A Szeged-Alsóvárosi Ferences Plébánia Jöjj hozzám imaestjén Mészáros Levente OFM személyes tanúságtételben beszélt életútjáról: visszaemlékezett, hogyan vezette és formálta életét Isten irgalma a kereséstől a ferences hivatásig.
***
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
A Jöjj hozzám imaest szervezőivel, barátaimmal megbeszélve a Nyolc boldogság mondatai közül az ötödiket választottam:
„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek.” (Mt 5,7)
Talán egyszerűbb, ha a legelején kezdem életem szövevényes meséjét.
Katolikus vallását nem gyakorló családból származom, de szüleim soha nem tiltották, hogy templomba járjak. Az első lökést mégis meg kellett várnom, mert magamtól nem akartam ezt a vallás dolgot. Egy fiú testvérem van, aki nem volt csecsemő korában megkeresztelve, úgy mint én, rákötötte magát, hogy meg akar keresztelkedni. 10 éves voltam ekkor, öcsém 8. Mivel a 7. életévét betöltötte, így már járnia kellett hittanra, hogy megkereszteljék. Mivel ő volt a „kicsi” (most 16 centivel magasabb, mint én vagyok), nekem nagynak kellett elkísérnem a plébániára. Tiltakoztam, hogy én oda be nem teszem a lábam, a misén csak „éltesebb korú asszonyok” vannak és a plébános atya is szigorú. Nem volt mit tenni, mennem kellett. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek. A hittanokon nagyon megszerettem az Istenről való beszédet, a bibliai történeteket; bár ekkor még úgy gondolkodtam, mint gyermek, hitem is gyermekcipőben járt, mégis olyan alapot kaptam, amire, mint sziklára tudtam, és a mai napig tudok építeni. Orosz Lőrinc atya után megkaptuk Marosi János atyát, akit nagyon szerettünk, ő volt az, aki megszerettette velünk Istent. Mindenben a segítségünkre volt, de most, hogy visszagondolok, a legtöbbet azzal tette, hogy elérhető volt a számunkra. Ő nem „szertartásmester” volt, hanem a hívek között élő, velünk sorsközösséget vállaló atya. „A pásztornak nyájszagúnak kell lennie!” – fogalmazott Ferenc pápa. Az első nagy törés akkor ért, amikor elhelyezték szeretett János atyánkat és utána nagyon sűrűn váltogatták egymást a plébánosok.
Meg is lett az eredménye: kiürült a templom. Ekkor beigazolódott, amitől eredendően féltem. A miséken már csak néhány kitartó idős maradt és én fiatal egyedül.
Ekkor kerestem olyan közösséget, ahol fiatalként fiatalokkal élhettem meg a hitemet. Egy evangélikus közösség fogadott be. Nagyon megszerettem őket. Innentől büszkén vallottam magam evangélikusnak. Ekkor bontogattam a szárnyaimat, úgy gondoltam, az az igazi, amit én magam választok, nem az, amit a családi tradíció meghatároz. Sok borsot törtem a szüleim orra alá, mert semmit sem úgy csináltam, ahogyan azt ők elképzelték. Elköltöztem otthonról 20 évesen, pedig anyagilag nem ez bizonyult a legjobb megoldásnak; bár felvettek az egyetemre nappali szakra, mégis átmentem levelezőre, hogy dolgozhassak, a magam keresetéből élhessek, és nem a „mamahotel” kényelmét élvezve. Jól megnehezítettem az életem, de ez már az én életem volt, nem akartam a szüleim álmát álmodni. Volt nekem sajátom!
A fordulat akkor következett be idillinek tűnő, bár túlságosan individuális életemben, amikor 2009-ben elhunyt apai nagymamám. Mikor a halálhírét megtudtam apukámtól, épp egy evangélikus ifi találkozón vettem részt. Mondtam a lelkészemnek, hogy imádkozzon a nagyim lelki üdvéért. Ő azt felelte: „Mi nem imádkozunk a halottakért!” Ez egy olyan kijózanító mondat volt, amelynek következtében ott azonnal katolizáltam, ill. rekatolizáltam. A belőlem felfakadó első ima a Szent Szüzet köszöntötte. Hosszú évek után újból.
Kicsit vissza a Föld nevű bolygóra…
Egy egyedülálló, nagy vágyakat kergető fiatalembernek, aki én voltam, egy-kettőre meglett mindene. Saját lakásom, új autóm, nagy európai kirándulások… Hitelből. A devizamizéria, amely sokak életét megkeserítette, kihúzta a talajt a lábam alól. A középvezetői fizetésemet a hiteltörlesztésre költhettem; elég nagy gyomros volt az önbecsülésemnek, hogy enni újra haza kellett járnom szüleimhez.
Isten leültetett, hogy felállíthasson.
Hat éves világjárásom kezdődött meg ekkor, kezdetben a kényszerűség vitt rá, de visszagondolva nagyon-nagyon sokat kaptam ottani barátaimtól. Jobb megoldás volt, mint éhezni és nincstelennek lenni itthon. Másfél évig dolgoztam Írországban egy farmon. Hideg volt, fáztam, egyedül voltam, nehéz fizikai melót kellett végeznem. Sokat szenvedtem, de már nagyon tudatosan éltem. Alig költöttem magamra, igazi aszkéta életet éltem, hogy mihamarabb vissza tudjam fizetni az adósságomat. Mindent kinulláztam, és maradt még annyi pénzem, hogy kirepülhessek Ausztráliába. Életem legszebb egy éve kezdődött meg ekkor. Szabad voltam, testileg, lelkileg, szellemileg, anyagilag. De hogy mit tartogatott még a számomra az Úr Isten, azt nem is mertem remélni. Már következő országban, Új-Zélandon éltem két éve – és nem is terveztem, hogy a hátralévő életemet máshol fogom tölteni –, amikor ismét belelépett az életembe Isten.
Megkaptam a behívómat szerzetesnek. De ez is olyan „istenes” élmény volt, kifürkészhetetlen, mégis megcáfolhatatlan. Egy evangélikus könyvet olvastam éppen. Dietrich Bohnhoeffer: Követés című könyvét. A szívemben hallottam jól kivehetően, hogy „Nyisd ki a könyvet, benne találod a jövődet!” Kinyitottam. A szerzetességről volt benne szó. Ennyi. Több, konkrétabb, hogyan tovább, ezekről már nem szólt a fáma. Ez az alkalom viszont egy olyan találkozás volt Istennel, amit nem hagyhattam figyelmen kívül. A maorik országából haza kellett repülnöm a vízum intézése miatt. Ezzel a találkozással a szívemben szemléltem az eseményeket. Egyedül, mert nem volt senki, akinek elmondhattam volna, aki megértett volna, aki nem lebeszélni akarna, hanem biztatni, támogatni. Ez a szárazság, a szekuláris világ értetlensége, a „kis meghalásom” agóniája engedte szorosabbra fűzni a köteléket Isten és köztem. Barátok lettünk, akire számíthatok, aki megért, aki utat mutat, aki magához ölcsel. Fogalmam sem volt, milyen az az új élet, amit felkínált Isten, de bíztam Benne. Maradéktalanul bíztam Benne. Mivel Isten azt „elfelejtette” megmondani, hogy melyik rend legyen a befutó, így a kapcsolati szárazságomat még megtetéztem egy 800 km-es spanyol zarándoklattal, az El Caminóval.
Zarándoklásom során egy kanadai ápolónővel sétáltunk együtt sok-sok napon keresztül, akinek a javaslatára választottam az ápolói hivatást. De ez nem egy légből kapott ötlet volt, ugyanis a középsuli után az orvosira jelentkeztem, és mivel egy pont híján nem vettek fel, rokon szakmát választva hát agrárközgazdász lettem. Orvos már nem lehetek – gondoltam zarándoklásom során –, de ápoló még igen. Rendben, kaptam az Úrtól útbaigazítást arra vonatkozóan, hogy mi lesz az irány, de ekkor még mindig nem tudtam, hogy melyik rend lesz az új otthonom. Már félúton tartottam az Úton, amikor Isten két szerzetest, mint később kiderült, két ferences szerzetest állított az utamba. Amit rajtuk láttam, hogy ők testvérei egymásnak, nem haverok, és nem is az mutatkozott meg, hogy alá-fölérendeltségi viszonyban lennének, hanem inkább az, hogy tiszta, egyszerű jelenléttel voltak egymás számára, testvérként. Most már tudtam, hogy melyik rend. Kétségtelen, ezt fogom választani!
Már annyiszor megtapasztaltam életutam során Isten irgalmát, hogy most már el kellett kezdenem azt a fajta életet, amelyben az Ő segítségével az irgalmasságot cselekedhetem; hivatásszerűen is! Ferenc atyánk szavaival élve: „Testvérek, kezdjünk már szolgálni a mi Urunknak és Istenünknek, mert eddig édeskevés, jóformán semmi haladást nem tettünk” (1Cel 103).
Tehát egy szép, világcsavargó élet után 12 éve léptem a ferences rendbe, és 6 éve már, hogy örökfogadalmas vagyok. Sok mindent kipróbáltam külföldön való tartózkodásom során (és meglehetősen sok országot bejártam). Sok pozitív hozadéka volt ennek a 6 évnek. Például a rugalmasság, ami ahhoz kell, hogy jól viselje az ember az akár évenkénti helyezéseket, világpolgári, csavargó, gondtalan, nagyon szabad, de mégis otthontalan életem során műveltem ki magamban. Sokan kételkedtek, abban, hogy ilyen sok év tekergés után meg tudok egy helyen maradni. Csak azt nem tudták a kételkedők, hogy miért, ill. Kiért is teszem, amit teszek. Amikor hazaköltöztem, felnőtt szakápolói végzettséget szereztem itt Szegeden. A novíciát után az idősbetegellátás volt a fő profilom. A rendben az idős atyák gondozása volt a feladatom 12 éven keresztül, közben a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán a szerzetességgel kompatibilis diplomát is szereztem. Tavaly augusztusban váltottam, mert itt Szegeden volt rám szükség. Esztergomból, a Szociális Otthonunkból (ahol 2 évet dolgoztam főállásban) jöttem erre a hazai terepre, mert egyébként földeáki vagyok, szüleim, testvérem a családjával és nagyim most is itt élnek.
Ferenc atyánk életének tanulmányozása közben elém került az a történet, amely elmeséli, hogy Ferenc a megtérése előtt az oly utálatosnak talált leprásokat ápolta, mosta sebeiket, meghallgatta őket, vigaszt nyújtott nekik. Ők voltak azok, akiket kitaszított a társadalom, a perifériára kerültek, senki sem akart még csak tudomást sem venni róluk, nem hogy köztük éljen.
Felujjongtam, ez az, amit én keresek, ily módon szeretnék ferences laikus testvér lenni!
Sok minden nem változott a középkor óta, csak most nem e szörnyű bőrbetegségben szenvedő embereket rekesztik ki, hanem az olyanokat, akik nem „hasznosak” a társadalom számára, akiknek szava nem hallatszik, akik nem tudják megvédeni magukat a „nagyokkal” szemben (a kiskorúak, az idősek, a fogyatékkal élők, a hajléktalanok stb.). Korunk „kitaszítottjai” ők. Ferencesként, Ferenc nyomdokain járva, Krisztushoz tartozva szívesen dolgozom olyanokkal, és olyanokért, akik idősek, és segítségre szorulnak. Bár most közvetlenül nem a betegápolásban dolgozom, de továbbra is a Rend Szociális Bizottságának tagja vagyok, így átfogóbban tájékozódhatom a körülöttünk élők szükségleteiről, annak enyhítésére tett törekvésekről. Igazán kicsiben kell elkezdeni, és még ahhoz ferencesnek sem kell lenni, hogy segíteni tudjunk! Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit nap mint nap gyakorolhatjuk. Mi szerzetesek beteget látogatunk, ételt adunk a Szegénykonyhán a vacsoravendégeinknek, szállást nyújthatunk a betérőnek. A temetések kapcsán találkozunk a gyászolókkal, a lelki beszélgetésekben vigasztalunk, a kételkedőknek jó tanácsot adhatunk.
Bár laikus testvérként is sokat tehetek, mégis a szerzetes-diakónusi (szerpapi) szolgálat tenné teljessé a ferences életemet. Ahol a felszentelés által a liturgia körüli teendőkben szolgálva segíteném Anyaszentegyházunkat és a meghatározott szentségek és szentelmények kiszolgáltatásával a kegyelem hordozója, közvetítője, átadója lehetnék.
***
Mészáros Levente OFM
Fotók: Máder Balázs
Ferences Média 2026
