A pünkösdi misztérium nemcsak a Szentírás lapjain elevenedik meg, hanem évszázados liturgikus hagyományainkban és népénekeinkben is. De pontosan hogyan közvetítik mindezek számunkra a Lélek kiáradásának titkát? Milyen szentírási és teológiai gyökérből, milyen szempontok alapján alakultak ki ezek? Szoliva Gábriel testvér a Ferenciek Tere újságban megjelent írását közöljük.
A Jézus feltámadása utáni heteket megjelölték a vele való különleges találkozások. A tanítványok emlékezetébe mélyen bevésődött és így az evangéliumokban is áthagyományozódott, ahogy a Feltámadott kétszer is megjelent nekik a bezárt emeleti teremben (Jn 20,19–29) vagy amint Mária Magdolnával találkozott a sírkertben (Jn 20,11–18) vagy ahogy az emmauszi tanítványok mellé szegődött (Lk 24,13–35). Felkelt a sírból, feltámadt és látni engedte magát. Együtt evett szeretett halászaival a Tibériás-tó mellett, kenyeret és halat adott nekik (Jn 21,1–14). Ahogy azonban korábban megígérte, e fényes hetek véget értek a feltámadás utáni negyvenedik napon, mennybemenetelekor: felment az Ő Atyjához és a mi Atyánkhoz, az Ő Istenéhez és a mi Istenünkhöz (vö. Jn 20,17). Az elválás különös módon nem volt veszteség – megdicsőítette mennybemenetelével testi mivoltát, magát az emberi természetet, és beteljesítette ígéretét a Szentlélek elküldéséről: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm (Jn 16,7–8). Az ötvenedik nap a Lélek eljövetelének, jelenlétének megújító tapasztalata, betöltekezés.
A pászka utáni ötvenedik nap emlékezetét már az ószövetségi kultuszban is megtaláljuk: a Sávuot részint aratási ünnep („a zsengék napja”), amelyre ötven napon át készülnek, másrészt hagyományosan a Tóra és a Tízparancsolat átadásának napja is. Az előképnek tekinthető ünnepet számunkra Krisztus új törvényadása teljesíti be, nevezetesen az utolsó vacsorán a tanítványoknak meghagyott új parancs: Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást (Jn 13,34). A szeretet e krisztusi módon újraértelmezett parancsában foglaltatik össze és teljesedik be igazán a törvény és a próféták tanítása (vö. Mt 7,12; 22,34–40), ugyanakkor ehhez kell leginkább az isteni közreműködés, a Szentlélek befogadása és bennünk lakása. A pünkösddel születik meg bennünk a krisztusi szeretet: Isten az Ő Lelkével teljesíti be bennünk az új törvényt.
Végül pünkösd titkában szemléljük az Egyház születését is, vagyis annak a közösségnek együvé tartozását, amelynek tagjaiba kiáradt Isten szeretete az ajándékozó Lélek által (vö. Róm 5,5). A Szentlélek formálja a tagokat együttműködővé, testté; Ő ad megértést a különféle nyelvű embereknek; Ő inspirálja az igehirdetést és a missziót; végül Ő ad éltető erőt az Egyház szentségeinek, amelyek immáron nemcsak jelzik a titokzatosan velünk maradt Feltámadottat, hanem valóságosan hordozzák, közvetítik is.
A pünkösdi énekrendben az ünnep említett mélyrétegeit kivétel nélkül megtaláljuk. A szentmise introitusa egyfajta mottó: Az Úr Lelke betölté a földkerekséget, alleluja, s ki mindeneket összetart, annál vagyon a Szó értelme, alleluja, alleluja. A Bölcsesség könyvéből vett idézet (1,7) egyrészt jelzi a Feltámadottnak a Szentlélekben megvalósuló egyetemes jelenlétét, amely a világot összetartja – a Lélekben és általa a szentségekben valósul meg Jézusnak mennybemenetele előtt tett ígérete: Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig (Mt 28,20), másrészt az introitus szövege megfogalmazza a reményt, hogy a Lélek, akinél a Szó értelme van, megtanít bennünket jól érteni Jézus tanítását, a Szentírást és benne az Egyház hitét, amely üdvösségünket szolgálja. A Lélek az első számú „interpretátor”, Ő vezet személyesen mindnyájunkat az üdvösség felé.
Az olvasmányközi ének pünkösdkor egy Alleluja, amely a 103. zsoltár szövegével (30. vers) az egész teremtés megújulására emlékeztet: Kibocsátod Lelkedet és életre kelnek, és megújítod a földnek színét. A keresztény húsvét és pünkösd ugyanis nemcsak az emberiség megváltásának emlékezete. Természetesen a megváltás az emberre irányul, az ember a kiindulópontja, ám a teremtett világ egészét érinti: a megváltást sóvárogva váró teremtés, a föld színe napról napra megdicsőül Krisztusban (vö. Róm 8,19).
Az Alleluja verse a belső ember személyes megújulásáért könyörög: Jöjj, Szentlélek Úristen, töltsd be híveid szívét, és szeretetednek tüzét gyullaszd föl bennük! Ez a fohász tudatos együttműködést fejez ki a kegyelemmel. Szent Ágoston tanítja ennek szükségességét: Qui te creavit sine te, non te salvabit sine te, vagyis Aki téged nélküled teremtett, nem üdvözít téged nélküled. Amikor a Szentlelket hívjuk, tudatosan belépünk Isten üdvözítő tervébe, feladjuk az „önmegváltás” jól ismert emberi tévútját és átadjuk magunkat a kegyelem átalakító érintésének. Isten bőven adja Lelkét mindazoknak, akik kérik (vö. Lk 11,13), hiszen valóban arra vágyik, hogy üdvözíthessen minket. Mindez aztán bővebb kifejtést kap az Alleluját követő szekvenciában, amelynek kezdete annak versével azonos: Veni sancte Spiritus… – Jöjj, Szentlélek Isten, jöjj… A költői szekvencia központi kérése és Babits Mihály fordításának egyik legszebb sora egyben: O lux beatissima, reple cordis intima tuorum fidelium – Jöjj, és töltsd be híveid titkos mélyű szíveit, boldogító égi Tűz!
Az offertórium a 67. zsoltár szavaival a Lélektől betöltöttek közösségéért, az Egyházért imádkozik: Erősítsd meg, Isten, amit közöttünk cselekedtél, Jeruzsálemből, a te templomodból, hozzanak oda néked ajándékokat a királyok! A pünkösd titkához tartozik a Lélekben megélt közösség: az Egyházban meghívást kapunk a különbözőségeinkkel való kiengesztelődésre, egymás megváltottként való szemlélésére, a mély és életadó találkozásra Isten és ember, valamint ember és ember között. Nem véletlen, hogy a szentmise kezdetén is említi ezt a minket köszöntő pap: …a Szentlélek egyesítő ereje [az eredetiben communicatiója, közössége] legyen mindnyájatokkal! Ugyan messze nem teljesítette még be földi Egyházunk e szent közösséget, de szüntelenül hallja az erre való meghívást a Lélektől. És a Lélek nemcsak hív, hanem munkálja is ezen egységet: minden feloldozásban, minden valódi kiengesztelődésben beteljesül e meghívás, megerősödik a közösségünk Istennel és a felebaráttal egyaránt.
Az ünnep kommuniója kétféle lehet. Az egyiknek a szövege az Apostolok cselekedeteiben leírt pünkösd eseményeit idézi (2,2–4): Zúgás támadt hirtelen az égből, mint sebesen jövő szélvész, a házban, ahol ültek, alleluja. S beteltek mindnyájan a Szentlélekkel, s beszélték Isten nagy tetteit, alleluja, alleluja. Jó ezt hallani az áldozás pillanatában, hiszen Isten „nagy tettei”, az üdvösségtörténet eseményei belépnek személyes jelenünkbe: a liturgia nemcsak felidézi, hanem jelenvalóvá is teszi a megváltás mozzanatait, amelyekhez a szentség vételével elemi módon kapcsolódunk. Olyan történés ez az emberi életben, amely valóban azt kívánja, hogy „elbeszéljük”, amint az apostolok tették. Ha esetleg szavaink kevésnek bizonyulnak hozzá, életünk és tetteink minden körülmények között beszélnek. A másik kommunió Jézus búcsúbeszédét idézi: A Lélek, ki az Atyától származik, alleluja, Ő majd megdicsőít engem, alleluja (Jn 15,26). A mennyei Atya úgy dicsőítette meg az emberi testében valóságosan szenvedő és értünk meghaló Jézust, hogy Lelke által harmadnapra feltámasztotta a halálból; ez a reménysége mindnyájunknak (vö. Róm 8,11). Az áldozáskor a Jézusnak szóló atyai ígéretet úgy hallgatjuk, mint ami Őbenne nekünk is szól. A szentség vétele így a személyes megdicsőülésünk felé vezető út alapvető mozzanata: maga az Út jön elénk, hogy örök életre vezessen (vö. Jn 14,6).
A szentmise liturgikus énekei mellett a pünkösdi misztérium költői kifejtését találjuk az ünnep vesperásának himnuszában, Hrabanus Maurus 9. századi költeményében: Veni Creator Spiritus…! – Teremtő Lélek, jöjj közénk…! (ÉE 122, 123). A Lelket mint Védelmezőt, Pártfogót, Tüzet, Forrást, Ajándékot, Isten ujját megszólító himnuszt az egész egyházi évben énekeljük. Elmélkedés bevezetéseként, az egyházi rend szentségének kiszolgáltatásakor (pap- és püspökszenteléskor), szerzetesi habitus felvétele vagy örökfogadalom előtt a legerősebb kapaszkodó e költői Lélek-hívás, de bármikor segítségünkre lehet, amikor a Lélek emberi képességet meghaladó erejére szorulunk.
Pünkösdi népénekeink szövege nagyobbrészt a két hosszabb költői tétel, a himnusz és a szekvencia különféle szabad magyar fordításából származik. A szekvenciából írt Jöjj, Szentlélek Úristen… kezdetű refrénes énekünk (ÉE 126) hosszú időn keresztül a prédikációt bevezető ének volt, a hívek addig énekelték, amíg a pap fel nem ért a szószékre. Ma is segítség az igehirdetés szolgálatát végző testvérek számára, ha a prédikáció előtt legalább egy fohász erejéig kérjük számukra a pünkösdi Lélek segítségét, a szavak adományát, és kérjük magunknak is a megértés kegyelmét. A pünkösdöt meghirdető A Pünkösdnek jeles napján… kezdetű népéneket, úgynevezett kanciót (ÉE 128) minden bizonnyal már a középkorban is énekelték hazánkban, a 15. századból többszólamú feldolgozása is fennmaradt. A Lélek hét ajándékáról szóló Jöjj el, Lélek, életadó… kezdetű ének népi gyűjtésből származó dallama pedig a 16. század históriás énekeinek stíluskörébe tartozik.
Bár a húsvéti időt záró pünkösdvasárnap után megkezdődik az évközi idő – azaz nem tartunk nyolcadot, mint karácsony vagy húsvét esetében –, ez nem jelenti, hogy az év egyetlen napjára korlátozódna a pünkösd ünneplése. Valójában az évközi idő köznapjai és vasárnapjai mind a pünkösdből töltekeznek: a tanító Jézus szavát a Lélek hagyományozza és értelmezi az Egyházban, valamint minden szentség a pünkösdből nyeri erejét. Emiatt énekeljük e szép ünnepünk énekeinek egy részét az évközi idő szentmiséin is.
***
A fenti írás a Ferenciek tere újság legfrissebb számából származik. A további, hasonlóan értékes írásokat tartalmazó lap nyomtatott formában megtalálható a templomban, online kiadása pedig a pestiferencesek.hu weboldalon böngészhető.
***
Szoliva Gábriel OFM
Forrás: Ferenciek Tere 2026/2. szám
Képek: Havran Zoltán (Magyar Nemzet); lpj.org; pestiferencesek.hu
Ferences Média 2026
