Öt nap, több mint száz kilométer, erdők és mezők, falvak és hegyek, imádság, ének, csend, fáradtság és rengeteg találkozás – így érkezett meg a 31. Ferences Ifjúsági Zarándoklat Esztergomból Mátraverebély-Szentkútra. Mivel az idei útnak különös aktualitást adott, hogy Szent Ferenc tranzitusának 800. évfordulóját ünnepeljük, így az öt nap során sokféleképpen került elénk a földi lét végessége, az örök élet és a tisztulás kérdése, de ugyanígy az útonlevés, a megtérés és az a remény is, amely Krisztus feltámadásából fakad.
Lehet egyedül is úton lenni, de egészen más megtapasztalni, hogy vannak mellettünk olyanok, akik ugyanazt az utat járják. A közösségben megélt zarándoklatban a másik ember jelenléte maga is ajándékká válik: együtt örülünk, együtt fáradunk, együtt imádkozunk, és amikor valaki nehezebben halad, a többiek nem hagyják magára. Így válik a sok különálló lépés közös úttá, a közös út pedig olyan tapasztalattá, amely túlmutat önmagán.
A napi beszámolókat itt éritek el egy helyen. Köszönjük, hogy együtt lehettünk!
Reggel (Nagyboldogasszony ünnepén) Esztergomból indultunk útnak, énekelve és imádkozva. Első megállónk a felvidéki Helemba volt, ahová beérkezve először a település kis templomában köszöntöttük az Úr Jézust, majd egy kis töltekezés után Márianosztra felé folytattuk utunkat. Délután Kis Efrém OFM atya mutatott be szentmisét a pálosok templomában.
Prédikációjában Szent Ferenc mennyei hazatérésére mellett arra a találkozásra irányította figyelmünket, amely egykor gyökeresen megváltoztatta assisi szegénykéjének életét. A leprással való találkozás Ferenc számára nem egyszerűen egy kellemetlen helyzettel való szembesülés volt: Krisztust fedezte fel abban az emberben, akitől korábban ösztönösen menekült. „Ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére.”
Az igazi találkozás képes átalakítani az életünket.
Efrém atya arra hívott bennünket, hogy mi is merjünk szembenézni azzal, amit leginkább szeretnénk elkerülni. Mi az a helyzet, az az ember, vagy akár önmagunk belső világának melyik része az, amelyhez nem szívesen engedjük közel Istent? Vajon merjük-e ezen a zarándoklaton odaadni a kezünket Krisztusnak akkor is, amikor olyan helyzetekbe vezet bennünket, amelyek elsőre „nem ízlenek”?
A nap végén a pálos kolostor udvarán vendégül láttak minket egy kis ennivalóval, majd sátrat vertünk a gyönyörű Kálvária-dombon, ahol az éjszakát töltöttük. Elfáradtunk, és a nagy meleg is próbára tette a csapatot, de estére még maradt erőnk az ismerkedésre és néhány közös játékra is.
A mai napon 24 kilométer erdei gyaloglás után érkeztünk meg Kemencére. Hegyre föl, völgybe le, fáradt lábakkal, de együtt haladva. A mai nap evangéliumához kapcsolódva Szabó Péter testvér prédikációjában egy régi zarándokélmény is előkerült: felidézte azt a jelenetet, amikor két éve Helembáról Márianosztra felé eltévedtek. Először rossz úton indult a csapat, aztán egy ponton az ösvény is elfogyott, végül pedig egy „rövidebb út” kedvéért árkon-bokron, dzsindzsán és patakmedren keresztül érték el a célt, s közben mindvégig együtt imádkoztak.
Talán ilyen az Egyházban való zarándoklás is. Nem mindig látjuk tisztán az utat, néha kerülőutakat teszünk, és az Egyháznak is vannak sebei és gyengeségei, akárcsak nekünk. Szent Ferenc mégsem egy új utat keresett Krisztus követésére, hanem az Egyházban, Isten népével együtt akarta élni az evangéliumot. A mai napon erről elmélkedtünk: hogyan tudunk úgy haladni Krisztus felé, hogy közben egymást hordozzuk, az Egyházhoz tartozunk, és akkor is bízunk Isten vezetésében, amikor az út nem egészen úgy alakul, ahogyan elterveztük
A Ferences Ifjúsági Zarándoklat harmadik napján Kemencéről Patakra indultunk. Útközben megpihentünk Drégely váránál, fent pedig a festői környezetben Arany János Szondi két apródja című balladájának részletei elevenedtek meg néhány résztvevő és ferences testvér előadásában.
Nagyoroszi érintésével végül megérkeztünk Patakra, ahol nagy örömmel és vendégszeretettel fogadtak bennünket.
A mai elmélkedésben arról hallottunk, hogy életünk nem egyszerűen egy útszakasz, amelynek a végén minden véget ér, hiszen Isten örök életre hívott minket. Egész életünk során erre készülünk.
A megtérés, a tisztulás és a szeretetben való növekedés ezért nem valami távoli, elvont kérdés: már most formálódik bennünk, hogy merre tart az életünk. Talán a zarándoklat is ezért olyan különleges tapasztalat: miközben hosszú kilométereket teszünk meg, önmagunkban is úton vagyunk, és újra meg újra feltehetjük a kérdést: milyen irányba állítom a szívemet a most meghozott döntéseimmel?
Ezen az úton nem egyedül haladunk. Az elmélkedés végén arról is szó esett, hogy keresztényként egymást is hordozhatjuk: imádságainkkal, lemondásainkkal, felajánlásainkkal segíthetjük egymást az üdvösség útján. Ezért is ajánljuk fel ezt a zarándoklatot: nemcsak a saját szándékainkat visszük magunkkal, hanem azokét is, akikért útközben imádkozunk. Amit ezen a héten megtapasztalunk, amitől elfáradunk, amit örömmel vagy nehézséggel hordozunk, mind imádsággá válhat.
Zarándoklatunk negyedik napján sem maradtunk élmények nélkül. Az előző este fergeteges Ki mit tud?-dal zárult, majd másnap reggel újra bakancsot húztunk, és Patakról Szécsény felé vettük az irányt. Az út ezúttal is tartogatott meglepetéseket: Csesztvén minden földi jóval elláttak bennünket, és Lajos testvértől néhány fontos érdekességet is megtudhattunk a helyi román kori kis templomról. Ezután Szügyön, majd valamivel később Őrhalomban is szeretettel vártak minket a helyiek. Jó volt megtapasztalni, hogy a hosszú gyaloglós szakaszok után mennyire sokat jelent egy pohár hideg limonádé, egy falat szalámis szendvics, egy szelet dinnye, egy mosoly vagy néhány bátorító szó.
A Szécsény előtti utolsó kilométereket már sötétben tettük meg. A fáradtság ellenére együtt maradtunk, énekeltünk, beszélgettünk, és még a híres „Megáll az FM” legújabb adását is meghallgathattuk, melynek különlegessége, hogy csak az év egyetlen napján, Magyarország egyetlen pontján fogható. Talán éppen ezekben a sötétben megtett kilométerekben lehetett leginkább megtapasztalni azt, hogy néha akkor is tovább kell indulnunk, amikor már nem látjuk olyan tisztán az utat – elég, ha tudjuk, kivel haladunk együtt.
A mai elmélkedés is egy ilyen, nehezen megragadható útra hívott minket: a halálról, a feltámadásról és az örök életről gondolkodtunk. Arról, hogy a keresztény remény nem valami távoli, a jelenünktől elszakított valóság, hanem már most alakítja az életünket. Krisztus feltámadása azt üzeni, hogy a földi halál nem az utolsó állomás. Isten szeretete erősebb a halálnál, és arra hív minket, hogy bízzunk benne akkor is, amikor már nem látjuk, hogyan folytatódik az út. De talán nem is kell mindent előre látnunk ahhoz, hogy tovább tudjunk menni. Elég tudnunk, ki az, aki előttünk jár.
Megérkeztünk a 31. Ferences Ifjúsági Zarándoklat végpontjára, Mátraverebély-Szentkútra. Öt nappal ezelőtt Esztergomból indultunk útnak, azóta erdőkön, mezőkön és festői falvakon keresztül vezetett az utunk. Ahogy napról napra haladtunk előre, nemcsak a táj változott körülöttünk, hanem mi magunk is. A közösen imádkozott zsolozsmák és rózsafüzérek, a szentmisék, a gyónások és a lelki elmélkedések lassan egységes úttá formálták ezt az öt napot – egy olyan úttá, amely nemcsak a lábunkat tette próbára, hanem a szívünket is megmozdította.
Szentkútra érkezve Szabó Péter testvér hálát adott mindazoknak, akik szolgálatukkal segítették, hogy ez a zarándoklat létrejöhessen. A gyönyörű ünnepi vesperást követően Komáromi Előd atya mutatta be a legszentebb áldozatot Szent István király tiszteletére, majd a hét méltó lezárásaként, az esti fényünnepség keretében megújítottuk keresztségi fogadalmunkat. A szent kút vizében való megmosakodás különösen is kifejező jele volt annak, amit ez az öt nap újra eszünkbe juttatott: Isten képes megtisztítani bennünket, és vele mindig van lehetőség az újrakezdésre. Ezután felidéztük Szent Ferenc boldog halálának pillanatait, tisztelegtünk rendalapító atyánk ereklyéje előtt, este pedig együtt imádkoztuk az olvasmányos imaórát. A legkitartóbbak pedig egész éjszaka virrasztottak az Oltáriszentség mellett.
Fáradtak és kimerültek vagyunk, de mindenekelőtt hálásak. Mert miközben a testünk elfáradt, a szívünk egyre jobban megtelt – Istennel, imádsággal, csenddel, közös élményekkel és reménnyel. Az idei zarándoklat ugyan véget ért, de hisszük, hogy az igazi út csak most kezdődik. Mert keresztényként zarándokegyház vagyunk: olyan közösség, amely folyamatosan úton van Krisztus felé. Ez az állandó úton levés azonban nem azt jelenti, hogy mindig tudjuk, merre vezet a következő lépés, hanem hogy készek vagyunk újra és újra elindulni, rábízni magunkat Isten vezetésére, és egymást hordozva továbbhaladni. Most hazatérünk, ki-ki vissza a saját mindennapjaiba, de az út folytatódik, hiszen ez a zarándoklat valójában nem Szentkúton ér véget, hanem ott, ahol holnaptól újra elkezdjük élni mindazt, amit ezen az öt napon kaptunk.
***
Ádám Rebeka Nóra
Szerkesztette: Erdős Luca
Fotó: Csorba Tatum
Ferences Média 2026
