A keresztút tizennégy stációját mindannyian jól ismerjük. Minden állomás középpontjában Jézus áll, ám találunk négy olyan stációt, ahol az Úr mellett konkrét személyek jelennek meg, akik az ő segítségére sietnek. Ezek a segítés stációi: amikor találkozik édesanyjával, Máriával (IV. állomás), amikor Cirenei Simon segít neki vinni a keresztet (V. állomás), amikor Veronika letörli a véres verejtéket arcáról (VI. állomás), valamint a síró asszonyokkal való találkozás (VIII. állomás). Ez a négy alak, ez a négy stáció mutatja meg leginkább, hogyan viszonyulhatunk az élethez – és benne a másik emberhez.

Szűz Mária – A háttérben támogató imádságos jelenlét

Szűz Mária jelenléte a keresztúton különösen elgondolkodtató és érdekes, hiszen a Szentírásban nem találunk erre referenciát, arra viszont igen, hogy a keresztút végén Jézus utolsó szavai édesanyjához szólnak. A kereszt alatt a szeretett tanítvány mellett ott állt Mária is, ebből arra következtethetünk, hogy ő is ott volt Jézus mellett a keresztúton. 

A Szűzanya segítő alakjának középpontja a csendes, háttérben történő imádság. Nem ő az, aki Veronikaként veszi rá a katonákat, hogy engedjék oda Fiához, nem ő az, aki szavak vagy tettek által avatkozik közbe, inkább szavak nélkül, tekintetével, egy-egy gesztusával bátorítja a Fiát. 

A keresztúton nem az édesanyai cselekvés, hanem a hallgató, jelenlévő szeretet az, amit képvisel. Mária nem erős abban az értelemben, ahogy azt talán várnánk: nem áll a katonák elé, nem könyörög nekik, nem védi meg Jézust. Máriának itt más szerepe van:  csendes, de mégis mindenütt jelenlévő háttérszerepe. 

Ennek mélységét a keresztút végén értjük meg igazán, amikor Mária ott áll a kereszt alatt Jánossal, és Jézus egymásra bízza őket: „Asszony, íme a te fiad… íme a te anyád.” Mária itt válik igazán anyává – nemcsak Jézus, hanem az egész Egyház számára. Nem a beavatkozás, hanem a csendes, hordozó jelenlét által, hiszen sokszor nem az a fontos, hogy tegyünk valamit, hanem az, hogy jelen legyünk. Ahogyan az Egyház tanítása is vallja: Mária minden szenvedőt, minden beteget a köpenye alá fogad. Ő az imádságos háttér megtestesítője. Csendben, szavak nélkül van jelen – tekintetével, csendes jelenlétével kísér. Ez a háttér azonban nem passzivitást jelent, hanem nélkülözhetetlen lelki támaszt. Alakja megerősít bennünket abban, hogy bármit is teszünk, imádságban kezdjük el. Amit nem imádkozunk át, az előbb-utóbb megbukik. Az ima nem opcionális háttértevékenység, hanem alapréteg, amely megtart bennünket és másokat is.

Cirenei Simon – A férfi, aki csendben viszi a terhet

Cirenei Simon egyszerű munkás, aki épp hazafelé tart. Talán már gondolatban otthon jár, azon gondolkodik, mit főzhetett a felesége, hogyan cseverésznek majd körülötte a gyerekek, amikor este asztalhoz ül. Egyetlen dolgot szeretne: megpihenni, hogy legyen ereje a másnaphoz. Ehelyett hirtelen Jézus mellett találja magát: „Segítened kell egy halálra ítéltnek!” Nem tiltakozhat, a római törvények előírták az ilyesfajta kényszert. Nem is tiltakozik, hiszen tudja, hogy nincs értelme.

Hallgat, odalép Jézus mellé, és vállalja a kereszt súlyát. Cirenei Simon nem tipikus férfiideál. Példáját szemlélve nem a szélsőségesen „macsó” típusra gondolunk, hanem olyasvalakire, aki csendben, de kitartóan viseli az élet terheit. Nem harsány, nincs is lejegyzett szava, de ott van, és teljesíti, amit rábíztak. Olyan férfi, akire számítani lehet. Aki megállja a helyét, aki odateszi magát – akár saját akaratán kívül is –, és ezáltal lesz részese a megváltás történetének.

Veronika – A cselekvő nő, aki minden akadályon átlép

Veronika szavait nem ismerjük, de ismerjük a mozdulatait. Meg kell oldania egy problémát, miközben nem gondolja át a következményeket, hanem automatikusan cselekszik. Ez az egyszerű, törékeny asszony átjut a katonai kordonon; nem tudjuk, hogyan, de eléri Jézust, és letörli az arcát. Alakja az akadályokat nem ismerő női szívet, az anya, a feleség szeretetét jeleníti meg.

Nem mérlegel, nem foglalkozik azzal, hogy megsérülhet, hogy pofont kaphat. Tudja, hogy tennie kell valamit, és meg is teszi. A nő nem a fizikai erejéről ismert, hanem lelke finomságáról, a bátorságáról, a gyors reakcióra való képességéről, kreativitásáról, kedvességéről. Lehet, hogy Veronika egy mosollyal vette rá a katonákat, hogy tovább engedjék – nem tudjuk. De egy biztos: ott volt, és mert segíteni.

A síró asszonyok – Az összeomlás és fájdalmuk kifejezésének iránya

A negyedik csoport a síró asszonyoké. A keresztút eddigi alakjai – Mária, Simon, Veronika – mind aktív jelenlétet képviselnek: ott az édesanya, aki a háttérben, szótlanul, de mély hittel kísér; ott van a férfi, aki csendben, de kitartóan viszi a terhet; ott a nő, aki minden akadályon keresztülgázol, hogy segítsen. És ott vannak ők, a síró asszonyok, akik összeomlanak. Megtörtek. Kifogytak az erőből. Látszólag nem tesznek semmit, csak sírnak. Olyan asszonyokról lehet szó, akikkel Jézus korábban találkozott már. Akiket meggyógyított, akiknek gyermekét a karjába vette, akiknek talán vissza is adta az életet. Akik hallgatták őt, amikor a kovászról vagy a mennyek országáról beszélt. Most mégis ott állnak, és képtelenek bármit is tenni.

Néha mi sem vagyunk Máriák. Nem vagyunk Simonok. Nem vagyunk Veronikák sem. Hanem egyszerűen csak megfáradt emberek vagyunk. Elfogyott a szó, a mozdulat, az erő. Marad a sírás – ami talán nem is annyira a tehetetlenség jele, mint inkább azé, hogy valami nagyon mélyen megérintett.

A síró asszonyok jelentében nem az a probléma, hogy sírnak – hiszen az együttérzés, a megrendültség természetes –, hanem az, hogy milyen irányba, kihez fordulnak fájdalmukban. A könny nem mindig kifelé tör: van, hogy befelé folyik. Ez a befelé forduló fájdalom képes megbetegíteni: keletkezhet belőle feszültség, fejfájás, nyugtalanság, gyomorpanasz. Máskor kifelé robban, és a környezet szenved tőle: ilyenkor mindenki távol marad tőlünk, inkább nem kerül a közelünkbe. És előfordul, hogy fölfelé robban: az ember Istent kezdi vádolni. De választhatunk más irányt is! Isten felé fordulhatunk: nem vádlón, hanem nyitottan, meghallva Jézus szavát.

E négy stáció – Mária, Simon, Veronika és a síró asszonyok – nemcsak a keresztút epizódjai, hanem tükrei is annak, hogyan válaszolhatunk a szenvedő Krisztus jelenlétére a világban. Melyik alakban ismerünk magunkra?

Az egyensúlyvesztés, a fáradtság, a kifáradás közepette a legnagyobb ajándék, ha van kihez fordulnunk. Ha képesek vagyunk egymást erősíteni akár csak egy szóval vagy egy bátorító tekintettel. Ezért is fontos, hogy ne csak a tömeg részei legyünk. Ne csak síró asszonyok legyünk, akiket Jézusnak szenvedése közepette kell figyelmeztetni. Hanem próbáljunk meg időnként Máriává, Simonná vagy Veronikává válni egymás számára. Olyanokká, akik ott vannak, csendesen, de valódi jelenléttel, törődéssel, és azzal a bizonyos megtartó erővel, amely bár nem feltűnő, de nélkülözhetetlen.

***
Lengyel Donát OFM
Fotó: Nagyszőlősi Mennybemenetel Plébánia
Ferences Média 2025