetek és köztetek. Felbecsülhetetlen gazdagságú lelki örökséggel rendelkeztek, amely az evangéliumi életben gyökerezik, és amelyet az imádság, a testvériség, a szegénység, a minoritás és az úton levés jellemez.”
Beszédét ezekkel a szavakkal zárta, amelyeket ma lelki végrendeleteként is olvashatunk: „A Legfölségesebb, Mindenható, Jó Úr tegyen benneteket az evangélium egyre hitelesebb és örömtelibb tanúivá; adjon nektek egyszerű és testvéri életet; és vezessen benneteket a világ útjain, hogy hittel és reménnyel elvethessétek az örömhír magvát.”
E szavak ma úgy visszhangzanak bennünk, mint egy meghívás: ne zárkózzunk bele egy olyan múlt iránti nosztalgiába, amely már nem tér vissza, és ne engedjük, hogy megbénítson bennünket a bizonytalan jövő iránti félelem, hanem éljük meg a jelent teljes szívvel, azzal a kreativitással és bátorsággal, amelyre a Lélek indít bennünket. Ez a legszebb módja, hogy tisztelettel adózzunk Ferenc pápa lelki örökségének, amelyet ránk hagyott: hogy a remény embereivé váljunk, akik képesek a jelen nehézségein túllátva felfedezni Isten jelenlétének jeleit a történelemben.
Amikor a ferences jubileumok kapcsán elmondott beszédében emlékeztetett bennünket Masseo testvér Ferenchez intézett kérdésére: „Miért éppen téged követ az egész világ? Miért van az, hogy mindenki látni és hallani kíván téged, s kész engedelmeskedni neked?” (Fior 10), a pápa így fogalmazott: ahhoz, hogy megtaláljuk a választ, „be kell iratkoznunk a Poverello iskolájába, újra meg kell találnunk az evangéliumi életében azt az utat, amely Jézus nyomdokán vezet. Ez konkrétan ezt jelenti: hallgatni, úton lenni és hirdetni – egészen a perifériákig.”
Lecke a ferencesek számára
Ferenc pápa élete és tanítása számunkra, ferencesek számára erőteljes meghívás, hogy újra felfedezzük karizmánk lényegét, visszatérjünk az evangélium szívéhez, hogy nagyobb hitelességgel éljük hivatásunkat testvérként és kisebbként.
Az ő példája állandó megtérésre hív, arra, hogy lépjünk ki biztonságunkból, és induljunk el a másik emberrel való találkozás felé, különösen a legszegényebbek felé; hogy bátran átöleljük korunk kihívásait; hogy a béke előmozdítói legyünk egy megosztottságtól sebzett világban; és hogy a teremtett világot – közös otthonunkat – gondosan őrizzük.
Ebben a fájdalommal, ugyanakkor mély hálával teli pillanatban vegyük kézbe ezt a ránk hagyott lelki örökséget, és kötelezzük el magunkat, hogy megújult lendülettel éljük meg azt közösségeinkben és szolgálatainkban.
Összegzés: Máriával a jövő felé
Miközben Ferenc pápa lelkét az Atya irgalmába ajánljuk, nem feledkezhetünk meg egy másik alapvető vonásról, amely közös volt a Szentatyában és Assisi Szentjében: gyermeki szeretetükről a Boldogságos Szűz Mária iránt. Ahogyan Szent Ferenc úgy köszöntötte őt, mint aki „szűz lévén Templommá” (BSzÜ 1) lett, mint aki „palotája, sátra és háza” az Úrnak (vö. BSzÜ 4), úgy Ferenc pápa is gyengéd odaadással viseltetett az iránt, aki – Szent Bonaventura szavaival – „a fölséges Urat testvérünkké tette” (LM 3).
Pápasága során folyamatosan emlékeztetett Máriának az üdvösség történetében betöltött központi szerepére – aki nem mellékszereplő volt, hanem az üdvtörténet aktív résztvevője. Már pápasága első napján a Santa Maria Maggiore-bazilikába zarándokolt, majd számos Mária-kegyhelyet felkeresett: Fatimát, Loretót, Aparecidát és más kegyhelyet szerte a világban.
A pápa minden apostoli útja előtt és után a Salus Populi Romani ikon előtt elmondott imája emlékeztet bennünket Szent Ferenc vágyára, hogy halála előtt átvigyék őt az Angyalos Boldogasszony-kápolnába. Mindkettőjük lelkét a teljes önátadás hatotta át: a Máriának való odaadottság, amely leghitelesebb szentjeink életét jellemezte.
Ferenc pápa gyakran hangsúlyozta, hogy Máriában egyesül mindaz, amivé Egyházként lennünk kell: a befogadó, életet adó, szemlélődő és missziós irányultság. A „kilépő egyházat” célzó buzdítás visszhangzik a Magnificatban, amikor Mária – miután befogadta az Igét – „felkelt, és sietve útnak indult” (Lk 1,39), hogy elvigye Jézust Erzsébethez. Máriának ez a missziós lendülete ugyanaz, mint amely Assisi Szent Ferenc életének vándorúton megélt küldetését is jellemezte, s amelyet a Pápa korunk egyháza elé is példaként állított.
Ferenc pápa Mária-tisztelete – akárcsak a Poverellóé – sohasem volt „testetlen” vagy érzelgős, hanem mélységesen krisztusközpontú és egyházias formát öltött. Mária volt az „első tanítvány”, aki megőrizte az Igét, és a hitben járt; ő „az Egyház Anyja”, aki a Kereszt tövében átélt fájdalmak közepette szüli a világra újra és újra fiait; ő „az evangelizáció Csillaga”, aki a föld végső határáig vezeti lépteinket a Jó Hír hirdetésének útján.
Miközben Ferenc pápa egész életét és apostoli szolgálatát a Mennyei Atya irgalmába ajánljuk, kérjük az Urat, hogy Szűz Mária, Rendünk Királynője és Szeráfi Atyánk közbenjárására támasszon Egyházának Szíve szerint való pásztorokat, akik képesek Isten népét ugyanazzal az evangéliumi bölcsességgel, együttérzéssel és Krisztus iránti szenvedélyes szeretettel vezetni, mint amelyet Szentatyánkban is felragyogni láttunk.
Szeráfi áldással:
Fr. Massimo Fusarelli OFM
miniszter generális
Prot. 114160/MG-72-2025
***
Ferenc pápának a Kisebb Testvérek Rendje 2021-es Nagykáptalanjára írott üzenetét Orbán Szabolcs OFM fordította. Köszönet érte!
Kámán Veronika | Ferences Média 2025
Forrás: ofm.org
Fotó: Vatican News
