Erre elsőként a konferencia egyik előadója és házigazdája, Kálmán Peregrin OFM, egyháztörténész hívta fel a figyelmet, majd köszöntőjében Kiss-Rigó László Szeged-csanádi püspök adott a gondolatnak további mélységet: „nem szomorúan, az emberi igazságszolgáltatást utólag is magunknak kívánva vagy követelve, főként nem bosszúval gondolunk ezekre az esetekre vagy tragédiákra”. Akkor sem, ha a szerzetesek működését ellehetetlenítő rendszer, ahogy azt Zakar Péter (SZTE rektorhelyettes) köszöntőjében elmondta, „egy olyan totalitárius rendszer volt, amely az emberek gondolatvilágát, gazdasági, politikai, kulturális lehetőségeit is megpróbálta teljes egészében kézben tartani, s ráadásul rendkívül kétszínű módon.”
A szerzetesközösségek a társadalom egészét szolgálták, mindent megtettek annak érdekében, például a gyógyítás vagy az oktatás által, hogy az egyszerű nép jobban tudjon élni. Erről már Zsódi Viktor SchP piarista tartományfőnök, a Férfi Szerzeteselöljárók Konferenciája elnöke beszélt. A szétszóratással kapcsolatban ő is felhívta a figyelmet annak egy egyértelműen pozitív következményére: „a szétszóratással a társadalom szövetébe jutottak a szerzetesek, mindenféle munkahelyeik lettek: portások, segédmunkások lettek, de valami különleges módon megszentelték azt a közeget, amiben dolgozni kezdtek.” (A teljes megnyitó beszéd a cikk végén olvasható)
Máté-Tóth András (egyetemi tanár, SZTE) előadásában is nagy hangsúlyt kapott, hogy a hívő emlékezés más, mint a közösségnek az az emlékezése, melynek középpontjában az elszenvedett traumák állnak. A hívő emlékezés ugyanis istencentrikus, „az örök értékektől ihletve törekszik lépteit irányítani”, ezáltal alapjaiban különbözik a világ gondolkodásától. „Az Isten jóságára koncentráló emlékezésből a szeretet művei fakadnak, az önzetlen szolgálat tettei, és az a képesség, hogy ott is a megbocsátást és irgalmat képviselhessük, ahol az úgymond józan ész más perspektívákat és álláspontokat követel.”
Bánkuti Gábor (egyetemi docens, PTE) előadásában azt vizsgálta, hogy a szerzetesközösségek hogyan értelmezték magukat megszokott életformájuk erőszakos felszámolása idején. A reflexiók közös vonásaként a kutató azt tárta fel, hogy a rendfőnökök a megváltozott körülményeket üdvtörténeti dimenzióban értékelték. „Az általam fellelt iratokban nyoma sincs sérelmi beszédmódnak, panasznak vagy felháborodásnak. Ez minden bizonnyal azzal is összefüggésben van, hogy a rendi vezetőknek nem voltak illúzióik a várható fejleményekkel kapcsolatban, ugyanakkor felismerték azt, hogy az éppen aktuális történetükben nagyon elevenen jelen van Isten. Felismerték, hogy a történetükön keresztül beszél velük Isten olyan módon, ami egyúttal a múltat is más megvilágításba helyezte és a jelen aktuális értékelését is meghatározta.”
Soós Viktor Attila történész (Nemzeti Emlékezet Bizottsága) bemutatta a szerzetesek szétszóratásának kronológiáját, jogi hátterét, történéseit. Megtudtuk tőle, hogy a rendek feloszlatása után 15 évvel az MSZMP Politikai Bizottságának újra elő kellett vennie a szerzetesek ügyét, mert a szétszóratásban lévő szerzetesek tevékenységét még mindig túl aktívnak találták, ezért részletesen feltérképezték, hogy ki hol él és mit csinál. Sokan továbbra is tartották magukat fogadalmukhoz, az ő tevékenységüket az állambiztonság egész 1989-ig nyomon követte. Soós Viktor Attila egy Máriaújfaluba a szétszóratás után visszatért szalvátor nővér emlékét felidézve mutatta meg, hogy mi mindent köszönhetünk a rendek feloszlatásának: Kurucz Erzsébet nővér volt ugyanis az, aki az utókor számára megőrizte a vértanú pap, Brenner János történetét és véres ingét.
Elsősorban szerzetesnők élettörténeti kutatása a szakterülete a konferencia következő előadójának, Bögre Zsuzsának (PPKE), aki arra a kérdésre kereste a választ, hogy miért és hogyan maradtak együtt az egyes rendek a szétszóratás után. A miértre a választ abban találta meg, hogy a bizonytalanság kezelése nem idegen a szerzetesi életformától, a szerzetes várakozási horizontja az Üdvösség, éppen ezért „úgy él a jelenben, hogy biztonságát a jövőbe helyezi”. Ezért nem okozott gondot a szerzetesek számára, hogy bármilyen munkahelyi aktivitásban részt vegyenek – kertészként, portásként, könyvelőként –, akár a „szocialista rend építése érdekében” is (az ebben való helytállásukat egyébként számos kitüntetés is bizonyította!). A hogyanra adott válasznak a kutató négy fő formáját különböztette meg. A legálisan működő rendeknek, vagyis annak a négy rendnek, amelynek további működését iskolák fenntartásának kötelezettsége mellett az állam engedélyezte, a helyzete „nem volt könnyebb, csak más”. Volt egy olyan rend, amely a feloszlatás ellenére együtt maradt, az érdi Regina Mundi nővérek. Ők illegálisan és titokban működtek. A rendi továbbélés harmadik struktúrája a virtuális/titkos működés volt, ami azt jelentette, hogy az elöljárók igyekeztek rendszeresen végiglátogatni a különböző helyeken lévő rendtagjaikat és ily módon „távolból” összetartani őket. Végül voltak olyanok, akik civil munkahelyük mellett igyekeztek rendszeres egyházi szolgálatot is ellátni (pl. plébániai segítség), és olyanok is, akik a fogadalom alóli felmentésüket kérték.
„Az Istennek szentelt élet léte a felvilágosodás és az abból fakadó ideológiák önmagában lévő cáfolata”. Ezt már Kálmán Peregrin OFM fogalmazta meg előadásában, melyben a szegedi ferenceseknél lejátszódó 1919-es és 1950-es történéseket hasonlította össze. Az 1919-es megpróbáltatások már sok szempontból előre vetítették, hogy mire számíthatnak a testvérek egy kommunista uralom alatt. Harminc évvel korábbi tapasztalataik miatt 1950-ben, azon a bizonyos éjszakán úgy gondolták, hogy a Gulágra viszik őket. De nem oda vitték, hanem Debrecenbe, a saját kolostorukba.
Mezey András könyvtáros (SZTE Klebelsberg Kuno Könyvtár) az iskolanővérek szegedi iskoláinak és más intézményeinek államosításáról, a megmaradással együttjáró „vörös apácák” bélyegéről és a rendszerváltozás utáni visszatérésről beszélt.
A konferencia zárelőadásában Koltai András levéltáros (PRMT) a szegedi piaristák utolsó háború utáni szegedi éveiről beszélt Révai József piarista szerzetes emlékiratai alapján.
Az épület, ahol az emlékülés zajlott, a piaristák egykori gimnáziuma, ma a Szegedi Tudományegyetem természettudományi karának ad otthont. A tanácskozásnak otthont adó díszterem egykor a gimnázium kápolnájában folytatódott, azzal összenyitható volt. Tökéletes helyszín egy ilyen megemlékezéshez.
Zárásképpen még egy gondolat Kiss Rigó László már korábban idézett köszöntőjéből: a tragikus eseményekre való emlékezések szokásos fordulata az, hogy azért kell emlékeznünk, hogy ez többet ne fordulhasson elő. Csakhogy – folytatja a püspök – „mi tudjuk, hogy ilyen azóta is előfordult, most is előfordul és elő is fog fordulni. Jézus azt mondta tanítványainak, hogy ha hallgattok rám, titeket is hallgatni fognak, ha üldöznek, titeket is üldözni fognak, ha engem gyűlölnek, titeket is gyűlölni fognak. Tehát tudjuk, hogy ez együtt jár keresztény létünkkel…” „Krisztus emberi természetét Atyjánál úgy mutatja be, hogy megmutatja sebeit megdicsőült testén, és nem azt mondja, hogy »nézd, Atyám, ezt tették velem, de majd jól bosszút állunk, megbüntetjük őket, majd az igazság kiderül,« hanem úgy tekint rá, mint a legnagyobb szeretet jelére, és mi is így tekintünk vértanúinkra, az egyház küzdelmeire, szenvedéseire.”
Zsódi Viktor piarista tartományfőnök megnyitó beszédét teljes terjedelmében itt közöljük:
Hetvenöt évvel egy sötét éjszaka után, ezen a különleges helyszínen gyűltünk össze. Itt állunk a Szegedi Tudományegyetem Bolyai-épületében, a tudás és a szellem egykori és mai otthonában. De számunkra ez a hely ma nem csupán a tudomány fellegvára. Ez a hely ma az emlékezés szent tere is. Hetvenöt évvel ezelőtt e falak közül hurcolták el fegyveres őrök kíséretében a piarista atyákat. Ugyanezen az éjszakán és a rákövetkező napokban hasonló sors várt a szegedi ferencesekre, jezsuitákra, iskolanővérekre és a többi, városunkban és az országban szolgáló szerzetesrendre.
Ma nem csupán egy történelmi eseményre emlékezünk. Ma egy mély, a nemzet testén és lelkén ejtett sebet érintünk. A magyar szerzetesség 1950-es feloszlatása nem pusztán adminisztratív vagy politikai intézkedés volt; egy totalitárius hatalom kiszámított támadása volt a hit, a kultúra, a szociális gondoskodás és a szabad gondolkodás bástyái ellen. Egy olyan támadás, amelynek célja a magyar társadalom lelki és szellemi gerincének a megtörése volt.
A kommunista diktatúra pontosan tudta, mit cselekszik. Tudta, hogy a szerzetesrendek nem csupán imádkozó közösségek. Hanem olyan eleven, organikus hálózatok, amelyek kórházakat, iskolákat, szociális otthonokat, nyomdákat, műhelyeket működtettek, és amelyek a tudomány és a művészet számos területén is maradandót alkottak. A szerzetesek – a bencés tanár, a ferences lelkipásztor, a vincés nővér, a jezsuita tudós, a piarista nevelő – ott voltak a magyar nép életének minden fontos pillanatában: a keresztelőtől a betegágyig, az iskolától a szántóföldig. Az ő létezésük, az Istennek szentelt életük tanúságtétele csendes, de állandó cáfolata volt a materialista, istentagadó ideológiának. Ezért kellett őket elhallgattatni, szétszórni, láthatatlanná tenni.
Az 1950. évi 34. számú törvényerejű rendelet, amely megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét – négy kivétellel –, egy tollvonással igyekezett eltörölni közel ezer év magyar történelmét. Több mint tízezer szerzetest és szerzetesnővért fosztottak meg hivatásától, otthonától, közösségétől. Több mint hatszáz rendházat és kolostort zártak be és vettek állami tulajdonba.
Konferenciánk célja azonban nem merülhet ki a puszta tények felsorolásában és a fájdalom felidézésében. Fel kell tennünk a kérdést: mi történt valójában a szétszóratás után? Mi lett a sorsa annak a tízezer szerzetesnek, és hogyan élt tovább a szerzetesség szellemisége a tiltás évtizedeiben?
A válasz a hit misztériumában és az emberi lélek elnyomhatatlan szabadságvágyában rejlik. A hatalom elvehette a rendházat, a habitust, a hivatalos működés kereteit, de nem vehette el a szerzetesi fogadalmat, a szívekbe írt elköteleződést. A magyar szerzetesség a feloszlatás után egy sajátos kenózist, egy kiüresedést élt át. Ahogyan Krisztus kiüresítette önmagát és szolgai alakot öltött, úgy váltak a szerzetesekből is civil foglalkozású, rejtőzködő „földalatti” tanúk.
A történelem ezen pontján a magyar szerzetesség belépett a lélek katakombáiba. Titkos noviciátusok indultak, illegális teológiai képzések folytak, a közösségi életet lakásokban, rejtett zugokban próbálták fenntartani. A bencés szerzetes gyári munkás lett, az iskolanővér takarítónő, a jezsuita atya segédmunkás. De a munka végeztével, a felszín alatt, továbbra is szerzetesek maradtak. Imádkoztak, tanítottak, gyóntattak, és őrizték a rájuk bízott karizmát.
Az evangéliumi hasonlattal élve: a földbe hullott búzaszem (vö. Jn 12,24), amelyet a hatalom el akart taposni, rejtett módon elkezdett csírázni. A szerzetesi lelkiség, amely korábban intézményes keretek között élt, most kiszivárgott a társadalom szövetébe, és olyan helyeken is megjelent, ahol korábban nem.
Ez a hetvenöt éves évforduló tehát nem csupán a gyászról, hanem a hűségről és a reményről is szól. Arról a hűségről, amellyel szerzetes elődeink a legreménytelenebb helyzetben is kitartottak hivatásuk mellett. És arról a reményről, amely a feltámadás hitéből táplálkozik. A rendszerváltás után a szerzetesrendek újjáéledhettek, visszakaphatták működési szabadságukat. Ez az újjászületés azonban nem lett volna lehetséges a szétszóratás negyven évének csendes, imádságos és áldozatos helytállása nélkül. Azok a szerzetesek, akik megélték 1950-et, élő hidat képeztek a múlt és a jövő között. Ők adták át nekünk, a későbbi nemzedékeknek a lángot.
Mai konferenciánk feladata hármas. Emlékezés, hála, küldetés.
Először is, az emlékezés. Nem felejthetjük el azokat, akik szenvedtek.
Másodszor, a hála. Hálát kell adnunk Istennek azokért a szerzetesekért, akik hűségesek maradtak. Az ő példájuk erőforrás a ma és a holnap Egyháza számára. Hálát kell adnunk azokért a világi hívekért is, akik bújtatták, segítették, támogatták a rejtőzködő szerzeteseket, sokszor saját biztonságukat is kockáztatva.
Harmadszor pedig, a küldetés. Ez a konferencia sem végződhet a múltba révedéssel. A múlt tanulságait a jelen és a jövő szolgálatába kell állítanunk. Ma, egy másfajta, szekularizált, individualista korban, talán még nagyobb szükség van a szerzetesi élet radikális tanúságtételére. A közösségre, az Istennek szentelt időre, az önzetlen szolgálatra és az evangéliumi egyszerűségre. A kérdés ma is ugyanaz, mint hetvenöt éve: Hogyan tudjuk a világban, de nem a világból valóként megélni Krisztushoz tartozásunkat?
Ez a kérdés nemcsak a szerzeteseké, hanem minden hívő emberé. Mi a mi feladatunk ma? Hogyan lehetünk a remény és az isteni logika jelei egy olyan korban, amely gyakran a reménytelenség és a puszta emberi logika mentén gondolkodik?
Adja Isten, hogy ez a mai nap a tiszta emlékezés, a méltó főhajtás és a jövőt építő, Lélektől sugallt gondolkodás napja legyen mindannyiunk számára!
Köszönöm a figyelmüket.
***
Szerző: Mészáros Andrea
Forrás: MSZKI
Fotó: Kuklis István
Ferences Média 2025
