Különleges lelki eseménynek adott otthont július 16. és 19. között Szeged. A magyarországi és erdélyi ferencesek által közösen szervezett ifjúsági találkozóra 16 és 35 év közötti fiatalok érkeztek a „napfény városába”. A négynapos program a ferences jubileumokhoz kapcsolódva hívta közösségbe a fiatalokat, hogy együtt keressék Isten akaratát, mélyítsék hitüket, és megtapasztalják a testvéri közösség örömét.
A jelenlévőket szentmisék, katekézisek, tanúságtételek, workshopok, kiscsoportos beszélgetések és közösségi esték segítették abban, hogy ne csupán egy esemény részesei legyenek, hanem valódi találkozásuk legyen egymással és Krisztussal.
A találkozó nyitó szentmiséjét Böjte Csaba OFM ferences szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója mutatta be. Csaba testvér prédikációja komoly lelki útmutatás volt a résztvevők számára: arra hívta ugyanis a fiatalokat, hogy merjenek bizalommal rálépni arra az útra, amelyre Isten hívja őket. Az alábbiakban ezt közöljük teljes terjedelmében:
Kedves, szeretett jó testvérek!
Nagy örömmel jöttem, hogy gyermekeinkkel együtt veletek ünnepeljünk Kármelhegyi Boldogasszony szép ünnepén. Boldogasszony, mennyei édesanyánk! Hisszük és valljuk, hogy palástjával nemcsak a kármelitákat, hanem minket, ferenceseket is, sőt minden egyes embert szeretne oltalmazni: palástja alá venni, védeni, segíteni és szeretni.
A mai evangélium egy nagyon érdekes kérdést tár elénk. Jézus feltesz egy költői kérdést: „Ki az én anyám, és kik az én rokonaim?” (Mt 12,46-50) Gondoljunk csak bele, milyen csodálatos lehetett a kapcsolat Jézus Krisztus és a Boldogságos Szűzanya között! Mindig mondom: az elmélkedés nem valami elvont feladat, amely csak a nagy szenteknek vagy különleges lelkeknek szól, hanem mindannyiunk lehetősége. Az evangélium olyan számunkra, mint a gyermeknek a kifestőkönyv: nézi a rajzot, majd szépen, türelmesen kiszínezi a vonalak mentén. Nekünk is jogunk van leülni az evangélium mellé, szemlélni, elgondolkodni rajta.
Gondoljunk csak Greccióra, a karácsony éjszakájára. Mekkora örömmel és szeretettel ölelhette magához mennyei édesanyánk az ő drága gyermekét! Képzeljük el a kis Jézust: ahogy József szakállát kis kezével összekócolja, miközben mosolyog. Isten első mozdulata ezen a földön az volt, hogy ránk mosolygott – úgy, mint egy igazi gyermek. És később, Názáretben is: a kis Jézus már néhány éves, Mária szeretettel megcsikizi, feldobja, ő pedig kacagva kapaszkodik édesanyja nyakába, puszit adva neki. Milyen egyszerű, milyen szép, milyen tiszta kép! Milyen mély lehetett Isten és az ember kapcsolata Jézus Krisztusban és Máriában!
De ugyanígy szeretem elképzelni Jézus kapcsolatát rokonaival, unokatestvéreivel is. Tudjuk, hogy egyik rokona Jakab volt, akit később apostolként és Jeruzsálem első püspökeként tisztelünk. Valószínűleg együtt nőtt fel Jézussal és a többi rokonnal. Kergetőzhettek Názáret poros utcáin, játszhattak, nevettek együtt. Milyen szeretetteljes, békés és örömteli kapcsolat lehetett ezek között a tiszta lelkek között! És valahol a lelkünk mélyén érezzük, hogy mi is erre vágyunk. Az igazi boldogság Isten közelében van: ebben a gyöngéd, igazán emberi kapcsolatban. Erre vágyik minden ember. És akkor az evangéliumban maga Jézus Krisztus válaszol erre a költői kérdésre: „Ki az én anyám, és kik az én rokonaim?” Majd így felel: „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.” (Mt 12,46-50)
Döbbenetes szavak ezek! Jézus Krisztus terve az, hogy vele, az élő Istennel ilyen mély, személyes és szoros kapcsolatba kerülhessünk. Ezért nem kell irigyelnünk sem Jézus földi rokonait, sem a Boldogságos Szűzanyát. Urunk, Jézus Krisztus maga mondja: ha komolyan veszed és teljesíted a mennyei Atya akaratát, akkor olyan mély kapcsolatba kerülhetsz vele, amilyen kapcsolatban Mária és az ő földi rokonai voltak vele. Félelmetes és gyönyörű igazság ez, testvéreim!
A keresztény misztika nem valami kiválasztott lelkeknek fenntartott különleges út, hanem mindannyiunk meghívása. Neked is szól. Most ünnepeltük Szent Bonaventura egyházdoktor ünnepét. Tudjuk róla, hogy azt tanította: nem a sok tudás, nem a sok diploma visz közelebb Istenhez, hanem az, hogy térdre borulsz előtte, imádkozol és imádod az Urat. Természetesen fontos a tanulás, fontos, hogy képezzük magunkat. De mindennél fontosabb, hogy lángoló szeretettel szeressük Istent. A főparancsban egyetlen nagy igazságot kapunk: Uradat, Istenedet imádd, és felebarátodat szeresd! Lángoló szeretettel. A Jóisten ismer bennünket. Arra születtünk, hogy szívünk teljes szeretetével a végtelen jóságot, a végtelen szépséget és a végtelen igazságot szeressük.
Azért van olyan sok veszekedés és civakodás ezen a földön, mert amikor valamit vagy valakit – legyen az egy focicsapat, egy nép, egy politikus, egy művész, vagy akár a saját társunk – az első helyre akarunk tenni, akkor előbb-utóbb csalódni fogunk benne. Mert minden teremtmény kevés ahhoz, hogy Isten helyét elfoglalja. Uradat, Istenedet imádd, és felebarátodat szeresd! – ha ez a helyére kerülne bennünk, nagyon sok minden helyreállna az életünkben.
És akkor már csak egyetlen kérdés marad: hogyan ismerhetjük meg Isten akaratát, és hogyan élhetünk aszerint? Nekem úgy mondták, hogy ifjúsági találkozóra jöttünk, tehát a nagyok ezt már biztosan tudják, de a fiatalok kedvéért azért elmondjuk: már a hittanórán tanuljuk, hogyan szól hozzánk Isten. Isten eszünkbe juttatja azt, amit mondani akar nekünk. Szépen, türelmesen, nyugodtan szól hozzánk. Szól mindannyiunkhoz. A lelkiismeretünk által. A legszebb álmod, a legmélyebb vágyad, amit igazán meg tudsz fogalmazni, az Isten akarata.
Persze könnyebb lenne, ha Isten az egész életünkre egy hosszú forgatókönyvet adna a kezünkbe. De Máriának sem adott ilyet. Mindig csak a következő lépést mutatja meg. Máriának azt mondta: meg kell szülnöd a kis Jézust. De Mária nem tudta, hogy utána Egyiptom következik, hogy lesz nagycsütörtök, keresztút, szenvedés és mindenféle próbatétel. Lehet, hogy ha mindezt előre tudja, emberileg megijedt volna. De ő igent mondott a nagy Istennek, és ezzel elkezdődött egy kapcsolat. Ugyanígy a te életedben is: az első lépéshez hatalmas bizalom kell.
Kicsit olyan ez, mint a légtornászok mutatványa. A Balaton mellől jöttünk, és ott egy nagy cirkusz plakátján láttuk őket. Képzeljük el: a magasban leng a trapézon, majd egyszer csak elengedi azt, forog hármat-négyet a levegőben, és valaki elkapja a kezét. A közönség pedig tapsol. Valahogy ilyen az életünk is, testvéreim. El kell engednünk a biztosnak vélt talajt, a saját kis emberi elképzeléseinket, és bele kell kapaszkodnunk abba a hitbe, hogy az élő Isten elkapja a kezünket, megtart és vezet bennünket. A hitünk nem csupán abból áll, hogy elmondjuk a Hiszekegyet. A hit végtelen bizalom az élő Istenben. Isten szól hozzád, bátorít téged, és te elindulsz az ő nevében.
Az elmúlt héten a Pécs melletti kármelita nővéreknél tartottam egy kis lelkigyakorlatot. Egy kedves nővérrel sétáltunk, és ő mesélte el a történetét. Hosszú vívódás után döntött úgy, hogy Istennek adja az életét. Amikor belépett a Kármelbe, az első napok egyikén elmondták az imádságot, majd kimentek a mezőre. Volt ott egy kis zöldségeskertjük, és zöldborsót kellett fejteni. Azt mondta: ott ült a földön, bontotta a borsót, és közben potyogtak a könnyei. „Soha nem tudtam igazán elmagyarázni senkinek – mondta –, hogy mitől voltam olyan boldog.” Rálépett Isten útjára. Jézus Krisztus olyan szépen mondja: „Az én igám édes, az én terhem könnyű.” (Mt 11,30) Igen. Jézus Krisztus igája nem más, mint a mennyei Atya akarata. „Az én eledelem az, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött engem.” (Jn 4,34) És azt szeretné, hogy mi is magunkra vegyük az ő igáját.
Gyermekkoromban még sok helyen láttam, hogy a lovak helyett ökröket fogtak a szekér elé vagy a szántásba. Volt egy járom, amelybe két állat hajtotta a nyakát: egyik az egyik oldalon, másik a másikon, és együtt feszültek neki a tehernek. És amikor Jézus azt mondja, az én igám édes, akkor megértettem valamit. Ha én is igent mondok Isten akaratára, akkor valójában Jézus Krisztussal együtt húzom azt az igát. Én, a marék porból való, gyarló ember, odaállhatok a mi Urunk, Jézus Krisztus mellé, és építhetem az ő országát. És egészen biztos, hogy senkit sem hagy magára. Mindannyiunk mellé odaáll, és velünk együtt hordozza azt a terhet, amit életünkben kaptunk: a családot, a munkát, a hivatást, a szerzetesi életet – bármit, amit Isten ránk bízott. Jézus Krisztus ott áll mellettünk, és velünk együtt húzza az igát. Gyönyörű kép! János evangéliumában olvassuk: „Aki szeret engem, és megtartja parancsaimat, azt Atyám is szeretni fogja, hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23) Ez a keresztény misztika lényege. Merd odaadni, odaszentelni az életedet! Legyen a mindennapi eledeled Isten akarata! Vállald az igát!
Olyan nagy öröm van az én szívemben, mert ugye 1993-ban fogadtuk be az első gyerekeket. Emlékszem, egyszer jött egy néni, és hozott az állomásra egy kislányt. Azt mondta: „Nincs apja, vigye, idehoztam magának.” Hát mondom: „De asszonyom, ezt maga találta. Ez a magáé, szépen vigye haza!” Erre azt felelte: „El fogja őt hajtani a férjem.” Én pedig arra gondoltam: engem meg majd a provinciális fog innen kirakni, hogy száraz dajkaként elkezdem a kolostort gyerekekkel megtölteni. De a néni olyan nagyon szomorúan nézett rám, hogy végül azt mondtam neki: „Kezdődik a szentmise, üljön le, imádkozunk. Mi ebben jók vagyunk, majd a Szentlélek Úristen megmutatja magának, mit kell tennie azzal a gyerekkel.”
El is kezdődött a szentmise. Hétköznap volt. És ha hiszik, ha nem, az aznapi evangélium éppen az volt, amit az Egyház minden napra előír: „Aki egyet is a legkisebbek közül befogad, engem fogad be.” Nem tudtam tovább olvasni a Szentírást. Felnéztem, és a kislány ott állt előttem, nagy mosollyal az arcán. Olyan kilencéves lehetett, egy egyszerű roma kislány, nagy rokolyával. Rám nézett, és akkor arra gondoltam: „Uram, hát ez szép, hogy eljössz hozzám, de hát hogyan? Egy ilyen magamfajta emberhez?” Aztán nagyon elszégyelltem magam, mert arra gondoltam: a nagy szenteknek nagy látomásaik vannak. Hát egy ilyen magamfajta góbé pap mit várhat a Jóistentől? És lám, ő egy ilyen kislány formájában kopogtatott be hozzám. És igent mondtam.
Megbeszéltük a provinciálissal is, és nagyon hamar megszaporodtak a gyerekek. Akkoriban került hozzánk Tarsoly Mátyás is. Ő is egészen pici gyerek volt. Nálunk volt elsőáldozó, bérmálkozó. Azt hiszem, hetedikes vagy nyolcadikos lehetett, amikor egyszer ott láttam a kolostor előtt ülni: rágta a ceruzája végét, kezében egy füzet. Kérdeztem tőle: „Mit csinálsz, Matyi?” Azt mondta: „Pap bácsi, gondolkozom, de ne zavarjon, majd elmondom magának.” És el is mondta. Azt mondta, úgy döntött, hogy ferences szerzetes lesz – de a Szentföldön. Én akkor azt gondoltam: majd csak kinövi. Az ember sok mindent hall fiataloktól. De ő komolyan gondolta. Céltudatosan jelentkezett a teológiára, elvégezte tanulmányait, a noviciátust is, és közben végig levelezett, kereste, hogyan lehetne kijutni a Szentföldre. Nyolc évvel ezelőtt valóban kijutott oda diakónusként. És most, az elmúlt vasárnapon Jeruzsálem pátriárkája kilenc társával együtt pappá szentelte az Olajfák hegyén álló, a népek temploma tiszteletére szentelt templomban. Ott, ahol Jézus Krisztus nagycsütörtök este vérrel verejtékezett. Döbbenetes volt ott állni, részt venni a szertartáson, és a végén ennek az egykori utcagyereknek odatérdelni, és fogadni az új papi áldását. Igen, testvéreim, Isten vezet bennünket.
Amikor elindultunk, halvány gőzünk sem volt arról, mi lesz ebből, hogyan alakul majd. Aztán miséztünk a Szent Sír Bazilikában, és Mátyás kiállt, és mindenki előtt latinul szépen elénekelte az evangéliumot. Olyan büszke öröm volt bennem! Most nincsenek zarándokok a Szentföldön, ezért csak mi voltunk ott: papok, szerzetesek. Igen, testvéreim, azt gondolom, hogy nekünk is mernünk kell Jézus Krisztusban bízni. Mernünk kell megfogni a kezét. Isten él. Nem egy múzeumban vagyunk, hanem Isten házában. És nem csak kétezer évvel ezelőtt voltak tervei a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak, hanem ma is vannak, és veled is vannak. Ha boldog akarsz lenni, merd megfogni Jézus Krisztus kezét! Kérdezd meg tőle: „Uram, mit akarsz, mit tegyek?” (Lk 18,35)
Hadd mondjak valamit az időseknek is. A mi Urunk, Jézus Krisztus elmond egy csodálatos történetet. Reggel korán kimegy a szőlősgazda, hogy munkásokat keressen a szőlőjébe. Néhányan jelentkeznek, aztán délben újra kimegy, délután ismét kimegy, majd napnyugta előtt újra elindul, és szólítgatja az embereket: gyertek! És lehet, hogy téged is szólít. Lehet, hogy idős vagy. Lehet, hogy azt gondolod: már nincs rám szükség. De az Úr nem így gondolja. Még mindig hív, még mindig van feladatod. Egyszer Csíksomlyón eljött hozzám egy idős néni, és elmondta: meghalt a férje, gyermekük nem volt, és most úgy érzi, hogy az egész életének nem volt értelme. Nem tudja, mit kezdjen magával. Ismertem ezt a nénit. Egy nagyon szép házban lakott, mellette pedig volt egy nagy kert. Azt mondtam neki: „Én szerzek magának egy gyermek Jézus-szobrot. Azt a veteményeskertet már úgysem tudja olyan erővel művelni. Ültessük tele cseresznyefákkal!”
Azt mondtam neki, keressen olyan fákat, amelyek biztosan június elsejére beérnek, és tervezzük meg szépen a kertet. Ültessük tele fákkal, középre pedig építsünk egy kis gyermek Jézus-szentélyt. Megígértem, hogy én vagy valamelyik testvérem minden évben, június elsején elmegyünk oda, és megünnepeljük a gyermek Jézus búcsúját. És ha ezt szépen meghirdetik, ha eljönnek a környékbeli és helybeli gyermekek, melyik gyerek ne menne el egy finom cseresznyére? Így lassan magáé lehetne az egész falu, az egész vidék minden gyermeke.
Igen, testvérem, téged is hív az Úr, hogy valami jót tegyél. Ne csak beszélj, ne csak hallgasd mások történeteit, hanem te magad is állj neki, és építsd Isten országát! A lehetetlen helyzetek védőszentje Szent Rita. Miért ne tudnál te is valahol, akár egy fél hektár földön létrehozni egy kis Szent Rita-szentélyt? Ültesd tele vörös rózsával – hiszen az ő ünnepére szoktak beérni. A közepére állíts egy szép Szent Rita-szobrot, a lehetetlen helyzetek védőszentjének emlékére, és ki tudja, talán egyszer még zarándokhely lesz belőle. Régen is így épültek a szentélyek.
Adná az Isten, hogy legyenek ötleteid! Krisztus vezet, és megszenteli azt, amit szeretettel teszel. Miért ne tudnál akár egy kis Laudato si’-kertet létrehozni? Egy helyet, ahol jó megállni, megpihenni, Szent Ferenc szellemében elgondolkodni Isten teremtett világának szépségén. A gonosz lélek nagyon aktívan dolgozik a maga oldalán. Nekünk is figyelnünk kell, hallgatnunk kell, és a Szentlélek Úristen biztosan vezet bennünket.
Nézzük a Szűzanyát! Radikális keresztény volt. Meghallja, hogy idős rokona, Erzsébet gyermeket vár, és útra kel. Nem panaszkodik, nem mondja, hogy veszélyeztetett terhes, nem keres kifogásokat a hosszú út vagy a negyvenfokos meleg miatt. Elmegy Erzsébethez, és Magnificatot énekel: „Magasztalja lelkem az én Uramat!” (Lk 1,46) És Szent Ferenc atyánk is ilyen volt. Nem csak siratta a világ bajait, hanem amikor látta a keresztes háborúk tragédiáját, útra kelt. Abban az időben minden keresztény ember fejéért aranyat adott volna a szultán, ő pedig önként vitte oda az életét, mert beszélni akart vele. És ebből a találkozásból, ebből a párbeszédből fejlődött ki az a szentföldi kusztódia, amelynek most Mátyás testvérünk, kisebb testvérként tagja lett.
Igen, testvéreim, legyünk radikális keresztények! Ébredjünk fel! Nap mint nap tegyünk valamit, ami előbbre viszi Isten országát. Nem tudom, sikerült-e egy kicsit meggyőznöm benneteket. Nekiindulunk? Belehúzunk? Aki úgy érzi, hogy velem tart, az álljon fel!
***
Fotó: Csorba Tatum
Ferences Média 2026
