A lélek eledele Isten.

Mindenki testvérévé lett – Örök nyugalomra helyezték Szabó Ferenc József atyát

2022.09.12 Címkék:

Szeptember 10-én, szombaton délelőtt vettek végső búcsút Szabó Ferenc József ferences szerzetestől Esztergomban. A ferences templomban fél 10-től búcsúzhattak tőle a gyászolók a felravatalozott koporsónál, 10.30-tól gyászmisét mondtak József atya lelki üdvéért, majd a temetési szertartás következett a templom kriptájában.

A szentmise főcelebránsa és a gyászszertartás vezetője Berhidai Piusz ferences provinciális volt, homíliát Magyar Gergely OFM nagyszőlősi plébános mondott. Riportunkat olvashatják.

Amikor reggel a családommal beülünk Budapesten az autóba, borult idő fogad. Esik, hol lassabban, hol erősebben, de éppen annyira, mintha az idő is azt sugallná, hogy minden olyan szomorú ma reggel. Gondolataim már egykori osztályfőnökömnél, prefektusomnál járnak, akinek a búcsúztatására indulunk. Egy pillanatra átfut a lelkemen a szomorúság, elvesztettük őt, az égiek elvették tőlünk. De a remény erősebb: az Úristen nem elvette, hanem nekünk adta őt.

Pont őt, Szabó Ferenc Józsefet, olyannak akarta, amilyennek ismertük, annyi időre, amíg Jézus kisebb testvéreként megajándékozott bennünket figyelmével, szeretetével, mosolyával. Sokan sokat köszönhetünk neki, reggelig mesélhetné mindenki a történeteket. Én a soknál is több mindenért vagyok hálás neki: az ő személyén keresztül tapasztaltam meg, milyen a Jóisten feltétel nélküli szeretete.

1994-ben a semmiből (na jó, Erdélyből, Nagyváradról) érkeztem, és ő befogadott a Frankába – az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumba –, az osztályába, a szívébe, örökre. Ma már tudom, hogy leginkább ebben a két évben érlelődött meg bennem a lényeg, ez kellett ahhoz, hogy irányba kerüljek.

Miközben elhagyjuk Pilisszentkeresztet, és mesélek róla a gyermekeknek, eszembe jut egy történet. Azt is neki köszönhetem, hogy ma jogosítványom van, vezethetem az autót. Amikor az egész IV. évfolyam mindennél jobban várta, hogy vezetni tanulhasson, ő egy vasárnap este megkérdezte: „István, szeretnél te is a többiekkel együtt autót vezetni tanulni?” Mondtam Joe-nak (a legtöbben így emlékszünk rá), hogy persze, mindennél jobban, de ahogyan a tanulásra is a rend és az ő jóvoltából van lehetőségem, ösztöndíjjal (alapítványi támogatással), úgy erre sem telik otthonról. A szavamba vágott: „Nem ezt kérdeztem.” Én amolyan jó katolikus módra ismét magyarázkodni kezdtem… Nem hagyta: „István, most akkor mondd meg végre, szeretnél vezetni tanulni vagy sem?” „Igen” – szólt a válaszom. Pár hét múlva az osztálytársakkal már együtt készültünk a KRESZ-vizsgára. És néhány hónap múlva a jogosítványom büszke tulajdonosa lettem.

*

Megérkezünk Esztergomba. Hamar elszaladt az út. Az eső elállt, és legbelül valami azt súgta, hogy a nap is hamarosan előbújik a felhőtakaró alól. Sokan jöttünk. Az alma mater körül nem találunk parkolóhelyet. A Kis-Duna sétánynál tudunk leparkolni. Ahogy kiszállunk, és összerakom a babakocsit, eszembe jut a túlpart, Joe szívügye, a szigeten épített Franka-pálya, amit ő a foci iránti rajongásától átitatva épített, rakott össze. A templom felé vesszük az irányt. Elhaladunk a Belvárosi templom fallal elkerített kertje mellett. Belém villan a kép, hogy József atya, ha hívták, mindig segített: szerette láncfűrésszel kidönteni és felhasogatni a beteg fákat. Gyakran maga mellé vett ilyenkor segédnek. Akkor nem mondta az okát, ma már tudom: abban próbált tapintatosan segíteni, hogy az elvégzett munka után a háziaktól kapjak egy kis zsebpénzt, így ebben sem volt hiányom, nem lógtam ki a frankás gimisek sorából.

A ferences templom elé érve osztálytársakkal, gyászolókkal találkozunk. A templomba belépve közel egy órával a szentmise előtt is sokan vagyunk már, csendben, imádkozva várakozunk. A ravatal előtt mindenki fejet hajt, imádkozik. Elköszönök a családomtól. A sekrestyébe igyekszem, ahol jó barátommal, állandó diakónus osztálytársammal Jesse-vel találkozom. A hosszú sekrestye és a folyosó mind tele van klerikusokkal, ferencesekkel. Amint elérkezik az óra, az asszisztenciával együtt kivonulunk a zsúfolásig megtelt templomba. A kapu is nyitva van, sokan kintről figyelnek. Piusz atya az ambóhoz lép, rátekint a gyászolókra, az egykori és jelenlegi diákokra, József atya családjára, azokra, ahogy megfogalmazza akikhez rendtársán keresztül elért a Jóisten szeretete, jósága és irgalma.

A gyász, a veszteség gondolatai lehetnek bennünk, de ha ránk tekint József atya, azt mondja: Jól összehoztalak benneteket. Hálát adni jöttünk össze, érte, akinek személyén keresztül szeretetet és jóságot kaptunk. És könyörgünk Isten irgalmáért, hogy az ő oldalán kísérje tovább életünket – hangsúlyozta a ferences provinciális.

*

János evangéliumából hangzik el egy szakasz (Jn 15, 1–13). Az utolsó mondatokban, a szőlőtő és a szőlővessző hasonlata után, Jézus a tanítványok lelkére köti: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” A homíliát Magyar Gergely, József atya rendtársa mondja, akivel negyvenöt évvel ezelőtt együtt lépték át a Franka kapuját, és négy évvel később együtt kezdték meg a noviciátust. A kárpátaljai ferences plébános a beszéde elején leszögezi: nem tud veszteségről beszélni. Ahogyan a rend alapdokumentuma fogalmaz, a ferences szerzetes számára a fogadalmak a halállal teljesülnek be. Amire József atya az életét adta, az most teljessé vált, célba ért.

Ma már mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy ökológiai lábnyom. Mi az, amit hátrahagyunk? Magyar Gergely atya a homíliában arra hívott mindenkit, hogy tekintsünk József atya lelki lábnyomaira, mindarra, amiben követni lehet őt. Maga is rámutatott néhány ilyenre.

Az első lábnyom. József atyával nagyon jól lehetett vitatkozni – mondta Gergely atya. Amolyan jó focikapusként, teljes erőbedobással érvelt. Körme szakadtáig védte az igazát. De minden vita után tudtak egymásra nevetni, felülkerekedni a nézeteltéréseken, mert minden részigazságnál fontosabb, hogy testvérek vagyunk. Így tekintett rá, a rendtársára, és minden emberre.

Teljes erőbedobással szeretett dolgozni. Nem ímmel-ámmal, hanem teljes szívvel, akár akkor is, ha fát kellett vágni. Hatalmas szíve volt. Ritkán lehetett elérzékenyülni látni, de egy alkalommal, amikor egy találkozó szünetében sírni látták, később kiderült, nagyon együttérzett azzal a testvérével, akit korábban indokolatlanul megbántott egy másik testvér.

Jó ideig a rendtartomány intézményi referense volt. Számos intézményben képviselte a rendet Gyöngyöstől Pécsig. Az volt a dolga, hogy irányítsa, ellenőrizze az intézmények munkáját. De egy idő után az látszott, hogy nem a rend, hanem az intézményekben (különösen a mohácsi Boldog Gizella Katolikus Óvoda és Általános Iskola, a pécsi Collegium Seraphicum és a gyöngyösi Autista Segítő Központ) dolgozók szószólójává lett, őket képviselte, oltalmazta jó szívvel. Ő volt a hozzá tartozó intézmények védangyala, és a központban az ő szemével, szívével lehetett látni őket. Mások arcává tudott válni.

Szeretett kapcsolatban lenni és ápolni a kapcsolatokat. Mindig személyként tekintett a másik emberre, gyónóira, jegyeseire, a szolgálata során megismertekre. Mint a Jó Pásztor, aki szereti és számontartja övéit. Valószínűleg semmi eget rengetőt nem mondott a rábízottaknak, hanem komolyan vette őket. Emberszámba vette őket. Mindenki testvérévé lett. Ismerte az övéit.

Betegsége során mindenkit számontartott, és mindenkinek név szerint köszönetet mondott, az orvosoknak, a nővéreknek, annak, aki a szállításban segítette, még a váróban vele együtt ülő betegtársait is megemlítette. Mindenki a testvére lett.

A betegségéről is sokat írt. De nem sajnáltatta magát, nem kérkedett vele. Azért osztotta meg a gondolatait, hogy másokat megerősítsen. Nem tanítani akart, hanem tanúvá lett. Sokan erőt merítettek belőle.

Sokszor elmondta a betegsége során: „Ha ez az üdvösségem útja, ezen megyek végig.” Kezdetben ezek nagy szavaknak tűnhettek. De most, hogy végigment rajta, hitelessé lettek. Olyan hit ez, mint Péteré, aki nem fogott semmit, de Jézus szavára kivetette a hálót.

Önsajnálatunk, nyavalygásaink idején jó volna József atyának ezt a fenti mondatát imaként elővennünk, a lelki lábnyomába lépnünk. József atya az evangéliumban idézett jézusi mondás hiteles tanúja. Az életét adta nekünk, életet adott nekünk. Tekintsünk lábnyomaira, és kövessük őt, legyünk mi is hiteles tanúk – zárta homíliáját Magyar Gergely.

A szentmise záróáldása után a gyászszertartás keretében egykori osztályából diákja búcsúzott tőle, aki azt hangsúlyozta: József testvér nemcsak előttük járt, hanem egy lett közülünk, és ezt jó szívvel tette.

Amikor elindult a gyászmenet, József atya koporsóját két-két öregdiák vitte az általa vezetett két évfolyamból. Ahogy kiléptünk a templomból ragyogó napsütés köszöntött: őt és minket. Földi maradványait a templom kriptájában helyezték örök nyugalomra.

*

A szentmisén és a gyászszertartáson mindvégig tapintani lehetett a reményt, hogy csak földi értelemben jöttünk búcsúzni. A szemekben látszott, hogy a szíve mélyén mindenki a saját történeteire tekint, s Esztergomtól Pécsig, Gyöngyöstől Kárpátaljáig mindenki köszönetet mondani jött. Megköszönni egy ajándékot, egy embert. Hálát adni József atyának és a mindenható Istennek.

Forrás: Kuzmányi István / Magyar Kurír

Fotó: Gieszer Richárd

Hozzászólások lezárva.