A szeged-alsóvárosi ferences kolostor adott otthont a Kárpát-medencei Ferences Ifjúsági Találkozónak július 16. és 19. között. A négynapos program a ferences jubileumokhoz kapcsolódva hívta közösségbe a fiatalokat, hogy együtt keressék Isten akaratát, mélyítsék hitüket, és megtapasztalják a testvéri közösség örömét. Július 17-én pénteken a résztvevők Holló András kerekesszékes tánctanár őszinte tanúságtételét hallgathatták meg, amelyet most mi is közlünk:
Szeretettel köszöntelek benneteket, és köszönöm a meghívást.
Mielőtt belevágnánk, hadd mondjak magamról két dolgot azoknak, akik még nem ismernek. Így talán könnyebb lesz megérteni azt is, amit ma szeretnék átadni. Nemrég egy közösségben azt kérték tőlem, hogy egyetlen szóval jellemezzem magam. Azt válaszoltam: Lázadó vagyok. Persze nem azért, mert szeretek ellenkezni. Hanem azért, mert mindent megkérdőjelezek. Nem szeretem készpénznek venni azt, amit mások mondanak. Szeretek utánajárni a dolgoknak, és csak azt elfogadni, amit az életemben is igaznak tapasztaltam.
Olyan családban nőttem fel, ahol nem volt valódi szabadságom. Mindig megmondták, mit kell tennem. Még tizennyolc évesen is. Akkor ezt természetesnek gondoltam. Ma, ötvenhat éves fejjel már látom, milyen mély nyomokat hagyott bennem. Nagyon hosszú út volt kiszabadulni azokból a belém égett mintákból. Ezért arra kérlek benneteket, hogy amit ma hallotok tőlem, ne utasítsátok el azonnal. Nem azért, mert azt várom, hogy mindenben igazat adjatok nekem, hanem azért, mert csak olyan dolgokról fogok beszélni, amelyeket magam is megéltem. Nem elméleteket szeretnék átadni, hanem tapasztalatokat.
Van még valami, ami nagyon fontos számomra. Soha nem akarok senkit félrevezetni. Ha valamire nem tudom a választ, azt egyszerűen kimondom: nem tudom. Nem fogok úgy tenni, mintha tudnám. Gyermekkoromtól kezdve újra és újra megtapasztaltam a becsapottságot. Emberektől, intézményektől, még egyházi közegben is. Ezért vált az életem egyik alapelvévé, hogy én senkit nem akarok becsapni. Van egy másik alapelvem is: Csak a megélt igazság kötelez. Ha valaki tanít neked valamit Istenről, az egyházról vagy az emberi kapcsolatokról, de azt te még nem tapasztaltad meg, akkor az számodra egyelőre csak információ. Lehet igaz, de még nem a tied. Az igazság akkor válik valóban a sajátoddá, amikor átéled.
Olyan ez, mint amikor a tanár azt mondja az iskolában, hogy kettő meg kettő az négy. Nem azért hiszed el, mert a tanár mondta, hanem mert odateszel két cukrot két másik mellé, és megszámolod: valóban négy. Onnantól ez már nem információ, hanem megtapasztalt valóság. Pontosan ezért arra kérlek benneteket, hogy amit ma mondok, ne tekintsétek kinyilatkoztatásnak. Nem azért állok itt, hogy végső igazságokat hirdessek. Csak szeretnélek gondolkodásra hívni. Egy egyszerű ember vagyok. Tanultam ugyan teológiát, de nem teológusként állok előttetek, hanem emberként, aki sokat gondolkodott, sokat hibázott, sokat szenvedett, és közben megpróbálta felismerni Isten működését az életében. Ha sikerül elgondolkodnotok azon, amiről beszélek, akkor már elértem a célomat.
Móni azt mondta nekem, hogy ez a nap Szent Ferenc stigmatizációjáról szól. Bevallom őszintén, engem ez a téma mindig mélyen foglalkoztatott. Nem elsősorban maga a stigmatizáció, hanem a mögötte lévő kérdés. Miért engedi meg Isten, hogy valaki szenvedjen? Miért jó az Istennek, ha egy ember fájdalmat hordoz? Miért történhet meg, hogy valaki Krisztus sebeit viseli magán? Ezek nem elméleti kérdések számomra. A saját életem miatt ezek nagyon is hétköznapi kérdések. Nekem is újra és újra fel kellett tennem őket. És arra jutottam, hogy ha meg akarjuk érteni a választ, akkor egészen a történet elejére kell visszamennünk. A Paradicsomig. Ott van az ember. Ott van Isten. Ott van a kísértő. És fel kell tennünk egy nagyon fontos kérdést: Mi volt valójában a kísértő célja? Nem az eszköze. Az eszköze az volt, hogy az embert bűnbe vigye. De mi volt a cél? Az, hogy falat építsen Isten és az ember közé. Hogy elérje: az ember többé ne bízzon az Atyában. Mert amíg ez a fal áll, addig a sátán már elérte a célját. Sokat olvastam erről.
Nagy hatással volt rám Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz, Richard Rohr és sok más lelki szerző. Mindannyian ugyanabba az irányba vezettek. Arra, hogy próbáljam megérteni, hogyan tekint rám Isten. És közben egy nagyon fontos dolgot fedeztem fel. Isten és köztem soha nem Isten épít falat. Mindig én. Ha azt érzem, hogy nem tudok közel kerülni Istenhez, akkor nem azért, mert ő elfordult tőlem. Hanem azért, mert én valamit odatettem kettőnk közé. Isten soha nem mondja ezt: még nem állsz készen; nem fogadlak el; előbb legyél jobb ember. Soha. Ezeket mindig mi gondoljuk róla.
És itt jutunk el szerintem a sátán egyik legnagyobb hazugságához. Elhiteti velünk, hogy az istenképünk maga az Isten. Pedig nem az. Amit én Istenről gondolok, amit érzek róla, amit gyerekként megtanultam, amit a sebeimen keresztül látok, az nem maga Isten. Az csak az én róla alkotott képem. És ez óriási különbség. Mert ezt a képet befolyásolja minden: a családom, a sérüléseim, a csalódásaim, a becsapottságom, az emberi kapcsolataim. Ha egy gyermek úgy nő fel, hogy feltételekhez kötik a szeretetet, könnyen azt fogja hinni, hogy Isten is ilyen. Ha valakit újra és újra elárultak, könnyen azt fogja gondolni, hogy Isten sem megbízható. Ha valakit folyton megszégyenítettek, akkor azt hiszi, Isten is szégyent akar kelteni benne. Pedig ezek nem Isten tulajdonságai. Ezek a sebeink. És mi ezeken a sebeken keresztül nézzük őt.
Elkezdtem figyelni, milyen falakat építünk magunk köré. És rájöttem, hogy sokszor még a vallásosságunk is lehet fal. Lehet, hogy valaki azért jön el egy lelkigyakorlatra, mert úgy érzi, ezt illik. Lehet, hogy azért jár templomba, mert kipipál egy kötelességet. Lehet, hogy azért imádkozik, mert fél, hogy különben Isten megbünteti. Lehet, hogy a szentmise is csak egy kötelező program. Lehet, hogy a rózsafüzér is csak napi feladat. Lehet, hogy a Szentírás is csak szöveg marad. És közben azt hisszük, kapcsolatban vagyunk Istennel. Pedig lehet, hogy csak vallásos tevékenységeket végzünk. Ez nagyon nagy különbség. Mert a kapcsolat nem abból születik, hogy teljesítem a kötelességeimet. A kapcsolat a szeretetből születik. Én ezt nagyon fájdalmasan tanultam meg. Éveken át éltem úgy, hogy kívülről nézve példás keresztény voltam, teológiát tanultam, napi szentáldozó voltam, plébániai közösséget vezettem, Bibliaórát tartottam, kirándulásokat szerveztem, ifjúsági csoportokat vezettem.
Mindenki azt mondta volna: ez egy hívő ember. Közben pedig háromszor megcsaltam a feleségemet, a házasságom romokban volt, tele voltam hazugsággal. Belül teljesen más ember voltam, mint kívül. És tudjátok, mi volt a legijesztőbb? Hogy én ezt sokáig észre sem vettem. Azt hittem, rendben vagyok. Hiszen mindent csináltam, amit egy keresztény embernek kell. Csak éppen Istennel nem volt valódi kapcsolatom. Ezért szeretném, ha ezen a hétvégén nem elsősorban arra keresnétek a választ, hogyan kell jól kereszténynek lenni. Hanem egyetlen kérdést tennétek fel magatoknak. Van-e személyes kapcsolatom Istennel? Nem ismeretem, nem vallásosságom, nem szokásaim, hanem kapcsolatom. Ha van, adjatok hálát érte, ha nincs, ne szégyelljétek. Ez nem kudarc. Ez csak azt jelenti, hogy most már tudjátok, mit kell keresni. Mert Isten nem vallásos embereket keres, hanem gyermekeket, akikkel végre személyesen találkozhat.
Volt egy nagyon mély istenélményem évekkel ezelőtt. Ott térdeltem Jézus keresztje alatt, és néztem a szenvedő testét. Tudjátok, mi volt bennem a legerősebb felismerés? Az, hogy nem a fizikai szenvedés a lényeg. A történelem során emberek milliói haltak meg kereszten vagy szenvedtek hasonló, sőt még kegyetlenebb kínokat. Önmagában a fájdalom nem magyarázza meg Krisztus keresztjének titkát. Ami igazán megrendített, az az volt, hogy ott függött előttem a Szeretet. Az, aki soha senkit nem bántott. Az, aki egész életében csak gyógyított, felemelt, vigasztalt és szeretett. Akinek egyetlen üzenete volt: annyira szeretlek, hogy még az életemet is odaadom érted, csak értsd meg végre, hogy mennyire fontos vagy nekem. És ezt a szeretetet az ember megölte.
Nem egyszerűen egy ártatlan embert feszítettek keresztre, hanem magát a szeretetet utasították el. Számomra ez a megváltás legmegrendítőbb pillanata. Nem a sebek száma, nem a vér mennyisége, nem a fizikai kínok mélysége, hanem az, hogy a Végtelen Szeretet ott áll az ember előtt teljes kiszolgáltatottságban, és az ember mégis azt mondja rá: nem kell. Amikor a stigmatizációról beszélünk, szerintem nem a sebeket kell néznünk. Nem az a lényeg, hogy valakinek véreznek a kezei vagy az oldala. A lényeg az, hogy Isten minden lehetséges módon szeretné áttörni azokat a falakat, amelyeket mi emeltünk közé és közénk. Az egész életünket úgy éljük, hogy falakat építünk. Azt hisszük, ezek megvédenek bennünket. Közben éppen ezek akadályozzák meg, hogy találkozzunk Istennel.
Amikor valami szép történik az életünkben, amikor megérint bennünket egy ima, egy szentmise, egy emberi kapcsolat vagy egy kegyelmi pillanat, olyankor egy pillanatra rés nyílik ezen a falon. Egy sugárnyi fény átjut rajta, és megérezzük Isten szeretetét. De mit csinálunk ezután? Nagyon sokszor gyorsan visszafalazzuk azt a rést. Újra elővesszük a félelmeinket, a sértettségünket, a kontrollvágyunkat, a megszokott védekezéseinket. Mintha újra és újra ugyanazt a téglát raknánk vissza a helyére, amelyet Isten éppen most bontott ki. Pedig ő egész életünkben ezen dolgozik. Nem azon dolgozik, hogy megbüntessen bennünket. Nem azon, hogy bebizonyítsa, milyen gyarlók vagyunk. Hanem azon, hogy végre leomoljanak ezek a falak. Volt egy imádságom, amelyben azt mondtam Istennek: Bocsáss meg, bűnös vagyok. És tudjátok, mi történt? Mintha gyengéden megsimogatta volna az arcomat, és azt mondta volna: Drága gyermekem… te komolyan azt hiszed, hogy te engem meg tudsz bántani?
Elgondolkodtam ezen. Valóban. Mit gondolok én magamról? Azt hiszem, hogy én, egy porszem ezen a pici bolygón, képes vagyok sebet ejteni a világ Teremtőjén? Képes vagyok ártani annak, aki maga a Végtelen Szeretet? A bűn természetesen valóság. Nem arról beszélek, hogy nincs bűn. Hanem arról, hogy sokszor egészen rosszul gondolkodunk róla. Azt hisszük, a bűneink elválasztanak Istentől. De gondoljuk csak végig. Ki építette ezt a falat? Isten? Ő mondta valaha, hogy mostantól nem szeretlek? Ő mondta valaha, hogy most már nem vagy a gyermekem? Soha. A falat mindig mi építjük. Mi hisszük el magunkról, hogy nem vagyunk szerethetők. Mi döntjük el, hogy nem vagyunk méltók Isten közelségére. Mi húzódunk el tőle szégyenünkben. Pedig Pál apostol egészen mást mond. Azt írja, hogy sem halál, sem élet, sem jelen, sem jövő, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle teremtmény nem szakíthat el bennünket Isten szeretetétől.
Ha ez igaz – márpedig én hiszem, hogy igaz –, akkor miért építünk mégis ennyi falat magunk köré? Volt egy másik mondat is, amelyet úgy éreztem, Isten nekem mondott. Azt mondta: Fiam, a bűneid nem azok, amelyek nekem a legnagyobb fájdalmat okozzák. Ezen teljesen megdöbbentem. Hiszen egész életemben azt tanultam, hogy a bűn a legnagyobb probléma. És akkor folytatta: Az fáj igazán, amikor nem hiszed el, hogy szeretlek. Ez szíven ütött. Mert a szeretetet nem lehet kikényszeríteni. Isten nem fogja ránk erőltetni önmagát. Nem fogja kierőszakolni, hogy viszontszeressük. Ez a mi szabadságunk. És amikor eljutunk a keresztig, valójában ezt látjuk. Az ember azt mondja Istennek: nem akarom a szeretetedet. Nem azért, mert a szeretet rossz, hanem mert nem azt az Istent látjuk, aki valóban ő. Csak a saját sebeinken, félelmeinken és torz istenképünkön keresztül nézünk rá.
Pedig Isten újra és újra csak ennyit mond: „Ülj le mellém. Gyere, beszélgessünk. Nézzük együtt a naplementét. Hallgassuk együtt a folyó csobogását. Igyunk meg együtt egy csésze kávét. Tanulj meg velem örülni az élet apró szépségeinek.” Annyiszor keressük a rendkívüli jeleket, csodákat, látomásokat, stigmákat. Közben Isten ott van a mindennapok legegyszerűbb pillanataiban. Egy jó szóban, egy ölelésben, egy finom falat ételben, a természet szépségében, egy csendes beszélgetésben. Meg kell tanulnunk ott felismerni őt, ahol valóban jelen van. Mert az Isten nem elsősorban a rendkívüliben akar találkozni velünk, hanem az életben.
Engem a kerekesszékes élet alapvetően erre tanított meg. Ahogy telnek az évek, egyre több mindenben korlátoz a betegség. Egyre kevesebb dolgot tudok megcsinálni, és fizikailag valóban romlik az állapotom. Mégis azt érzem, hogy belül nem lettem szegényebb. Testileg rosszabbul vagyok, de lelkileg nem. Sőt, talán éppen a korlátaim tanítottak meg arra, hogy mi az, ami igazán boldoggá teszi az embert. Nem attól leszünk boldogok, hogy mindenünk megvan, hanem attól, hogy megtanulunk jelen lenni. Hogy tudunk beszélgetni Istennel. Hogy észrevesszük őt a mindennapokban. Hogy örülni tudunk annak, ami éppen van. Ez óriási szabadság.
Richard Rohr OFM egyik gondolata nagyon közel került hozzám. Azt mondja, hogy a teremtés tulajdonképpen a szeretet túláradása. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek öröktől fogva tökéletes szeretetközösségben élnek, a szeretetnek pedig természetéből fakad, hogy túl akar áradni önmagán. A szeretet mindig életet akar adni. Ezért a teremtés nem valami véletlen esemény vagy egyszerű isteni döntés, hanem a szeretet túlcsordulása. A világ azért létezik, mert Isten szeretete ki akart áradni. Ha ezt komolyan vesszük, akkor egészen más szemmel kezdünk nézni a világra. A teremtés minden porcikája szent. Mindenben jelen van Isten. Nemcsak a templomban, nemcsak az imádságban, hanem a madarak énekében, a fák lombjában, a szélben, a napsütésben is.
Néhány hónapja egészen új módon kezdtem ezt megtapasztalni. A házunk körül egyszer csak feltűnt, milyen hihetetlen élet vesz körül bennünket. Van egy hársfa, rajta galambfészek. A mellette álló cseresznyefán feketerigók költenek. A fenyőfán egy bagolypár lakik, a féltető alatt rozsdafarkú épített fészket. Készítettünk egy odút, amelybe idén végre beköltöztek a cinegék. A kertben zöld gyíkok és süncsalád lakik. Régen is voltak madarak a kertben, csak nem vettem észre őket. Most valahogy minden életre kelt körülöttem. Sokszor megállok, és egyszerűen csak figyelem őket. A rigó leszáll mellém a fűre, nem fél. A madarak körülöttem élik az életüket, mintha természetes lenne, hogy ott vagyok. Ilyenkor mindig eszembe jut Szent Ferenc. Talán ő is valami hasonlót látott. Nem azt, hogy a madarak különlegesek, hanem azt, hogy minden élőlény ugyanannak a szeretetnek a gyümölcse.
Ilyenkor szinte hallom a kérdést: van-e élet benned? Nem körülötted, hanem benned. Mert ha benned valóban élet van, akkor azt a teremtett világ is megérzi. Ezért gondolom azt, hogy amikor Szent Ferenc stigmatizációjáról beszélünk, akkor nem a sebeken kell megakadnunk. A stigmatizáció nem önmagáért való csoda, sokkal inkább annak a jele, hogy Isten egy ember életében mindent megtett azért, hogy teljesen lebontsa a falakat. Hogy semmi ne maradjon közte és az ember között. Hiszem, hogy minden embernek megvan a maga stigmája. Nem feltétlenül látható seb formájában. Lehet betegség, csalódás, magány, veszteség, egy nehéz kapcsolat vagy egy kereszt, amelyet senki más nem ért. Mindannyiunk életében van valami, ami újra és újra fáj.
Soha ne hasonlítsd össze a saját keresztedet másokéval. A tied rád van szabva. Isten pontosan tudja, mire van szükséged ahhoz, hogy lassan leomoljanak azok a falak, amelyek eltakarnak előle. Nem azért engedi meg a nehézségeket, mert örömét leli bennük, hanem mert látja azt az embert, akivé válhatnál, ha végre elhinnéd, hogy feltétel nélkül szeretve vagy. Én sem értettem sokáig, miért történt mindaz, ami velem történt: a balesetem, a kerekesszék, a veszteségek. Sokáig csak a fájdalmat láttam. Ma már úgy érzem, hogy Isten ezeket nem okozta, de felhasználta. Minden egyes nehézség egy kalapácsütés volt azon a falon, amelyet évtizedeken át építettem magam köré. Először fájt, aztán egyszer csak repedések jelentek meg rajta, később rések nyíltak, és ezeken a réseken keresztül lassan elkezdett beáradni a fény. Nem egyik napról a másikra, nem látványosan, hanem csendesen, türelmesen, ahogyan Isten mindig dolgozik.
És azt hiszem, ez a mi reményünk is. Nem az, hogy nem lesznek sebeink. Hanem az, hogy Isten a sebeinken keresztül is képes eljutni hozzánk. A kereszt ezért nem a történet vége, hanem annak a helye, ahol a szeretet végül utat talál az ember szívéhez.
Sokszor azt gondoljuk, hogy az igazi élet majd akkor kezdődik, ha végre minden a helyére kerül: ha lesz társunk, ha lesz gyermekünk, ha meggyógyulunk, ha megtaláljuk a megfelelő munkát, ha lesz egy szép házunk, autónk, ha eljutunk oda, ahová mindig vágytunk. Mintha mindig lenne egy következő állomás, amelytől azt várjuk, hogy végre boldoggá tesz. Én ma már nem így látom. Nem azért, mert ezek rossz dolgok; egyik sem rossz. A házasság ajándék, a gyermek ajándék, a munka ajándék, az egészség ajándék. De egyik sem lehet a boldogságunk alapja. Mert ha ezekre építjük az életünket, akkor előbb-utóbb összetörünk. Elég egy betegség, egy veszteség vagy egy csalódás, és máris úgy érezzük, hogy minden összeomlott. Pedig Isten nem ezekre akarja építeni az életünket. Ő önmagára akarja építeni.
Ez persze nagyon kemény mondat. Különösen úgy, hogy én húsz éve ülök kerekesszékben. Lehet, hogy ezért is fogalmazok néha keményebben, mint mások. De csak arról tudok beszélni, amit megtapasztaltam. A balesetem után hosszú éveken keresztül azt hittem, hogy elveszett az életem. Aztán egyszer csak elkezdtem észrevenni, hogy Isten nem elvette az életemet, hanem egészen más irányba vezette. Nem lett könnyebb, ma is fáj, ma is műtenek, ma is vannak napok, amikor fizikailag nagyon nehéz. De belül valami egészen más történt. Már nem azt keresem, hogyan kapjam vissza a régi életemet, hanem azt, hogyan tudok teljes életet élni abban, amit kaptam. Ugyanezt tanultam meg a házasságomban is. A házasságunkat végül nem az mentette meg, hogy a feleségem boldoggá tett engem, vagy én boldoggá tettem őt. Hanem az, hogy egyszer csak mindketten megértettük: nem ez a kérdés. Nem azért vagyok mellette, hogy ő tegyen engem boldoggá. Hanem azért, hogy én szeressem őt. És ő is ugyanerre jutott. Nem várja el tőlem, hogy betöltsem minden vágyát. Inkább örül mindannak, amit szeretetből adni tudok neki. Én pedig ugyanígy vagyok vele. Nem számon kérek rajta dolgokat, hanem hálás vagyok mindenért, amit kapok.
Amíg az ember azt várja, hogy a másik tegye boldoggá, addig óhatatlanul csalódni fog. Mert senki sem képes erre. Egy ember sem tudja betölteni egy másik ember minden hiányát. Jézus sem ezt tanította. Ő nem azt mondta: várd, hogy szeressenek. Azt mondta: szeress. Ez óriási különbség. Mi nagyon sokszor úgy élünk, mintha a kereszténység arról szólna, hogy végre kapjunk szeretetet. Jézus viszont azt mondja: te légy a szeretet forrása. Ha szeretnek, adj érte hálát. Ha nem szeretnek úgy, ahogy szeretnéd, attól még ne szűnj meg szeretni. Mert a szeretet nem attól függ, hogy mit kapsz, hanem attól, hogy mi él benned. Ezt nekem nagyon sokáig kellett tanulnom.
Harminchét éves voltam a balesetem idején. Körülbelül negyvenéves lehettem, amikor egyszer csak rádöbbentem valamire. Akkor szerettem meg igazán a feleségemet. Pedig addigra már tizenegy éve házasok voltunk. Furcsán hangzik, igaz? Hiszen azt hittem, addig is szeretem. Szerelmes voltam belé, gondoskodtam róla, éltük a közös életünket. Mégis, utólag azt látom, hogy sok minden inkább rólam szólt. Arról, hogy én mit szeretnék, mit várok, mit kapok, mit érzek. És egyszer csak Isten lehántotta rólam ezt is. Megmutatta, hogy a szeretet nem érzés, nem birtoklás, nem igény, hanem ajándékozás. Attól kezdve egészen másképp kezdtem nézni a házasságunkra. És ugyanezt mondanám az Istennel való kapcsolatunkról is. Ott is csak az őszinteség működik. Nem lehet szerepet játszani. Nem lehet megjátszani a hívő embert. Nem lehet szép mondatokat mondani úgy, hogy közben egészen máshol jár a szívünk. Isten előtt nincs értelme maszkot hordani, Ő úgyis pontosan tudja, kik vagyunk. A kérdés nem az, hogy ő ismer-e bennünket. Hanem az, hogy mi merjük-e végre megmutatni magunkat neki. Sokszor nem is Istent csapjuk be. Hanem saját magunkat.
Annyira hozzászokunk ahhoz, hogy szerepeket játszunk, hogy végül már mi magunk sem tudjuk, kik vagyunk valójában. Pedig Isten kezdettől fogva ismeri azt az embert, akivé teremtett bennünket. Ő nem azt látja, amit mi mutatunk magunkból. Ő azt látja, akik lehetnénk. És egész életében azon dolgozik, hogy ezt az igazi embert lassan előhozza belőlünk. Ezért gondolom azt, hogy a földi élet egyik legfontosabb feladata nem az, hogy minél sikeresebbek vagy vallásosabbak legyünk, hanem az, hogy egyre inkább azzá váljunk, akinek Isten megálmodott bennünket. Én ezt egyszerűen így szoktam megfogalmazni: bennünk él egy szeretetre teremtett ember. Ez az igazi énünk. Csakhogy erre rengeteg réteg rakódott az évek során: félelmek, sérülések, megfelelési kényszerek, önzés, büszkeség, önvédelem. És ezek alatt sokszor már alig látszik az, akit Isten eredetileg megteremtett. Ezért nem az a feladatunk, hogy kitaláljuk, kik akarunk lenni. Hanem hogy hagyjuk, hogy Isten lehántsa rólunk mindazt, ami nem mi vagyunk. Mert az igazi ember nem valami új alkotás, hanem mindig is ott volt bennünk, csak eltakarták a falak.
Van azonban ennek egy nagyon fontos következménye. Amíg nem az igazi önmagaddal állsz Isten elé, addig valójában nincs kivel kapcsolatba lépnie. Ez elsőre talán furcsán hangzik, de gondolj bele egy emberi kapcsolatba. Ha valaki mindig szerepet játszik előtted, ha mindig azt mutatja, amiről azt hiszi, hogy szerethetőbb, ügyesebb vagy elfogadhatóbb lesz tőle, akkor egy idő után rájössz, hogy valójában nem is őt ismered. Egy képpel beszélgetsz, nem az emberrel. Istennel is valami hasonló történik. Sokszor úgy állunk elé, ahogyan szerintünk egy jó kereszténynek állnia kellene. Elmondjuk a megfelelő imákat, használjuk a megfelelő szavakat, igyekszünk megfelelni annak a képnek, amelyet kialakítottunk magunkról. Közben pedig a valódi énünk ott marad a fal mögött.
Nem azért nem halljuk Isten hangját, mert ő hallgat. Sokkal inkább azért, mert nem azt az embert visszük elé, akit ő teremtett. A maszkjainkkal beszélgetünk vele, és azt várjuk, hogy azokkal lépjen kapcsolatba. De Isten nem a szerepeinket szereti, nem a jól felépített vallásos énünket szereti; bennünket szeret. Éppen ezért az Istennel való kapcsolatban az őszinteség nem egy szép erény a sok közül, hanem az egyetlen működő út. Nem kell erősnek mutatnod magad, nem kell bölcsebbnek látszanod, nem kell szentebbnek tűnnöd. Elég, ha végre azt mondod: „Uram, itt vagyok. Ez vagyok én. Ennyire vagyok képes. Ennyire vagyok összetört. Ennyire félek. Ennyire szeretnék szeretni.” Hiszem, hogy Isten éppen erre vár.
De van ebben még valami csodálatos. Az igazi önmagadat végső soron nem te fogod felfedezni. Azt csak Isten tudja megmutatni neked. Mi legtöbbször csak a sebeinket ismerjük, a hibáinkat, a kudarcainkat vagy éppen azt a képet, amelyet mások festettek rólunk. Isten viszont azt az embert látja, akit ő álmodott meg. Ezért a vele való kapcsolat mindig felfedezés is. Ahogy egyre közelebb kerülsz hozzá, úgy kezdesz egyre közelebb kerülni önmagadhoz is. Ezért mondom azt, hogy a kereszténység lényege végső soron nagyon egyszerű. Isten nem elsősorban teljesítményre hív. Nem arra hív, hogy minél több vallásos dolgot csinálj, nem arra hív, hogy bizonyíts neki. Egyetlen dologra hív: szeress. Ez a meghívás. Semmi más.
Ha ezt valóban megérted, akkor lassan minden a helyére kerül. A szeretet ugyanis olyan, mint egy nyitott ablak a falon. Amikor valóban szeretni kezdesz, Isten azon a nyíláson keresztül be tud lépni az életedbe. Nem azért, mert a szereteteddel kiérdemelted őt, hanem azért, mert végre megnyitottad előtte a szívedet. És innentől kezdve már nem te akarod magadat megváltoztatni. Ezt is sokszor félreértjük. Azt hisszük, a kereszténység arról szól, hogy összeszorított foggal jobb emberekké kell válnunk. Hogy több akaraterőre, több önfegyelemre, több teljesítményre van szükségünk. Én ezt ma már nem hiszem. Hiszem a felelősséget, hiszem a döntések fontosságát, de azt nem hiszem, hogy az ember saját erejéből képes önmagát újjáteremteni. A változást Isten végzi. Mi csak annyit tehetünk, hogy teret adunk neki.
Ahogy egy mag sem tudja saját magát növekedésre kényszeríteni. Elég, ha jó földbe kerül, kap fényt és vizet, a növekedés már az élet törvénye szerint történik. Ugyanígy van a lelki élet is. Ha megnyitod magad Isten szeretetének, akkor lassan, szinte észrevétlenül elkezd formálni. És egyszer csak azt veszed észre, hogy másként reagálsz, másként gondolkodsz, más dolgok fontosak, több benned a béke, több benned az irgalom, könnyebben tudsz megbocsátani. Nem azért, mert elhatároztad, hanem mert Isten dolgozott benned. Ezért érzem úgy, hogy a keresztény élet nem elsősorban munka, hanem együttműködés. Nagyon sok keresztény kifárad; szolgál, szervez, intéz, segít, viszi a közösséget, és egyszer csak kiég. Sokszor azért, mert nem abból él, amire Isten hívta, hanem abból, amiről ő gondolja, hogy keresztényként kötelessége.
Pedig amikor valaki a saját meghívását éli, egészen más történik. Elfáradhat, de nem ég ki. Mert nem önmagát fogyasztja, hanem abból ad tovább, amit Istentől kap. Én ezért imádkozom mindig, mielőtt emberek közé megyek. Nem azért, hogy jól sikerüljön az előadás, hanem azért, hogy tudjam szeretni azokat, akik előtt beszélni fogok. Egyszer egy idős pap mondta nekem: „Ha nem tudod szeretni azokat, akikhez beszélni készülsz, inkább maradj csendben.” Ez mélyen belém égett. Mert igaza volt. A szavak önmagukban nagyon keveset érnek. Lehet valaki művelt, felkészült, teológiailag pontos, mégsem érinti meg a másik embert. És lehet valaki egyszerű, akinek talán nem is tökéletes a fogalmazása, mégis élet fakad abból, amit mond. A különbséget nem a tudás adja. Hanem a szeretet.
Amikor ma idejöttem hozzátok, a vonaton végig ezért imádkoztam. Nem azért, hogy jó előadást tartsak, hanem azért, hogy amikor rátok nézek, ne egy ismeretlen tömeget lássak, hanem embereket, akiket Isten szeret. Mert ha ez sikerül, akkor talán a szavaim is eljutnak a szívetekig. Ha nem sikerül, akkor hiába mondok akármekkora igazságokat, azok csak információk maradnak.
Mesélek nektek egy történetet még azokból az időkből, amikor kezdtem megérteni, mit jelent a szeretet a gyakorlatban. Karácsony előtt történt. A feleségemmel elmentünk bevásárolni egy nagyáruházba. A parkoló természetesen zsúfolásig tele volt, ezért jó messze tudtam csak megállni. Mire visszaértünk a bevásárlásból, valaki úgy parkolt mellém, hogy a kerekesszékkel egyszerűen nem tudtam bejutni az autómhoz. Nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel. Egyszer csak arra jött egy hölgy. Megkérdeztem tőle, volna-e kedve segíteni. Először bizonytalanul mondta, hogy ő még soha nem vezetett automata váltós autót. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, én végig mondani fogom, mit csináljon. Beült az autóba, szépen kiállt vele, minden gond nélkül. Amikor kiszállt, egyszer csak elsírta magát. Nagyon zavarba jöttem. Azt hittem, valamit rosszul csináltam, kellemetlen helyzetbe hoztam. Szinte szabadkozni kezdtem, hogy bocsásson meg, nem akartam kellemetlenséget okozni. Erre azt mondta: „Nem ön miatt sírok. Képzelje el, huszonöt éve vagyok házas. A férjem mindig azt mondta, hogy úgysem tudnék autót vezetni. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy valaki hitt bennem, és hagyta, hogy vezessek.”
Én akkor értettem meg valamit. Fogalmam sem volt arról, mi zajlik ennek az asszonynak a lelkében. Nem tudtam, hogy egy ilyen egyszerű helyzet ennyire mély sebet érint meg benne. Én csak szerettem volna megoldani egy problémát. A többit Isten végezte el. És azt hiszem, ez nagyon fontos. Amikor szeretettel fordulsz valaki felé, soha nem tudhatod, milyen mélységeket érintesz meg benne. Nem neked kell ismerned a másik történetét, nem neked kell meggyógyítanod, neked csak szeretned kell. A gyógyítás már Isten dolga.
Volt egy másik élményem is. Akkoriban sokat jártam edzeni a kerekesszékkel. Egy-egy edzés után gyakran bementem enni egy kínai étterembe. Egyik alkalommal nagyon elfáradtam. Beálltam a sorba a tálcámmal, és egyszer csak odalépett mellém egy hölgy. Azt kérdezte: „Segíthetek valamiben?” Kicsit meglepődtem, de igent mondtam. Nem kezdett kérdezősködni, nem sajnálkozott, nem faggatott, egyszerűen csak mellém állt, végigkísért a sorban, levette, amit kellett, odatette a tálcára, és amikor fizettem, megkérdezte, hová szeretnék ülni. Ahogy elindultunk egy szabad asztal felé, egy idős hölgy, aki ott ebédelt, észrevette, hogy oda tartok. Azonnal felállt, odament az asztalhoz, letörölte, eligazította a székeket, hogy könnyen oda tudjak állni, aztán szó nélkül visszaült a helyére. Mire odaértem, egy másik fiatalember már félretolta a székeket, hogy könnyebb legyen beállnom.
Leültem, és ott ülve egyszer csak azt éreztem, hogy valami egészen különös történik bennem. Ezek az emberek nem ismertek, nem tudták, ki vagyok, nem azért segítettek, mert ismerték a történetemet, nem is azért, mert hálát vártak. Hanem egyszerűen azért, mert szerettek. Engem. Egy ismeretlen embert.
És ott, egy zsúfolt kínai étteremben, könny szökött a szemembe. Arra gondoltam: ha már az emberi szeretetnek ekkora ereje van, akkor milyen lehet Isten szeretete? Ha ennyire meg tud hatni az, hogy néhány idegen ember minden hátsó szándék nélkül jót tesz velem, akkor milyen lesz egyszer majd teljesen beleállni Isten szeretetébe? Ez az élmény azóta is elkísér. Azóta próbálok én is így élni. Ha valahová bemegyek, igyekszem mindenkiben meglátni azt az embert, akit Isten szeret. Ha tudok, beszélgetek vele. Ha tudok, bátorítom. Ha tudok, segítek. Nem azért, mert ettől jobb keresztény leszek. Hanem mert egyszer már megtapasztaltam, milyen érzés, amikor valaki minden érdek nélkül szeret. És tudjátok, ettől érdemes reggel felkelni.
Sokan beszélnek ma a depresszióról, a reménytelenségről, arról, hogy nincs értelme az életnek. Én ezt ismerem. De azt is tudom, hogy amikor az ember ráébred arra, hogy minden nap lehet valaki számára Isten szeretetének egy apró jele, akkor hirtelen értelmet kapnak a hétköznapok. Mindig lesz valaki, akit meg lehet hallgatni. Mindig lesz valaki, akit meg lehet vigasztalni. Mindig lesz valaki, akit lehet szeretni. Ezért szeretném, ha ma csak ennyit vinnétek haza. Ne a stigmákat keressétek. Ne a rendkívüli élményeket hajszoljátok. Ne azon gondolkodjatok, miért történik ez vagy az az életetekben. Hanem kezdjetek el szeretni.
Engedjétek, hogy Isten lebontsa azokat a falakat, amelyeket talán egész életetekben építettetek magatok köré. Fogadjátok el azt az utat, amelyen vezet benneteket, még akkor is, ha néha fáj. Bízzatok benne, hogy ő jobban ismeri a lelketeket, mint ti magatok. És amikor egyszer majd eltűnnek ezek a falak, rá fogtok csodálkozni valamire. Arra, hogy Isten végig ott állt a másik oldalon. Nem ő távolodott el tőletek, nem ő zárta be az ajtót, nem ő építette a falat. Ő végig csak arra várt, hogy végre találkozhassatok. Ez az én reményem. És ezt kívánom mindannyiótoknak. Hogy egyszer megtapasztaljátok azt az örömöt, amikor már nem egy elképzelt Istennel éltek kapcsolatban, hanem az élő Istennel. Aki nem azért szeret, mert jók vagytok, hanem azért, mert az övéi vagytok.
Köszönöm, hogy meghallgattatok!
***
Szerkesztette: Ádám Rebeka Nóra
Fotók: Csorba Tatum
Ferences Média 2026
