A tízéves gyergyószárhegyi hagyományok mintájára január 23–25. között idén már harmadik alkalommal rendezték meg Magyarországon a téli zsolozsmatábort. Mátraverebély-Szentkút környezete biztosította az elcsendesedés lehetőségét, az oldott, közösségi légkörhöz pedig az együtt végzett imádság adott keretet. A hétvégét Szoliva Gábriel, Bezzegh Kelemen és az erdélyi Gegő Julianus testvérek vezették. A szervezésben és a zenei szolgálatban Hesz Rita, Göbölösné Gaál Eszter és Farkas Domonkos működött közre.
A péntek esti megérkezéskor a havas táj már szomorkásan, olvadásnak indulva fogadott minket. A nemzeti kegyhely néptelen és csendes volt, kivéve a zarándokszállást. A mintegy harmincfős csoportban egyaránt jelen voltak egyetemisták, családosok, egyedül érkezők, valamint olyanok is, akik közösségükkel vettek részt a zsolozsmatáborban.
A közelebbi ismerkedésre a vesperás és a közös vacsora után került sor, ahol mindenki megosztotta az addigi tapasztalatait a zsolozsmázásról. Akadtak köztünk rendszeres gyakorlók, ugyanakkor többen most először élhették át ezt az imaformát közösségben, illetve énekelt formában.
Gábriel testvér bevezetőjében feltárta előttünk, mit jelent pontosan az az imádság, amely szinte a teljes napot átöleli. „A zsolozsma az Istennel kapcsolatban lenni tanít” – és ezt a kapcsolatot nem lehet pusztán elméletben elsajátítani: csak a gyakorlás által válik élővé. A kompletórium imádkozásakor, majd nyugovóra térve az ember tulajdonképpen átadja a tudatát Istennek, és teljes ráhagyatkozással pihen meg. Ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket Jézus mondott a kereszten: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. (Lk 23,46, vö. Zsolt 30,6) Szentáldozás után mi is átélhetjük azt, amit az agg Simeon tapasztalt meg: Jézus felismerése után békében tudta átadni az életét.
Egy hömpölygő folyó képét állítva elénk, Gábriel testvér arra bátorított bennünket, hogy merjünk „vizesek” lenni, vagyis belemerülni a zsolozsma sodrásába. Ahogyan a folyó is folyamatos mozgásban van, úgy a zsolozsma is állandó történés: mi csupán bekapcsolódunk abba a szüntelen dicséretbe, amelyben az angyalok és a szentek Isten dicsőségét zengik.
Együtt az Isten jelenlétében, egyéni utakon
Szombaton az imádságok mellett két előadást is hallhattunk. Julianus testvér a zsoltárok világába vezetett be bennünket, rámutatva arra, hogy ezek nemcsak tükröt tartanak elénk, hanem segítenek belehelyezkedni egymás élethelyzetébe is. Hiszen imádkozni nemcsak másokért, hanem mások helyett is lehet. Egy-egy megfelelő zsoltárt kiválasztva, annak mélységein keresztül nemcsak a felszínen láthatom meg a szomorúságot vagy a boldogságot, hanem megismerhetem a magam és társaim valódi emberségét. Így érthetem meg a körülöttem lévőket azon túl, mint amit egy kívülálló észrevenne.
A délutáni órákban, egészen a nónáig, mindenki megtalálhatta azt az elfoglaltságot, amelyre éppen szüksége volt. Akiben volt erő és bátorság, felmerészkedett a csúszós ösvényen a remetebarlangokhoz, mások pihenéssel vagy az erdőben töltötték a szabad órákat. Lehetőség volt lelki beszélgetésre, gyónásra, és a bazilika is nyitva állt az elcsendesedni vágyók számára. A nap folyamán egy kihelyezett kosárba lehetett kérdéseket írni a hit, az imádság és a zsolozsma témájában, amelyeket a vacsora után megválaszoltak a testvérek. Szó esett az imádság lényegéről, a nem hívő vagy más vallású emberekhez való odafordulásról.
A kompletórium után teljes csend borult a kegyhelyre – legalábbis hajnal két óráig. Ekkor vastagon felöltözve, tagadhatatlanul álmosan ballagtunk át a bazilikába, hogy elimádkozzuk a matutínumot, amely minden kényelmetlenség ellenére a zsolozsmatábor csúcspontja volt.
A hétvége során számos lelki élménnyel gazdagodtunk, számomra azonban az volt a legmeglepőbb tapasztalat, hogy egy idő után már nem azokra a szavakra figyeltem, amelyeket kimondtam, hanem arra, ami bennem formálódott általuk, és arra, ahogyan engem érint az imádság. És valóban: a zsolozsma történt – felálltam, meghajoltam és leültem – minden erőltetés vagy tudatos irányítás nélkül. Nem számított, hogy éppen sötét volt-e vagy világos: összegyűltünk, és dicsértük Istent. Egy egészen sajátos, huszonnégy órás körforgás részeseivé váltunk.
Vasárnap délelőtt elérkezett a búcsú és az élmények megosztásának ideje. Gábriel testvér kérésére mindenki egyetlen mondatban próbálta összefoglalni, mit kapott a zsolozsmatábortól – több-kevesebb sikerrel, mert a kavargó élmények sokasága teret kívánt magának. Bízva abban, hogy a hétvége lelki gyümölcsei hosszabb távon is elkísérik a résztvevőket, annyi bizonyos: mindenkinek sikerült nemcsak szemlélőjévé válnia, hanem valóban megéreznie a zsolozsma sodrását.
***
Erdős Luca
Fotók: Csorba Tatum
Ferences Média 2026





