Megjelent Kálmán Peregrin OFM új könyve, amelyben Belon Gellért püspök életútja kapcsán a korabeli egyház meghurcoltatásairól eddig még nem publikált egyházi és állami irattárakban, intézményekben fellelhető dokumentumok alapján számol be a szerző. A könyvet a Szent István Társulat adta ki, benne Udvardy György veszprémi érsek ajánlását olvashatjuk.

Belon Gellértet 1959-ben nevezte ki XXIII. János pápa segédpüspökké, majd 1961-ben a Pécsi Egyházmegye apostoli kormányzójává. Hivatalát azonban a diktatúra sosem engedte betölteni, püspökké is csak 1982-ben, 23 év tiltás után szentelhették. Meghurcoltatásáról kiderül, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal és más személyek Belon, valamint a Szentszék iránti tudatos bosszújának volt része, miközben Belon Gellért „az ÁEH-val való kapcsolattartásában tudatosan kereste az állami hatóságokkal való harmonikus együttműködést, ám mivel ezt határok között képzelte el, nem volt szalonképes az ÁEH szemében”.

Mindezek mélyebb megértéséhez a szerző részletes levéltári kutatások segítségével mutatja be a kor szellemiségét és jelentős történéseit. A Pécsi Egyházmegye helyzetét 1918-tól kezdve ismerjük meg, miután november 14-én szerb csapatok szállták meg a várost. Ekkor a pécsi püspökség fokozatosan elvesztette a felügyeletet az egyházmegyétől elcsatolt területek felett. Nem sokkal ezután a Tanácsköztársaság létrejötte is meghatározó volt a papság és a később kialakuló diktatúra viszonyában, illetve az az aktivitás, amely a püspöki székváros papságát és püspökét jellemezte a kihívásokra adott megoldások keresésében.

Belon Gellért egyházi szerepének mintegy előzeteseként Kálmán Peregrin OFM áttekintést ad a 20. század első felében kinevezett pécsi püspökökről, egyházvezetői pályafutásukról. A II. világháború utáni időszakban a politikai fordulat során megindult az Egyház tudatos háttérbe szorítása. A fejezet rámutat, hogy a vallásellenes intézkedések célja az egyházmegye egységének megbontása volt. A szerző külön figyelmet szentel Rogács Ferenc püspöki kinevezésének is (1948), az állami szervek ugyanis ekkor kezdték el követelni, hogy minden püspökkinevezés előtt a Szentszék nyújtson be előzetes véleménykérést – ezzel formálisan is kiterjesztve ellenőrzésüket az egyházi vezetésre. Rogács Ferenc püspök helyzetét a következő részek is kiemelten tárgyalják: megismerhetjük a papságtól és a hívektől való fokozatos eltávolodásának okait, valamint életútját és személyiségét is. A szerző részletesen feltárja Rogács szerepét a pártállami túlkapásokkal szembeni fellépésekben, és rámutat, hogy nehéz személyisége és az államhatalommal folytatott konfrontációi közvetetten előkészítették Belon Gellért későbbi mellőzésének körülményeit.

A folytatásban a fókusz már Belon életére helyeződik: hányattatott gyermekkorára, családi hátterére és hivatásának eredetére. A következő fejezetek betekintést nyújtanak papi tevékenységének első évtizedébe, ideológiai ártatlanságát megbélyegző perének feljegyzéseibe, valamint számos szeretetszolgálatába, mellyel a szegény családokat, művészeket, fiatalokat segítette fiatal papi éveiben. Itt bontakozott ki az Istennel való találkozást közelebb hozó írásainak kezdete is, amikor felkérték, hogy a Vigilia folyóirat szerkesztői között szerepeljen. Ugyan az 1956-os forradalomban már tudatosan kerülte a szerepvállalást, az ötvenes évek elejétől egyházmegyéjében egyre inkább vezéregyéniséggé vált. Határozott véleményével, kiállásával és bölcs gondolkodásával nemcsak hívei, de paptársai számára is útmutató volt – ezt azonban a hatóságok nem nézték jóindulattal.

Ezután jutunk el Belon Gellért püspöki kinevezésének feltárásához, amely a kötet gerincét adja, az előzményektől a jelölésen és a kinevezési dokumentumon át az apostoli kormányzóság akadályoztatásáig. Párhuzamosan beleláthatunk Cserháti József megválasztásába is, aki az ÁEH jelöltje volt, és akinek hivatalba kerülése egyfajta kísérlet volt a szocialista blokkban később már több helyen bevett szokásként alkalmazott formára: a püspöki széküresedés esetén, állami nyomásra megválasztott ideiglenes vezető megyéspüspökké emelésére. Ma már megállapítható, hogy mindez nem belső, egyházi segédlet nélkül történt, hiszen a kutatás révén előkerült az a dokumentum is, amely pontosan kidolgozta az ÁEH-nak annak egyházjogi és taktikai keretét, hogy mindez miként érhető el. „Pécsett ebben a helyzetben az volt az igazi kulcskérdés, hogy egy, eddig az állam periférikus látószögébe szorult egyházmegyében sikerül-e érvényesíteni az állam érdekérvényesítő befolyását, és ezzel megkezdeni az egyházkormányzat, illetve a papság viszonylag semleges rendszerszemléletének átformálását. Erre az állam szemében és ténylegesen sem volt alkalmas Belon Gellért, ám Cserháti József valamiféle garanciát kínált” – írja Kálmán Peregrin.

Belon Gellért történetének mintegy magyarázataként a szerző két püspöktárs – Winkler József és Bárd János – ordinációjának történetét is feltárja azzal a céllal, hogy bemutassa, a rendszerhez való személyes hozzáállásuk miként vált befolyásoló tényezővé az egyházi szerepkörök változásaiban. E három és számos másik püspök kinevezésének története rávilágít azokra a játszmákra, amelyekre ők maguk is különböző válaszreakciót adtak. „Bárd és Belon egyénisége, életútja szinte minden fontosabb pontnál azonosságot mutat, egyben különböztek: a félreállításukra adott reakcióban. Míg a kalocsai segédpüspök erre teljes visszavonultsággal és rezignációval válaszolt, addig Belon Gellért a pasztoráció szűk értelmében vett lelki karakterében való aktivitásba vetette magát.” De ugyanígy viszonyítja személyét a szerző Mindszenty bíboroséhoz is, akinek a Názáret rejtettségét vállaló Belon ebben egyfajta „ellenpontja”, mert ő nem követelt, protestált, hanem a visszavonultságból próbált cselekedni, amikor lehetett. Az ÁEH két évtizedes ellenállását Belon Gellért személyével és munkásságával kapcsolatban számos jelentés és egyéb források alapján külön fejezetben tárgyalja a könyv. 

A könyv utolsó részeiben a püspökké szentelés kései megvalósulásáról kaphatunk bővebb információt, valamint megismerjük megtudjuk Belon rövid püspöki szolgálatának és lemondásának előzményeit és körülményeit. A jánoshalmi plébános püspökké szentelésére több, mint húsz év akadályoztatás után, 1982. április 21-én került sor a Szentszék és a magyar kormány megegyezésének köszönhetően. Az idős, beteges püspök azonban egészségi állapotára hivatkozva Jánoshalmán maradt élete hátralévő éveiben. Belon saját visszaemlékezései szerint ugyanis az akkor hivatalban lévő Cserháti József pécsi püspök „nem kért segédpüspököt” – s nyilván az 1959-es kinevezés körüli konfliktust sem szándékozott újra felszítani azzal, hogy Pécsett folytatja tevékenységét, hogy ott és amellett legyen segédpüspök, akinek „helyén” kellene lennie. Kinevezése, mint diplomáciai lépés ugyanakkor teher is volt az idős segédpüspök számára: szerették volna Pécsre átköltöztetni, ezért ő először 1983-ban, majd 1986-ban 75. betöltött életévére hivatkozva másodszor is kérte nyugdíjazását. Bár Miklós Imre szerint „erre Belon nem kért hozzájárulást. Ez számomra meglepetés. A kormánynál ez zavart okoz”, 1987. március 6-án nyilvánosságra hozták visszavonulását, immár ugyancsak állami hozzájárulással. Belon Gellért 1987. május 23-án a pécsi klinikán hunyt el. 

A kötet befejezése lelkiségének főbb vonásait mutatja be, ugyanakkor a szerző kiemeli, hogy e kötet nem szándékozik a teológiai munkásságát elhelyezni a kor lelkiségtörténetében.

Kálmán Peregrin OFM könyve ismét magas tudományos igényességgel és nagyszámú részletes forrással törekszik a 20. század hazai egyházának történetét, szereplőit az érdeklődőkkel megismertetni. Az olvasmányban való elmélyedést gazdag képanyag is segíti, amely közelebb hozza az elmúlt kor valóságát, – továbbá kiemelten szolgálja, hogy az eddig kevésbé közismert egyházi személyek életét, istenhitét példaként helyezzük magunk elé.

***

A kiadvány megvásárolható a Szent István Társulat könyvesboltjaiban illetve a Líra, a Libri és az Alexandra könyvesboltokban.

***

Nyáry Borbála

Ferences Média 2026