Tóth Vencel ferences atya idén ünnepli pappá szentelésének 25. évfordulóját. A jubileum alkalmat kínál a visszatekintésre: hogyan vezette őt Isten gyermekként a Vas megyei Merséről Esztergomba, a Frankába, majd a ferences szerzetesi közösségbe – és végül a papi szolgálatba. Hogyan formálta és formálja ma is hivatását a cserkészet, az egyetemi évek kegyelme, valamint a szentföldi zarándoklatok tapasztalata? Mit jelent számára papként megélni a ferencességet, és hogyan válik egy szentföldi út lelkigyakorlattá – terepen?
– Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. Mit jelent számodra ez a mondat 25 év papi szolgálat után? Milyen kegyelmeket kaptál az elmúlt negyed évszázadban, amelyekre most is hálával tekintesz vissza?
– Ahogy Szent Pál mondja: minden kegyelem. Ha visszatekintek, az életem eseményei nem magyarázhatók a puszta véletlennel. Katolikus családba születtem, ahol a hit még a kommunizmus idején is természetes volt. A Vas megyében található Mersén, szegény, de istenfélő emberek között nőttem fel. Nagyon sokat kaptam apai nagyanyámtól, aki az Isten-hitet és a hazafiasságot igyekezett belém nevelni. Plébánosunk, Szabadhegÿ Szabolcs atya több mint négy évtizeden át szolgált, és tíz papi hivatást indított el ebben az időszakban – nem akármilyen teljesítmény. Később Esztergomba, a Frankába kerültem, amely a kevés működő katolikus gimnázium egyike volt. Rendtartományunk számos tagja innen indult el. Micsoda kegyelem, hogy ilyen közegbe kerülhettem! Olyan atyákat ismertem meg, akik hitelesen éltek – nem hibátlanul, de mély istenhittel. Ezt nemcsak a szavaikból, hanem a csendes gesztusaikból is érezni lehetett. Például Boldizsár testvér nyers modorú volt, de hajnalban már ott imádkozott az első mise előtt, majd egész nap dolgozott – ahogy sokan mások is. Máig elevenen él bennem Péter atya, aki csendesen imádkozta a rózsafűzért a hálóteremben, amikor nekünk nyugovóra kellett térnünk. Ezek az emberek valóban hittek Istenben – és ezt látni nagy ajándék volt számomra is.
– Emlékszel olyan időszakra, amikor különösen is érezted, hogy Isten a papságra hív?
– Az ember csak utólag látja meg, hogyan vezette Isten. Szabolcs atyára jellemző volt, hogy maga mellé vett a plébánián egy-egy fiút, foglalkozott velük – aztán vagy lett belőlük valami, vagy nem. Nekem is adott egy könyvet, de hozzátette: „Nem kell papnak lenned.” Hetedikes voltam, és olvasgatni kezdtem. A könyv címe Az Isten atlétái volt – a papi szeminárium világát és a hivatás eszményét mutatta be. Azt hiszem, hogy akkor mondtam először igent. Később, amikor elmondtam az atyának, hogy pap szeretnék lenni, csak annyit mondott: „Akkor elmégy a franciskánusokhoz, mert a barátok nem csak tanítanak, hanem nevelnek is.” A faluból szinte mindenki, aki papnak készült, Esztergomba került. Mi csak úgy hívtuk őket: a barátok.
És amikor én is oda kerültem, és láttam, hogyan foglalkoznak velünk az atyák, azt mondtam: „Jó helyen vagyok itt, maradok.” A Franka egyfajta sziget volt: oda bekerülni nem volt akármi. Ha otthon is jó példát láttunk, és ott is, abból születhetett papi hivatás. Imádságos közeg volt, Ágoston atya például mindig azt mondta: három alapvető jog van – a tanuláshoz, a pihenéshez és a szabad vallásgyakorláshoz való jog. Ez utóbbi esetében tehát, ha valaki imádkozott, azt nem zavarták. És ez tényleg így is volt.
– A cserkészet különösen is fontos számodra. Hogyan kerültél kapcsolatba vele és mit adott számodra ez a közösség?
– Esztergomban egyszer a könyvtárban cserkészkönyvek kerültek a kezembe. 1988-at írtunk, és elindult bennem valami, aminek hatására újra szerveztük cserkészcsapatunkat, a 830. számú Szent Ferenc Cserkészcsapatot. Ez volt a Franka cserkészcsapata, ami egyidős magával a Frankával. Csapatparancsnoknak Kékesi Tibor testnevelő tanárunkat kértük föl, aki maga is a 14-es Holló Cserkészcsapat tagja volt. Vele együtt szerveztünk programokat, ő küldött vezetőképző táborba. Egyetemi éveim alatt Pasaréten, a 46-osoknál voltam, majd visszakerültem Esztergomba. Kiváló vezetők és példaértékű cserkészek voltak közöttünk. Most is él az egyikük, Ormai Jóska bá – 93 éves! Mérnöki pontossággal dolgozott, és amit elvállalt, azt meg is csinálta. A „feladat” és a „kötelesség” nála nem voltak üres szavak. A cserkészetben a legjobb az, hogy közösséget kapunk. Egy őrs hat-nyolc hasonló korú gyerekből áll, élükön egy őrsvezetővel. Kirándulnak, játszanak, tanulnak – olyan dolgokat csinálnak, amik Istennek tetszők. A magyar cserkészet valóban olyan, amilyennek Bi-Pi megálmodta: két alappillére van, az istenhit és a hazaszeretet. Tudom, mi a kötelességem Isten, a család, az emberek és a haza felé. Ez végigvonul a klasszikus kultúrában, az ószövetségi Szentírásban, a tízparancsolatban is: „Szeresd Uradat, Istenedet, és szeresd felebarátodat.” A cserkészfogadalom is erről szól: „Híven teljesítem kötelességeimet, melyekkel Istennek, Hazámnak és embertársaimnak tartozom.” Sík Sándor fogalmazta így, de ez az örökség Szent István Imre herceghez írt intelmeiben is ott van. Szóval nem az a lényeg, hogy ki tud húsz csomót megkötni, vagy hány gyufával gyújt tüzet – hanem hogy hogyan él, és mi, pontosabban Ki vezérli azt, amit csinál.
– Hogyan emlékszel vissza az egyetemi éveidre? Mi minden formálta akkoriban a gondolkodásodat és a papi hivatásodat?
– Eredetileg horvát szakra jelentkeztem, de akkor még alig tudtam horvátul. Az irodalmi nyelvet Lőrinc atyánál kezdtem el tanulni, közben Szegeden a latinba is belekóstoltam. Aztán amikor Pasarétre kerültem, János atya jelezte, hogy indul a katolikus egyetem – így az ő biztatására be is iratkoztam, és elkezdődött egy nagyon gazdag időszak az életemben. Kiváló tanáraink voltak, közülük is kiemelkedik Maróth Miklós professzor, akitől rengeteget tanultam. Rendkívül nagy tudású, határozott ember volt, sajátos humorral és szigorúsággal. Aki nem tanult, attól könyörtelenül megszabadult – de aki komolyan vette a dolgát, azt minden erejével támogatta. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy tud-e héberül, mire csak ennyit mondott: „Tudok, de szírt szívesebben tanítok. De ha akarod, megszervezzük.” Azt mondta, próbáljak összeszedni néhány embert – sikerült is, így végül elindult a héber szak. Ráadásul nem csak tanárként segített: Piliscsabára sokáig tartott kijutni reggelente – zsolozsma és mise után több, mint másfél órás volt az út –, számtalanszor elvitt az autójával. Így nemcsak tanított, hanem út közben sokat beszélgettünk is. Ezek az utak, ezek a beszélgetések máig meghatározóak számomra. A legfontosabb talán az volt, hogy nemcsak tudást adott át, hanem látásmódot is – és mindezeken keresztül is erősödött bennem a meggyőződés, hogy Isten valóban a papságra hív.
– Hogyan formálja a ferences lelkiség a papi küldetésedet a mindennapokban?
– Számomra a ferencesség középpontjában az egyszerűség áll. Továbbá, a ferences nem egy helyhez kötődik, hanem a Krisztustól meghívott közösséghez. Szent Ferenc eredetileg nem is akart rendet alapítani, még regulát sem akart írni – azt mondta: ott van az evangélium, azt kell követni. A ferences rend nem valamely konkrét tevékenységre épül. Nem tanítórend, nem betegápoló vagy fogolykiváltó rend – ugyanakkor ezek közül bármelyik is lehet. A ferences bármit csinálhat, ami nem ellentétes az üdvösséggel – akár utcaseprést is. Ez óriási szabadságot jelent. A rend különlegessége éppen ebben rejlik: nincsenek tulajdonai, semmihez sem kötődik – így semmi nem akadályozza. Arra hív, hogy ne a mulandó világhoz kössük magunkat, hanem ahhoz, „Aki van”. Számomra ebben sokat adott Alexandriai Kelemen műveinek fordítása is, ami segített megérteni, hogy Isten megismerése nem lexikai tudás kérdése. Nem az a fontos, hogy információkat gyűjtsünk, hanem hogy Isten jóságát szemléljük – és ezáltal hasonuljunk hozzá. Ez a misztérium lényege.
– Sokféle helyen szolgáltál, tanultál, közösségeket is vezettél. Mi segített abban, hogy mindig otthonra találj ott, ahová az engedelmesség vagy a gondviselés vitt?
– Mindenekelőtt a közösség. Nem a hely számít, inkább a légkör. Ha elfogadó, befogadó szellemiség uralkodik, ha az emberek jó lélekkel fordulnak egymás felé, akkor otthon érezzük magunkat. Persze sok múlik a házfőnök személyiségén is – ha integráló alkat, kialakulhat egy jó közösségi hangulat. Nem felszínes jókedvre gondolok, hanem arra, amikor komolyan vesszük egymást. Esztergomban például minden hétfő este volt rekreáció. Előd atya azt mondta: „kötelező rekreáció” – persze idézőjelben, mert senkit sem kellett noszogatni, mindenki szívesen ment. Volt ennivaló, innivaló, jó beszélgetések – és egy olyan közeg, ahol figyeltünk egymásra. Sokat jelentett a többiek támogatása.
– Zarándoklatokat vezetsz, szent helyeken jársz újra és újra. Mit jelent számodra papként úton lenni?
– A pap elsődleges feladata az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása. De az igehirdetés sokféleképpen történhet. Amikor az ember eljut szent helyekre – főleg a Szentföldre –, és ott eleveníti fel a Szentírást, az is igehirdetés. Egészen különleges, maradandóan mély nyomot hagyó lelki megtapasztalás, amikor belegondolunk, hogy ezen a helyen hangzott el, vagy ezen a helyen történt az, amit az evangéliumban olvasunk. A Szentföldön Isten közelsége egészen kézzelfoghatóvá válik – még akkor is, ha ezt nem mindig látjuk. A szent helyek felkeresése az üdvösség misztériumának mélyebb megértését segíti: nemcsak azt, hogy mi történt, hanem azt is, hogy hol történt, mit mondott Jézus, Ő merre járt. Ha már voltam az adott helyen, könnyebben elevenednek meg az evangéliumi események – különösen, ha közben imádkozunk vagy szentmisén veszünk részt. Azt szoktam mondani: a szentföldi zarándoklat lelkigyakorlat terepen. Nem egy szobában ülve hallgatom az elmélkedést, hanem ott vagyok, látom, megélem. A Golgota például nem egy hatalmas hegy, hanem egy hatméteres szikladomb a város szélén. Ez segít látni az arányokat, és mélyebben vésődnek belénk az események, a tanítások. A zarándoklat azonban nemcsak a helyszínek miatt fontos, hanem az ott élő keresztények miatt is, akik bár kevesen vannak, kitartanak – és azzal, hogy elmegyünk, erősítjük őket abban, hogy nincsenek egyedül. De nem csak a Szentföldre zarándokolunk: jártunk már Kis-Ázsiában, Kapadókiában, Grúziában és Örményországban is – olyan helyeken, ahol az apostolok, mint például Szent Bertalan és Tádé is megfordultak. Ezekben az országokban élő, ősi keresztény kultúra van. Grúzia és Örményország keresztény szigetként vannak jelen a muszlim világ közepén – Oroszország, Törökország, Irán, Azerbajdzsán veszi körül őket. Ott még napközben is betérnek az emberek a templomba imádkozni, aztán mennek tovább. A zarándoklat tehát nem csak Mária-kegyhelyeket jelent – sokféle útra indulhatunk, és mindenütt Istenhez kerülünk közelebb. Fizikai utat járunk be, de közben lelkileg is haladunk Felé.
– A horvát gyökereid meghatározó részei az identitásodnak. Hogyan éled meg a horvát és a magyar hovatartozást a hivatásodban?
– A horvátok mélyen vallásos, katolikus nép – ez mindig is összetartó erő volt. A nemzetiség és a kultúra fontos, de ami igazán egységbe fog bennünket, az az evangélium. Itt, Magyarországon gyakran kérdezik: „Horvát vagy, vagy magyar?” Ilyenkor csak visszakérdezek: Zrínyi Miklós milyen nyelven írta a Szigeti veszedelmet? Horvát bán volt, mégis magyarul írt. Számomra Szent István koronája a közös nevező – mindenki beletartozik. A nagyapám sváb volt, Mosonból származott. Akkor most horvát vagyok, német vagy magyar? A válaszom: katolikus vagyok. Az evangélium az, ami összeköt bennünket.
– Mit javasolnál annak, aki most keresi a hivatását és azon gondolkodik, vajon papi útra hívja-e őt az Isten?
– Azt mondanám: induljon el. Nem kell sokat tétovázni. Az, hogy „van-e hivatásom vagy nincs”, „biztos vagyok-e benne vagy sem” – ezek fölött nem érdemes sokáig gyötrődni. Az ember valahol érzi ezt, ha pedig Isten mégis mást szán neki, azt úgyis megmutatja. Ahogy a delphoi jósda mondta: gnóthi szeauton – ismerd meg önmagad. Érdemes végiggondolni, mire vagyunk képesek, mit szeretünk csinálni, mihez van tehetségünk. Ha ott van bennünk az a belső hang, hogy „ezt szívesen tenném, ez jó lenne”, akkor lépjünk rá az útra. A papság lényege, hogy a megfeszített és feltámadt Krisztust hirdetjük – az élet szerzőjét próbáljuk közelebb vinni az emberekhez. Ha valaki ezt érzi a szívében, ne habozzon, hiszen a Jóisten nem feledkezik meg rólunk, mindenkit személyesen vezet. Egyedi módon szólít meg, és mi egyedi módon válaszolhatunk – ez óriási ajándék.
***
Gál Emília
Ferences Média 2025
