A Nógrád megyei Szécsénytől az ukrajnai Nagyszőlősig vezető út nemcsak kilométerekben, hanem történelmi sorsfordulókban is mérhető. Tihamér atyával hitről, hivatásról és a Gondviselés formáló erejéről beszélgettünk. Bobay Orsolya interjúja.
Tihamér atya a legkeményebb diktatúra éveiben volt gyermek. Hogyan határozta meg gyerekkorát a kor politikai légköre és a családja keresztény értékrendje?
Minden élet a családban kezdődik. Édesapám a második világháború frontjáról sebesülten tért haza, 1943 februárjában vette feleségül édesanyámat, én pedig 1943 telén születtem Újpesten. Édesapám az állatorvosi szigorlatokra készült, de a front és a háborús zavarok miatt nem tudta befejezni az államvizsgáit. Amikor visszatért, még a tanulással kellett foglalkoznia, majd munkát keresnie. Nem sokkal később Szécsénybe költöztünk, ahol édesapám körzeti állatorvosként dolgozott. A front és a háború után édesapámnak rengeteg munkája volt, mert sok állatorvos nyugatra menekült. Egy 30–35 faluból álló körzetet kellett ellátnia, ami fizikailag is megterhelő volt. Fennállt a veszélye, hogy újra besorozzák, ezért felmerült, hogy ő is elmenekül néhány kollégájával. A Gondviselés azonban úgy oldotta meg, hogy azon az éjszakán, amikor indultak volna, az oroszok bejöttek a községbe, és minden mozgást lezártak. Ez a „szürke 50-es évek” világa volt. Emlékszem, Szécsényben 1950-ig még ott voltak a ferencesek – Ignác, Lipót és Amand atya alakja máig is él bennem. Szécsényben az is nagy ajándék volt, hogy Budapestről odainternáltak lelkes és aktív papokat. Így jó kezekbe kerültünk: ministráltunk, hittanos csoportba jártunk, kirándultunk. Öten voltunk testvérek, és a szüleim számára természetes volt, hogy minden ellenszél ellenére hitben nevelnek minket. Édesapámat 1956-ban meg is hurcolták az elvei miatt, minket pedig „ostobának” bélyegzett a rendszer, amiért egyházi iskolába jártunk, mondván: elvágjuk a jövőnket. Végül mind az öten diplomát szereztünk.
Mikor vált világossá, hogy a papi hivatást választja és miért pont a ferenceseknél kötött ki?
Tízéves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem a vágy a papságra. Nagyon jó, lelkes, imádságos papjaink voltak. 1958-ban kerültem az esztergomi ferences gimnáziumba. Bár eredetileg egyházmegyés papnak készültem, az érettségi évében valami megváltozott bennem, és végül a ferencesekhez adtam be a jelentkezésemet. A klerikátban (szerzetespapságra készülő években) érdekes események voltak. Akkor vezették be a kispapok katonai szolgálatát. Évfolyamtársaim közül Márk atya és Ágoston atya is letöltötte a két évet, ami nagyon kemény időszak volt számukra. Én ezt megúsztam, de ezekben az években leveleztem velük. 1968-ban szenteltek pappá, de a hatalom még ekkor is éreztette a súlyát.
Úgy tudom, a szentelési jelmondatát is cenzúrázták…
Valóban. Szent János evangéliumából választottam az idézetet: Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és bőséges gyümölcsöt hozzatok. Az akkori Állami Egyházügyi Hivatal azonban közölte: ez „túl sok”. Kénytelen voltam csak a mondat első felét ráírni a szentképre. Akkor úgy gondoltam: sebaj, a mondat többi részét majd az életem fogja igazolni.
Matematika–fizika szakos tanárként diplomázott. Miért a reáltárgyak felé fordult?
Több lehetőség közül kellett választanom. A nyelvekhez nem volt érzékem. A humán tárgyakat akkoriban teljesen átitatta az ideológia, a természettudományokba viszont nem tudott ilyen mélyen beleszólni a politika. Nagyon jó tanárom volt középiskolában, Benei György, az ő alapos felkészítésének köszönhetem, hogy erre a pályára kerültem. Az egyetemi évek nem voltak zökkenőmentesek, mert szerzetesnövendékként nem mindenki fogadott szívesen. Volt olyan tanárom, aki kijelentette, hogy a pedagógiai pályára alkalmatlan vagyok, és mindent megtesz, hogy ne kerüljek oda.
De túljutottam rajta, 1973-ban kerültem vissza Esztergomba tanítani. Szigorú, de következetes nevelő próbáltam lenni. Sok kedves emlékem van: egyszer április elsején az egész osztályom „megszökött” az órámról sétálni a szigetre. Én pedig, miután visszatértek, az udvaron futtattam meg őket, mondván: ha ennyire fontos a mozgás, hát mozogjunk! Máskor ők leckéztettek engem: egy téli kiránduláson az egész osztály felsorakozott velem szemben, és hógolyókkal álltak „bosszút” az egyesekért. Mindig igyekeztem védeni a nehezebb sorsú, rosszabb magatartású gyerekeket, mert hittem, hogy a segítség többet ér a büntetésnél. Esztergomban 15 évig voltam, négy osztályt kísértem végig. Később a kollégium vezetésébe is bekapcsolódtam rektorhelyettesként, majd rektorként. Ez már gazdasági felelősséggel is járt: intézményvezetés, kertészet, a konyha irányítása. Ennek a szolgálatnak a lejárta után házfőnökként feleltem a rendi közösségért, emellett tanítottam és prefektus is voltam. Feszített, de lelkes élet volt. 1988-ban Budára, a rendházba helyeztek házfőnöknek. Ez egy idősebb közösség volt, nem volt egyszerű feladat az összefogása. Emellett kijártam Szentendrére tanítani is. Ott másfajta diákéletet láttam: vegyes iskolát kollégium nélkül.
1991-ben indult el Kárpátaljára. Milyen világ fogadta ott a missziót?
Majnek Antal, Radics Dávid és Zatykó László atyák indították el a missziót, de László atyát egészségi okok miatt hazahívták. Az ő helyére mentem ki Nagyszőlősre és 11 évig maradtam. Humorosan azt szoktam mondani: a Szovjetunióba utaztam ki és Ukrajnából jöttem haza, mert közben összeomlott a birodalom. Nagyszőlősön és környékén leírhatatlan nyomor fogadott minket. A papi szolgálat ott hamar összefonódott a segélyezéssel. A lelkipásztori szolgálat mellett – keresztelők, hitoktatás – az emberek mindennapi gondjaival is foglalkoztunk. Rendszeresen megpakolt kocsikkal tértünk vissza Magyarországról: élelmiszert, gyógyszert, könyveket vittünk. Angliából, Franciaországból, Hollandiából is kaptunk segítséget, kamionszámra érkeztek a gyógyszerek és segélyek. Karitász-közösségeket alapítottunk, templomokat újítottunk fel, építettünk újat, sőt, egy modern, húsztermes magyar iskolát is. 1997-ben kárpátaljai fiatalokat vittünk Párizsba az Ifjúsági Világtalálkozóra. Ez a helyiekkel való szoros együttműködés és a nyugati kapcsolatok gyümölcse volt. 2002-ben tértem vissza Magyarországra, részben egészségügyi okokból. 11 évet töltöttem ott; az ottani emberek lelkesedése és szeretete máig is erőt ad.
2002-ben tért vissza Magyarországra. Hogyan folytatódott a szolgálata?
Azt hittem, pihenni fogok, de öt hónap múlva már Szécsényben voltam káplán, ahol felnőttem. Volt egy emlékezetes esetem: egy család jött keresztelőre, és a nagypapa nagyon hivatalosan, „Jó napot!”-tal köszönt nekem. Ránéztem, és mondtam: „Valamikor nem így köszöntünk egymásnak, hiszen együtt ministráltunk”. Ekkor hullottak le az álarcok, hiszen ő korábban nagy pártember volt. Rájöttünk, hogy a rangoknál és formáknál sokkal fontosabb az emberi kapcsolat. Négy év után Szentkútra kerültem plébánosnak. Bár ez csak két évig tartott, intenzíven dolgoztunk: karitász, a hitélet erősítése és a hajléktalanokkal való foglalkozás. Később Zalaegerszegen plébánosként szintén a hajléktalanok segítése és a ferences lelkiség erősítése volt a feladatom, sokat foglalkoztam a helyi ferences világi rendi közösséggel is.
Visszatekintve az életútjára, mi a legfontosabb tapasztalata?
Az, hogy aki segít, az maga is gazdagodik. Legyen szó egy nehéz sorsú diákról Esztergomban vagy egy nélkülöző családról Kárpátalján, a Krisztustól kapott küldetés lényege ugyanaz: bőséges gyümölcsöt hozni ott, ahová éppen rendeltetünk.
Milyen feladatok töltik ki most a mindennapjait?
A budai házfőnöki szolgálatomat követően kerültem ide, a Ferenciek terére. Őszintén mondom, nagyon örültem a váltásnak, mert egy felelős vezetői beosztás rengeteg energiát felemészt, és éreztem, hogy az erőm már fogytán van. Itt már nem elöljárói feladatokat látok el, hanem visszatérhettem a közvetlen lelkipásztori munkához, ami nagy ajándék számomra.
Végre arra koncentrálhatok, amit az egész papi életemben a legjobban szerettem: a gyóntatásra. Itt erre bőséges lehetőség adódik, ahogy a szentmisékre és a prédikációkra is. Emellett a közösségi szolgálat is megmaradt az életemben. 1989 óta folyamatosan felelőse voltam valamilyen közösségnek, így természetes volt, hogy itt is bekapcsolódom a Ferences Világi Rend életébe. Korábban országos asszisztensként az egész hazai közösséget szolgáltam, most pedig a helyi csoportot segítem.
A pesti ferenceseknél egyébként is nagyon lelkes a közeg, sokféle lehetőség kínálkozik a szolgálatra. A szívemhez nőtt például a MÉCS Napok küldetése, amelyben a Kárpátaljáról való visszatérésem óta, immár húsz éve veszek részt. Ugyancsak szívügyem az élet védelme; aktívan jelen vagyok a „40 nap az életért” mozgalomban és az ehhez kapcsolódó programokban, közösségszervezésben. Még számtalan apróságot sorolhatnék, de nagyjából ezek azok a pontok, amelyek köré az itteni időm és szolgálatom épül.
***
Bobay Orsolya
Az írás eredetileg a Ferenciek Tere kiadványban jelent meg, amely itt olvasható.
Fotók: Ferenciek Tere 2026/2. szám
Ferences Média 2026
