Semmi se szakítson el Teremtőnktől!

Berta Tibor püspök atya pappá szentelte Gács Botond Paszkál OFM és Kis Balázs Efrém OFM testvéreket Szentkúton

2024.06.17 Címkék:

Két fiatal ferencest, Gács Botond Paszkál OFM és Kis Balázs Efrém testvéreket szentelte pappá június 15-én Berta Tibor katonai ordinárius a Mátraverebély-Szentkút Nemzeti Kegyhelyen. Az esemény azért is volt nagyon különleges, mert a kegyhelyen először szenteltek ferences papot. 

A kegyhelyet körülölelő erdőből olyan ékes madárdal hallatszott, hogy a szabadtéri oltárnál várakozók joggal gondolhatták – még csak ének sem kellene. „Mert a madár házat talál magának, s a gerlice is fészket, hová fiait helyezze, oltáraidnál, Seregek Ura, én Királyom és én Istenem” – hangzott az introitusban is. Az esemény főszereplői a templomból vonultak ki, elől a szürke ruhás ministránsok, mögöttük a szerzetesek sora.

Berta Tibor tábori püspököt Berhidai Piusz OFM, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány provinciálisa köszöntötte – a kegyhelyen ugyanis utoljára Lékai László szentelt papot, ferencest pedig most először. A tartományfőnök megosztotta, számukra is az imádságos megújulás helye, ahova káptalanra szoktak összegyűlni, a mai papszentelés által pedig még inkább megszentelődik a hely. Az elhangzott evangélium a nyolc boldogságról szólt, majd a tartományfőnök előszólította a szentelendőket – „Jelen!” –, akik méltónak találtattak az áldozópapság szentségére.

Berta Tibor „Szamár testvér” szenvedéseit emlegette, ahogy kiállt a homíliához a tűző napra, nagy derültséget keltve ezzel. Elmondta, ő maga kérte ezt az evangéliumot, amely visszaviszi a régmúltba. 1983 tájt hangzott el először a mai beszédének az alapja: Esztergomban frankás diák korában hallotta – a szintén jelen lévő – Barsi Balázstól.
A szentelendőknek azt a szegénységet kívánta szentbeszédében, amikor a szív képes „a semmi ágán” ülni, nem vágyik titokban sem pénzre, hatalomra, karrierre, megelégszik azzal, ami adatott. A bibliai özvegyasszonyokat említette, Árpád-házi Szent Erzsébetet és a Poverellót. Majd azt kívánta, úgy tudjanak szomorkodni papi életükben, ahogy az Úr meghagyta nekik. Nem azt kívánja, hogy búskomor papok legyenek, inkább Ábrahám, Jákob, a próféták, az üres sírt látó Mária Magdolna szomorúságát kívánja nekik. Jézus szomorúságát, amikor nem értették, amikor féreértették. Ágostonét, hogy oly későn szerette meg az Urat. Jézus szomorúságát a Getszemáni-kertben. Nem a mindenre bólogató, konfliktuskerülő, meghunyászkodó, alázatoskodó álszelídséget kívánja nekik – folytatta a boldogságok kapcsán –, hanem Szent Margit és Soubirous Bernadett szelídségét; az elesettek édesanyja, Kalkuttai Teréz mosolygós szelídségét; a főtanács előtt álló Jézus szelídségét. A „másnak is lehet igaza” szelídségét, az önmagunkon nevetni tudás szelídségét –„higgyétek el, nemigen lesz vége szórakozásotoknak” – fűzte hozzá, ismét megnevettetve hallgatóságát.

Éhezik az igazságot” – úgy, ahogy az éhező egy falat kenyérre vágyik. Nem kívánja nekik az igazságosztó prédikálást, a képmutató bíráskodást, a fennhéjázó rögtönítélést – sorolta a püspök. Ehelyett Salamon király okos bíráskodását, a mennyei Atya igazságát szomjazó Krisztust állította eléjük pozitív példaként. Azt kívánja, hogy irgalmazzanak és nekik is irgalmazzanak, de nem kívánja, hogy fűnek-fának rögtön megbocsássanak; nem kívánja az álbocsánatot. Dávid irgalmát kívánja az alvó Saul fölött; a szamaritánus irgalmát; a földre írogató Krisztus irgalmát: „Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?” (vö. Jn 8,10). A Mindenható irgalmasságát kívánja nekik, aki pazarolja a szeretetét. „Boldogok lesztek, ha életetek nagy pénztárkönyvében több lesz a kiadás oldalon” – fogalmazott. A nyílt tekintetű Ábel jámbor tisztaszívűségét kívánja a két fiatal szerzetesnek; a bölcsek, a betlehemi pásztorok, Veronika, a Jézust követő asszonyok tisztaszívűségét.

Éljék át a békességteremtés boldogságát, de nem a mindent eltűrés, a minden baj, minden vita elkerülése értelmében; nem mindent lenyelni a röpke békesség kedvéért. Mózest állította példaként eléjük, aki meg tudott hajolni Isten akarata előtt, amikor mégsem mehetett be az Ígéret földjére. „Miattam szidalmaznak” – nem csak azért szidalmaznak, mert mondtok és tesztek valamit, hanem mert mindezt Valakiért teszitek. Ne érjen meglepetésként a világ cinizmusa, ellenszenve – intette a szentelendőket Berta Tibor –, így üldözték a prófétákat is. A szent hitvallók derűjét kívánta nekik, amellyel a megvetést fogadták.Kívánta, hogy tudjanak hálát adni a kilátástalanságban is; a fatörzsben lássák meg a bölcsőt és a koporsót, és magát a fatörzset is. Végül hozzátette: hamarosan átveszik majd a kelyhet és a paténát, és Krisztus keresztjének titkait említi a szertartás szövege – erről szólnak voltaképpen a boldogmondások is.

A homília végén Berta Tibor visszatért az eredeti beszédhez, melyet a ’80-as évek elején, mondott a ballagóknak Barsi Balázs. „Emlékszel?” – fordult oda egykori tanárához. Mire Balázs atya hangja szűrődött oda a háttérből: „Azért lettél mester, mert tanítvány voltál” – hallatszott. Ebből a spontán párbeszédből született végül a homília zárszava is: a szentelendőknek is azt kívánta a szentelő püspök, legyenek tanítványok, és majd mesterek. 

A szentelés szertartásával folytatódott a liturgia: „Kedves fiaim…” – szólította meg a két fiatalt. A Mindenszentek litániájába beleszőtték Paszkál és Efrém testvér védőszentjeit, valamint a 2020-ban boldoggá avatott Carlo Acutist is, akinek szentté avatása előtt nemrég nyílt meg az út. A szentelés és a szentmise végeztével Berhidai Piusz megköszönte Berta Tibornak, hogy elfogadta a meghívást: tudta, hogy mint egykori esztergomi diák, „ferences szívvel” érkezik.

Berta Tibor elmondta, számára nagy reveláció, hogy utoljára Lékai bíboros szentelt itt papot; mint megosztotta, Szántódpusztán is Lékai László nyomában járt a Szent Kristóf-búcsún (51 éve az akkori veszprémi apostoli kormányzó elevenítette fel Szántódon a Szent Kristóf-búcsú régi hagyományát). „Köszönöm, hogy itt lehettem veletek” – tette hozzá. „A Franka soha nem múlik el” – folytatta, majd visszatért Barsi Balázs atyához, akinek „a beszéde elsüvített fölöttünk szombat esténként, mint a Szentlélek, lángolt a hajunk szerintem”. Sorolta frankás tanárait, majd ismét a frissen szenteltekhez fordult: legyetek olyan papok, akik mindig papok akarnak lenni. Elmondta, kispap korában találkozott Budapesten Teréz anyával, aki egyszercsak keresgélni kezdett valamit a szatyrában, kiderült, hogy csak fázott, a kardigánját kereste – mert a szentek is emberek. Ő maga viszont azon izgult térdeplésnél, nem lyukas-e a cipője – osztotta meg. Megköszönte a Frankának „a ferences szívet”, majd Efrém és Paszkál estvéreknek is kérte a Poverello szívét.

Fotó: Moldoványi Barnabás
Forrás: Verestói Nárcisz/Magyar Kurír
Ferences Média, 2024

Comments are closed.